A honlapod kezdőképe egy térkép, amely jelzi, hogy éppen hol tartózkodsz a világban. Mennyit utazol?
Az elmúlt két év nagyrészét külföldön töltöttem, olyannyira, hogy igazából nem is élek Magyarországon. Az év 80 százalékában utazom, ennek az az oka, hogy egyrészt elég tág az érdeklődési köröm, másrészt azok a dolgok, amik foglalkoztatnak, nem itt történnek, hanem szerteszét a világban. Az a fotós vagyok, aki nem olyan megbízásokat teljesít, amikor valakinek az ötletét kell vizuálisan megvalósítani, hanem megfordítottam ezt a rendszert. Én küldöm magamat, és utána publikálok, viszont elég csapongóan érdeklődöm dolgok iránt. Érdekes dolgok bukkannak fel és tűnnek el gyorsan szerte a világban, és ezek közül szemezgetek.
Mi alapján válogatsz?
Vannak témák amiken dolgozom, egy ilyen nagyobb témám volt a kelet-európai cigányság életkörülményei. Általában szeretem azt, hogyha van egy kerettörténet, ha körülbelül tudom, hogy mit szeretnék csinálni. Ezután odamegyek, megtapasztalom, figyelek, hallgatok, és szövöm a következő lépéseket. Koszovóban romákat fényképeztem, amikor megkérdezték, hogy nincs-e kedvem átvinni őket Macedóniába, mert meglátogatnák a családjukat. Így kerültem egy olyan közösségbe, ahová enélkül sosem jutottam volna el. Viszolygok a kötöttségektől, ezért is a szabadúszás – nem is nagyon szeretem berajzolni a naptáramba, hogy merre megyek. Tudom, hogy nagyrészt nem leszek itthon, tudom, hogy nagyrészt munkával telik majd az év. Persze a szabadúszásnál a munka nem mindig azt jelenti, hogy az ember terepen van és fényképez.
…hanem menedzseli saját magát?
Mindig választhatod, hogy mást csinálsz, és összeszedsz annyi pénzt, hogy tudd magad finanszírozni, vagy elindulsz egy úton, és egyszercsak körbeérnek a dolgok. Vegyük a másik nagy témát, amin dolgoztam, Afganisztánt. Mára az emberek körülbelül tudják, hogy én szeretek oda járni, értékelik a képeimet, tudják, hogy több rálátásom van, mint az olyan fotósoknak, akiket egy-két hétre odaküldenek. Tudom, hogy ha két-három hónap múlva valami történik, akkor ha odamegyek, és elkezdek fényképezni, majd a saját tempómban összerakom az anyagot, akkor utána ezt publikálni is fogják. Azzal, hogy megfordítod, és nem az üzlet játékszabályai szerint próbálsz élni, tehát nem arra vársz, hogy megbízzanak, hogy kifizessék a költségeidet, akkor nem kell megalkudnod olyan dolgokban, amiben valószínűleg megalkudnál egyébként.
Viszont így rettentő sok pénzbe kerül.
Igen, de rettentő sok pénzt fizetnek érte. Ami magyar viszonylatban drága, külföldön átlagosnak mondható. Ezzel persze nem azt mondom, hogy külföldön minden jó, pláne a válság idején. De még ez is kedvezhet a szabadúszásnak, mert számíthatsz arra, hogy a magazinok költséghatékony módszerrel nem küldenek ki saját fotóst, hanem ügynökségen keresztül felveszik a kapcsolatot olyanokkal, akik már eleve ott dolgoznak. Ha ilyen megbízásból van egy-kettő, akkor az már nem csak a költségeidet fedezi, hanem meg tudod vele keresni azt a pénzt, amit akkor kínálnának, ha kiküldenének – viszont nincs az a nyomás, aminek esetleg nem akarsz megfelelni, mint fotós.
Hogyan kezdted a szabadúszást, mikor vetted meg az első repülőjeget?
1996 és 2003 között a Népszabadságnak dolgoztam. Egy napilapnál az ember érdeklődése értelemszerűen olyan dolgokra is koncentrálódik, ami utazással jár – ha sportot fényképezel, a csúcs az olimpia, ahol a legjobbak mutatják meg magukat, politikában, egyéb eseményekben ugyanez a helyzet. Az alap vágy ugyanaz a kíváncsiság, ami elhajtott engem mindenfelé Magyarországon is. Nagyon érdekelnek bizonyos dolgok, például hogy hogy élnek emberek a hétköznapok alatt, mi zajlik a fejekben. Ugyanakkor ha hét évig olyan helyen dolgozol, ahol naponta két-három helyszínre elvetődsz, akkor egy idő után azt mondod: ezt a helyet már ismerem, másra van szükségem.
Ezért mentél el szabadúszni?
Mint kezdő fotóriporter nagyon szerettem feladatokat teljesíteni. Menj ki egy eseményre, legyen az politika vagy sport, és visszahozni a legjobb képet, az ilyen feladatokat szerettem, mert az ügyességről, a versenyhelyzetről szólt, sikerélményeket rejtett magában. A napilap erre remek hely arra, hogy megmutasd, mire vagy képes, másrészt van egy erős kontroll is. A nap mindig úgy kezdődik, hogy az ember megnézi, mit csinált a konkurencia. Amikor belevágtam, osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy kockáztatok. Bejött, és ez általában így működik, ha az ember nem kockáztat, nem is nyerhet nagyot. Nem hiszem, hogy ezt a döntést valaha is meg fogom bánni, annyit adott ez az elmúlt 4-5 év.
Hasonlították már a képeidet Rembrandthoz is. Mire gondolsz, amikor lenyomod az exponálógombot?
A saját kérdéseimre keresem a saját válaszaimat. Egy jó fotós, újságíró, festő, egyfajta belülről jövő indíttatásból szeretné megmutatni azt a világnak, hogy mit gondol. Nekem volt egy elképzelésem, hogy hogyan kell fotózni eseményeket. Mint fotós, én régebben is szerettem kicsit másképp dolgozni, a Népszabadságnál Rédei Ferenc rovatvezető volt az, aki megpróbált engem is és más fotósokat is arra sarkallni, hogy gondolkodjunk, hogy ne álljunk falkában, hogy ne csak a gombot nyomjuk, hanem gondolkozzunk el azon mit, és miért fényképezünk. Ez csak egy folyamatnak a kezdete volt, szerintem ebből logikusan következett az, hogy amikor elmentünk egy interjúra, egy idő után úgy éreztem, az újságíró nem azokat a kérdéseket teszi fel, amiket szerintem kellene. Persze szíve joga, hogy azt adja át, amit szeretne, de rájöttem, hogy nekem is. Amikor elmész valahová, és megmondják előre, mi a történet, jó is lehet, de nagyon sokszor egyáltalán nem az a fontos, amit elvárnak. Történeteket mesélni, kérdéseket feltenni szeretnék – az én szerepem, mint fotós addig tart, amíg megmutatom a képet az embereknek. Az egésznek az értelme az, amit a képek kiváltanak az emberekből.
Afgán képeidről süt az állandó életveszély – hogyan tudja ezt egy fotós feldolgozni?
Amikor azt fényképezed, hogy katonák és civilek hogyan élnek meg életveszélyes helyzeteket, akkor te magad is automatikusan életveszélybe kerülsz. Ezt ki-ki habitusának megfelelően el tudja dönteni, hogy ő szeretné-e, illetve hogyha ez megtörténik, akkor megéri-e ez neki, tud-e annyit mutatni, van-e annyira elhivatott, hogy az életét is kockára tegye bizonyos dolgok miatt. Én ebben elég tisztán látok, tudom mérlegelni, mi az, amit vállalok, mivel elég sokszor voltam ilyen helyzetben. Nagyjából azt is meg tudom határozni, mi az, amivel ilyenkor szembenézek, ismerem a saját határaimat, úgyhogy mindig el tudom dönteni, érdemes-e belevágni.
Ha elérsz valahová, ahol még sosem jártál, mivel kezded a munkát?
Elmegyek a szállásra. Viccet félretéve, nem szeretek olyan helyen lakni, ahol sok pénzt kell fizetni, és csak kevés kiváltságos engedheti meg magának, hogy ott lakjon. Lehet, hogy a nagyobb magazinok, televíziós társaságok megengedhetik maguknak, engem ez kiragadna a hétköznapokból. Megpróbálok olyan helyeken lakni, ahol vannak hétköznapi emberek: Iránban egy olyan hotelben laktam, aminek érdekes története volt. A sah-érában jól menő kávézó volt, de a rendszer megdöntése után a régi rendszer szimbóluma lett, és azóta sem történt renoválás, perifériára szorult. Lepukkant épület volt, de nagyon érdekes emberek fordultak meg ott, én pedig odamentem, és elkezdtem beszélgetni. Általában felkészülök a témákból, de szeretem vezettetni magam az eseményekkel. Kell, hogy tudd, mik a főbb irányok, de a lényege az, hogy én tapasztaljam meg a dolgokat. A romáknál például kíváncsi voltam arra, hogy a sztereotípiák, amik mindenkiben megvannak, mennyire ülnek, saját magamban is át akartam értékelni az egészet. Afganisztánban ugyanez. Nagyon szeretem az országot, az embereket, és ha elolvas az ember egy-két könyvet, akkor körülbelül meg lehet tudni, hogy mi miért történt, mi vezetett a kialakult helyzethez. A többi már rajtad múlik.
Ilyen helyeken egyszer sem volt hátrány, hogy európai vagy?
Egyáltalán nem. Még Iránban is rendkívül nyitottak voltak az emberek, és ha amerikai lettem volna, akkor sincs ez másképp. Én nem az ideológiákat kiagyaló, hanem a hétköznapi emberekkel dolgozom. Mindegy, hova mész a világban, az emberek alapjában véve egyformák. Kedvesek, kíváncsiak, segítőkészek, csak a hangot kell velük megtalálni. Az emberekkel való bánás az ilyen fotózás egyik lételeme, de nem kell nagyon nagy trükkökre gondolni, egyszerűen csak őszintén kell érdeklődni, kérdezni, és figyelni.
Hogyan lesz egy ilyen szituációból kép?
Először bekerülsz egy szituációba, aztán az is rajtad múlik, hogy téged érdekel-e az a szituáció, amibe kerültél. Bárhol lehet képet készíteni, de szerintem a fotózás nem technikai dolog. Egy fotó nem attól jó, hogy éles, hogy helyesen van exponálva, hanem egy csomó más dolog is közrejátszik. Amikor bekerülsz egy szituációba, és érzed, hogy igen, ezt akarom megmutatni, utána jöhet az a rész, amikor kiválasztod, melyik képi megfogalmazás erősíti legjobban azt a mondandót, amit megtaláltál. Mindig azt gondolják az emberek, hogy a fotós állandóan küszködik, hogy jó képet tudjon csinálni, de szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy ha előre meghatározod magadnak az elveket, baromi egyszerű improvizálni.
Van olyan munkád, amire különösen büszke vagy?
Arra vagyok büszke, hogy szabadúszó tudtam maradni, és bejött. Ha mégis kell választani, talán az afgán anyagot mondanám. Számomra nagyon fontos és értékes képek kerültek nagy nyilvánosság elé, utána szerencsére ezeket több helyen díjazták is, tehát arra vagyok büszke, hogy meg tudtam fényképezni úgy, ahogy ezt általában nem fényképezik fotósok, és ez a munka végig is ment, elért sok emberhez. Nyílik belőle kiállítás is, valamint szeretnék belőle publikálni egy könyvet, létrehozni egy olyan tálalást, amikor képet, a helyszínen készített hangot, interjúkat összegyúrom, és így még inkább meg tudom mutatni az embereknek, hogy mi az a probléma, amit fényképeztem.
Mivel fényképezel?
Elég vegyesen használom a gépeket, szerintem a fényképezőgép nem a legfontosabb. Egy eszköz, amivel úgy van az ember, hogy ez erre jó, az arra, épp ezért elég sok gépem van. Amit leginkább használok, az egy távmérős kis Leica, mert az a fényképezés, amit csinálok, némi diszkréciót igényel. Az évek során rájöttem, mik azok a látószögek, távolság, amit szeretek, és ez nagyrészt egy emberközeli, nagylátószöggel való fényképezés. Majdnem minden kamerámnak ugyanaz a látószöge. A Leicához van egy 35-ös objektívem, a digitális képeket pedig Canonnal fényképezem. Van egy EOS 5-öm alapobjektívvel, illetve van egy G-szériás Canon, egy Widelux panorámagépem, és egy 6×6-os Holgám a négyzet alakú képekhez.
Minden fotózás előtt szelektálsz?
Utazáskor szoktam vinni az összes gépet. A digitális fényképezés nálam még háttérben van, bár mindig van nálam, mert elengedhetetlen, de szeretem a minimumon tartani a digitális képek mennyiségét. A 6×6, a panoráma, meg a Leica-formátumot abszolút kombináltan használom, de ezek pici gépek, és elég határozottan tudom, hogy mikor mit használok. Vagyis nem úgy kell elképzelni, hogy egyszerre négy gép lóg a nyakamban, hanem mindig csak egy van a kezemben, és ha cserélni kell, akkor cserélek.
Van értelme megkérdezni, hogy mit hoz a jövő?
Teljesen nyitott vagyok, nem látok előre, elképzeléseim vannak. Afganisztán, Pakisztán, Indiában is szeretnék utazni kicsit. Nem nagyon leszek itthon.
