„Van, amikor meg kell csípned magad” – interjú Korbely Attila természetfotóssal

Honnan a természet iránti vonzalom?

Dédszüleimig minden felmenőm foglalkozott fotográfiával. Dédnagyapám volt Magyarország első Aranykoszorús Kanáritenyésztője, nagyapáim természet tudorok voltak – egyikük az összes nővényfajt ismerte hazánkban -, édesapám katona, édesanyám remek grafikus és író. A Bükki és a Hortobágyi nemzeti Parkok között nőttem fel, valósággal kényeztetett a természet.Nagybátyám erdész, keresztapám pedig állatorvos volt, ők nagyon nagy mértékben hatottak rám, így az Észak-Kelet Bükk környékén, egy Farkasverem nevű helyen töltöttem a hétvégéimet, és az állatok iránti szeretet csak fokozódott. Édesapám pedig otthoni laborálásával tette fel az ire a pontot, így nagyon korán kezdtem el a természetet fotózni.

Hogyan lett a szeretetből hivatás?

Első megjelent fotóm – 15 évesen – ennek ellenére egy portré volt. Muoszos fotoriporter lettem és ezzel egy időben végeztem az ökológia-földrajz szakot. Sorozatokat készítettem romákról, aztán 1996-ban, szinte véletlenül csöppentem bele a természetfotózás szép világába Családtagjaimhoz kiutaztam Panamába, ami anno vízumköteles volt, és a követségen egy pillanatra összeakadt a tekintetem a Panama Köztársaság teljhatalmú nagykövetével, voltaképpen a nagykövet spontán érdeklődése volt az, ami a természetfotós karrieremet elindította. Megkérdezte, szeretem-e az állatokat. Mondtam hogy valójában csak őket szeretem, fotózni meg pláne, erre felajánlott számtalan kapcsolatot és egy olyan ajánlólevelet, amelyben az állt, hogy Magyarország és Panama között, nemzetközi diplomáciai küldött vagyok aki a panamai egzotikus flórát és faunát dokumentálja. Megérkezésem után rögtön be is akartak csukni a panamai reptéren, mert nem hitték el, hogy egy ilyen kis fiatalember ilyen tisztséget kap. A családlátogatásból végül egy hét, az őserdőből pedig három hónap lett. Az ANCÓN szervezet segítségével felszívódtam az őserdőbe, fotóztam – kígyóharapással, és más vad kalanddal gazdagodva tértem haza. A lisszaboni világkiállításon Panama már ezekkel a képekkel képviseltette magát, itthon pedig kiállítást tudtam csinálni belőlük.

Aztán amikor visszajöttél, onnantól természetfotó, mindenhol?

Canon és Fujifilm cégek külsős tesztelője/fotósa lettem, ’99-től pedig a FotóArt magazinnak dolgoztam. Aztán váltottam, mert megjelentek olyanok, akikkel már nem dolgoztam szívesen. Ha valaki egy éve fotózik és már fotósnak hívják, azzal én nem tudok azonosulni. Nem is irigységből, csak látod a képi és stilisztikai naivságot, hogy gyakorlatilag azt sem tudja, kik azok az impresszionisták, de már fotográfus, tanár és oktató lehet bárki aki elvégezi egy újság tanfolyamát. Persze ahogyan a bulvár terjed és a marketingvilág is gátlástalan eszközöket vet be, úgy a fotográfia is hígul. Úgy éreztem, az oktatásra kellene helyezni a hangsúlyt. Ekkor kezdtem fotózni a frissen alapított hazai National Geographic-nak, már a kezdetektől. Volt fotóoktató cikksorozatom gyerekeknek, egy olyan cikk nyomán pedig, ami az ürgék fotózásáról szólt, az ELTE etológusaival kerültem össze. Ez mindig is érdekelt, már a tanulmányaim miatt is. Örültem, hogy felkérnek oktatónak, ez lesz a negyedik évem az ELTE-n, sok száz diákot tanítottam már, de mostantól lesz igazán szabad kezem. Végre van saját tanári szobám, lassan elkezdhetek berendezkedni. Most egy 4 kredites speckolit vezetek, amit ugyan nagyon szeretnek, de a tavaszi szemeszterben meg is lesznek kínozva a pontokért, ugyanis sikeresen túl vagyunk pár komoly eszközbeszerzésen. Szeretném, ha jobban elterjedne a fotográfia amerikai megközelítése, ami nem arról szól, hogy elmagyarázod valakinek a fotózás múltját, vagy hogy miért legyen éles a kép, tehát nem egy belemagyarázós, vagy technokrata értékrendeket, hanem sokkal inkább a vizuális kultúra lényegét kéne elmélyíteni, hogy a fiatal tehetségekből kitörhessen az ösztönös alkotóerő, hogy ne ökör módjára a tanítót majmolják. A jövőben komoly képzéssel ezt szeretnénk felépíteni az Elté-n.

„1995 december, karácsony. Első sikeres fotóm egy barlanglakásban
készült és döbbenetes következményei voltak, mind fotográfiai sikerek,
visszajelzések, mind szociális téren.”

Azért a fotózás is megmaradt mellette, gondolom.

Ismét elkezdtem az emberi oldalt fotózni – ezzel váltam ismertté külföldön is. A Soros Alapítványnak fotóztam barlanglakásban lakó romákat, és volt egy eset, hogy egy sziklatömb rászakadt a bent alvókra. Szerencsére nem halt meg senki, de elmentem, és készítettem egy fotóinterjút arról, hogy milyen körülmények között élnek. Karácsony környékén fotóztam egy barlangban, a család nagyon feszélyezett volt, hiába voltam velük hosszú ideig, végtelen döbbenetben fotóztam őket órákon át. Aztán indultam kifelé, és miközben elköszöntem visszanéztem, és ott állt egy kép. Abban a pillanatban álltak össze úgy, hogy végighasított bennem, ez A KÉP. A képet előhívás után elvittem festőművészekhez, azt mondták, olyan, mint egy Munkácsi-festmény. A képet meglátta egy amerikai tanár, és kiküldte Ausztráliába, a kép aztán szép lassan körbejárta a világot. Visszatérve a mára, most kicsit élvezem az életet, a természetfotózás pedig ott fog folytatódni, hogy őserdő. Rengeteg helyen jártam már, de úgy érzem, ott van igazán természet.

Ilyenkor hová kap először az ember? Milyen a Bükk után a panamai őserdőben sétálgatni?

Amikor a Bükkből szakadsz ki az őserdőbe, akkor vannak igazán tele dögös érzelmekkel a képeid. Nem egy forma ragad meg, vagy egy faj, hanem hat rád az illat, az összbenyomás, és annyira fogékony kezdesz lenni helyzetekre, hogy egy másfajta tudatállapotba kerülsz. Legjobban az az eset szemlélteti ezt, amikor meg kellett csípnem magam. Viharban, egy fatörzsből vájt csónakban hánykolódtunk a Csendes Óceán apró szigetei között a San Miguel-öbölben – a Godzilla c.film itt kezdődik – és határozottan emlékszem, annyira kiszakadtam megszokott életemből, annyira más volt minden, hogy bele kellett csípnem jó erősen a combomba. Semmi nem úgy mozgott, nem úgy nézett ki, nem úgy hatott rám, mint addig. Valótlannak éreztem a helyzetet. A fura az, hogy abból az időszakból való képeimre mondták először többen is, hogy átütő erejűek.

Mennyire technikai kérdés ez, és mennyi múlik a fotóson?

Az őserdei képek filmre, legombásodott optikával készültek, szóval
körülbelül ennyire lényeges a technológia. Fontos a felkészülés, hogy
tisztában legyél azzal, mi a témád, és erre optimalizáld a felszerelést.
Persze a csúcstechnikának is meg van a maga helye, de próbálom kerülni a
szükségességét. A természet nem stúdió, nem lehet arrébb vinni a lámpát,
annyi fény van, amennyi. Fontos, hogy minél több természettudományos
területen és tájegységen legyenek információink és a szakemberekkel való
kapcsolattartás is elengedhetetlen. Több ízben együttműködtem a
természetvédelemmel, volt, hogy ők szóltak, hogy valakik belevágtak egy
borzkotorékba egy vízvezeték árokkal, pont a szülőkamrától pár méterre,
nekem pedig épp volt egy kezdeményezésem, és távirányítású terepjáróról
fotóztam állatokat, így kisebb átalakítással bevetettem a szerkezetet.
Beküldtük a „kotorékjárót” a gyerek méretű járatba, és
szerencsére nem akadt el. Tudnotok kell, hogy több kilométeres
borzkotorék-rendszerek is léteznek a föld alatt, ezt lehetetlen kábellel
győzni, de szerencsémre a bekamerázott szerkezettel sikerült lefotózni egy
kis borzot. A szerkezetnek csúnya vége lett, a Pilisben egy borzapuka
agyonverte és kivégezte a rendszert egy EOS 20D-vel, kamerával, mindennel
együtt, úgyhogy tavaly sajnos végleg „megszabadultam” tőle…
De ilyen dolgokba is belementem, mert kihívás volt. A mai napig nagyon
érdekel, hogy távirányítású helikopterre tegyek fényképezőgépet, vagy
ragadozókra, és úgy kövessem őket. Édesapám ezermesterként teljesen extrém
dolgokat is megold, vannak saját fejlesztései, két és fél kilométerről ki
tudom oldani a fényképezőgépet. Tehát a kérdés kettős, a jó képhez nem
kell jó felszerelés, extrém ötletekhez azonban még a profi cucc sem elég
önmagában, ezermesteri segítségre is szükség lesz.

Van példaképed?

Slágerem a panoráma. 1994-ben a BBC díjnyertes képe egy panoráma lett: sarki róka és jegesmedve. Utánanéztem, és kiderült, hogy a fotóst Thomas D. Mangelsennek hívják Az ő képeit szeretem, mert nincs benne a germán precizitás, viszont annál több a megragadó tekintet. Bármit lefotóz úgy, hogy van benne szépség. Nem azzal manipulál, hogy pingvin, meg orangután, meg narancssárga, hanem egyszerű dolgokat is szépen meg tud fogni. Az ő képei nyomán tetszett meg a középformátumú panorámagép perspektívája, és hála az égnek, bár majdnem lecsúsztam a gyártásról, de még sikerült vennem egy szettet a Fujitól. A gépet azóta már nem gyártják, de korábban sem volt tucatmodell, így ez a gép lényegében mára relikvia lett. Legutóbb két és fél méteres nagyítást csináltunk az egyik nagy látószöggel készült képből, és olyan részletgazdag volt, hogy a látszottak az egyes fűszálak és a levelek erezete. Nagyon nagy élmény ezzel fényképezni, örök sláger marad. Tetszik nagyon Jim Brandenburg munkássága is, Magyarországon viszont nincs példaképem. Furának tartom, hogy itthon a hatáskeltés és egyfajta tudatosan irányított múlt miatt direkt erős dolgokat fényképeznek, a brutálisan jó fotósok meg emiatt vagy elmennek külföldre, vagy fel se tűnnek. Persze számos kitűnő tehetség van hazánkban, amit a díjak zápora is jelez. A díjak kapcsán persze ismételten kettős érzelmekkel küzdök. Ha tetszik is egy kép nyilvánvalóan látom rajta, hogy valóban hosszú évtizedekig, évszázadokig példaértékű vagy egyetemes értéket képvisel e, vagy csak a napi bulvár emelte e reflektorfénybe.

Te is jártál külföldre, ez hogy működik a természetfotósok esetében?

Szerencsém volt, mert a Canon objektívjeit és a Fuji legjobb diáit gyakran egy időben tesztelhettem, illetve a mennyiség miatt jó áron jutottam nyersanyaghoz, így nem kellett rengeteget költeni eszközre, rengeteget utazhattam. Az újságok, akiknek dolgoztamnem egyszer kifizették a repülőjegyet, és így összeállt egy kerek egésszé a dolog. Persze ekkor nagyon sokat dolgoztam, éjjel-nappal, ami egy kissé meg is viselte az emberi kapcsolataimat.

„Ha törékeny és esendő szépségről van szó, nos a széki gólya igen nagy melót ad a fotósnak. Ha nem jellegzetes nászát akarja valaki megfotózni, hanem egy valóban a madárra jellemző, míves finomságú képet szeretnénk róla készíteni, fel lehet kötni a gatyát. Recept: Fekvőles,
objektív az iszapba, szögkereső és szemguvadásig várni a ‘pillanatot’.”

Szóval igaz a természetfotós-sztereotípia a magányos megszállottról?

Volt olyan témám, hogy másfél hónapon át egy fajon 450 órát ültem egy lesben. Ez azt jelenti, hogy hajnali háromtól este tízig ott gubbasztottam, és gagyogtam egy madárnak, és a végén lett egy kép. Persze aztán volt olyan, aki azt a képet kicsit máshogy egy nap alatt megcsinálta, de én belemerültem az egésznek a hangulatába. Szeretek benne élni a történetben. A párommal is úgy jöttem össze, hogy gumicsizma, mínusz 20 fok, rétisas, lényegében hajnalban fagyott, nappal híg döglében ültünk. Négyszáz kiló megerjedt hal, 26 birka- és egy kifagyott tehéntetem. (ma már ezt is luxus körülmények között végzik, fűtött, berendezett sátrak várják az elkényelmesedett népeket, egy iylen sátorban nem is derülhetett volna ki, hogy összeillünk) Ő ezt kibírta, azóta sok minden mást is, így most is együtt vagyunk.

Milyen a jó természetfotó?

Álomszép tájban egy látványos, impozáns állatfotó. Bárki bármit mond, nem fogja az embereket egyetemesen megragadni a mikró- makró – cinikusan dudvafotónak is hívom néha – vagy az elképesztően szűk, teleobjektíves akciófotó. Más a hatékony és más a maradandó. Ami maradandó, az szerintem az, ami közel van az emberi perspektívához, ami olyan, mintha ott lennél. Ezért hatékony a középformátum használata. Persze a trükközés is lehet zseniális, de ami most foglalkoztat, az az, hogy egy szép tájban ha kis méretben is, de egy állat jelen legyen. Jó fotóra, olyanra, ami minden természetfotós portfóliójában ott kell, hogy legyen, mindig vannak trendek. Kikerics, jégmadár, meg leánykökörcsin, ezek voltak a slágerek nemrég. Egy időben mindenki Norvégiába járt, most Afrika következik – ugyanakkor zavaró az, hogy – tisztelet a kivételnek – nem tudnak elszakadni a járt ösvényektől. Amikor én Norvégiába megyek, az úgy néz ki, hogy megyek 30 órát megállás nélkül, hátizsákkal, felszereléssel, túlélőzsákkal, és tudom, hogy hova tartok, mert utánajártam. Sokan meg beülnek a terepjáróba, aztán maximum néhány lépésre mennek el a kocsitól. Ebből viszont ugyanazok a képek születnek. Ennyi erővel fotózhatnál zebraportrét az állatkertben, mert ott is ugyanazzal találkozol. Engem sokkal jobban leköt az, hogy érezzem a természet illatát, hogy benne legyek, mint az, hogy nekem is legyen erről vagy arról fotóm.

„A pézsmatulkok óriási területeket járnak be a sarkkör vidékén, a legmagasabb hegytetőkön, gerinceken kutatva olyan helyeket ahonnan a szél legyalulta a havat és zuzmókhoz, füvekhez juthatnak. Nem ritkán 2-3 méter mély hóban lánctalpassal indultam feltérépezni körülbelül merre járhatnak. Fotó: Ludwig Killingberg”

Hogyan lehet úgy megörökíteni a természetet, hogy a fotós ne nyúljon hozzá?

Ez elég necces kérdés, az extrém megvalósítások általában már belenyúlást igényelnek. Például ha szeretnék egy olyan képet, hogy egy szirti sas szemszögéből fotózom le a Tátrát, azt csak úgy tudom lefotózni, hogy odarakom a fényképezőgépet a hátára. Akkor jön a kérdés, hogy szabad-e például szelíd madárral dolgozni, nem ciki az? Belenyúlás a természetbe? Szerintem ez szőrszálhasogatás, én az ilyeneket azért szeretem, mert izgalmas, őrültség. A szépség ugyanakkor mindig ott fogalmazódik meg bennem, hogy táj és történet, nem pedig valami „hiperextra” esemény. Nem szabad túlmisztifikálni, agyon koncepcionálni a természetfotózást, már régen rossz, ha az ember néz velem szemben egy képen.

Valamilyen szinten azért meg kell tanulni bánni az állatokkal, hogy fotózhasd őket?

Nagyon foglalkoztat, hogy közel kerüljek egy állathoz. Minden csoportban vannak explorációsan – felfedezési vágy – nyitottabb egyedek. Amikor valaki kiválik a csoportból, és közelebb lépdel kettőt, akkor vele fogsz dolgozni. Ha később kiszórod a kukoricát, ő fog belekóstolni először, és biztos, hogy öt méterrel közelebb is ő jön, és hozza magával a többieket. Vagy a többiek ráordítanak, hogy gyere már, mert féltik. Egyszerű reflexek ezek, a legfőbb eszközünk persze a táplálék. Kimész az erdőbe, ahol sok a szarvas. Hetekig szórsz ki kukoricát, aztán egy idő után már akár kisszékre is kiülhetsz, les sem kell. Sőt, egy idő után már csak meg kell forgatnod a vödörben a kukoricát, és jönnek is a szarvasok, vaddisznók. De nem ez az igazi, hanem a vad becserkészése, a cserkelés.

Emellett belefér néha egy-egy laza séta az erdőben, felfrissülésképpen?

Bele, de amikor elmegyünk, akkor is legyen ott az 1,2-es fényerejű objektívem, hogy a hangulatokat minél jobban el tudjam kapni. Ha szenvedélyes fotós vagy, dupla életed van. Most például beszélgetés közben is mindenre odafigyelek. Ránézek arra, akivel beszélek, és miközben azt fürkészem vajon mire gondol, már azon is gondolkozom, hogy épp milyen fény van az arcán, hogy lehetne megfotózni.

Végezetül egy filozofikusabb kérdés: mitől lesz élvezetes egy fénykép?

Véleményem szerint kétféle jó kép van. Az egyik egy villanás a térben, amihez egy nagyon jó eszköz kell, meg jó helyzetfelismerés, hogy a 3 dimenzióból tökéletesen kiragadd a két dimenziósan ábrázolható csodát, és pont akkor történjen mindez, amikor ott vagy. Általában ilyen szituációból van több, pláne akkor, ha nincs nálad gép. A másik pedig a villanás az agyban, amikor fejben találsz ki valamit. Ez az emberről szól: levered a deszkát, kiásod, lebetonozod, kieteted, leszúrod, kikapálod, csinálsz egy dombot háttérnek, felépíted. Ez utóbbi stílus sokkal inkább másolható, tanulható. Most az azonosulást tanítom az embereknek, hogy hogyan lehet a legjobban ezt a két módszert tökéletesíteni. A saját munkámban pedig azt vallom, ahogy Woody Allen mondta: szeretem, ha az ötleteimet megvalósítják, mert akkor nem nekem kell velük dolgozni. Előfordult már, hogy felkértek egy projektben dolgozni, aztán a végén más fotósok csinálták meg az ötleteimet. De a viccet félretéve, mindig előttük kell járni egy lépéssel, engem az motivál, hogy újabb és újabb ötleteket hozzak ki magamból, ez így fejlődőképes. Most egy kis csend van, az egyetemre szeretnék koncentrálni, és szeretnék a legelső vizuális alkotásokról, a barlang-, és sziklarajzokról gyűjtőanyagot csinálni. Végig akarom archiválni őket világszerte, és készíteni egy, a felsőoktatásban használható anyagot. Azért szeretném ezt, mert jól meg lehetne mutatni velük, hogy miért nem a technikára kell koncentrálni, miért az ösztönhöz kell visszatérni, hogy az egyszerűség micsoda alkotói inspirációt és lényegremutatást rejt magában. Egyszerű formákkal, színekkel csomó mindent el lehet mondani, ezt hiányolom a mai fotózásban is – rendkívül „németes” lett az itthoni stílus. Minden éles, homogén a háttér, ultranagy a látószög, mégsem arról szól a dolog, hogy ott vagy, hogy átéled, hogy átadod, hanem, hogy te mit csinálsz és mivel.

„A lánctalpas után kutyaszánnal egy 20km-es túra és egy 5 órás
hótalpas sprint kellett a tulkok elcsípéséhez a Nystugguhoa északi
csúcsának jégtől csillogó szakadékos meredélyén. Az első tulkot az ötödik
napon láttam meg, még vikingek számára is kíméletlen körülmények között. A
hegyhez vezető úton pionírok voltunk, kutyaszánunkkal mi voltunk az első
látogatók. -32 celsius, tomboló erejű szél, 3 tulok bika szélárnyékba
vonul. A kép fekve készült, a második expozíció után jéglapok képződtek a
frontlencsén, és az EOS 1V Hs lassan elkezdte felmondani a szolgálatot…
Két óra fekvés után a szél elcsendesedett és visszaállt a -25 fok. 1800m
magasan bő 10km-re kutyaszános társaimtól torokszorongató és örökre
emlékezetes nap marad. Egy az egyben arconvágott a jégkorszak érzése.
Képeim után – copy effekt – kisebb tömegturizmus alakult hazánkból a
pézsmatulkokhoz de egy őrültről nem tudok aki komolyabb távolságot tett
volna meg autójától. A jó képhez ott kell lenni, eggyé kell válni a
témával, nem pedig technokrata módon megalencsékkel kell villogni, abból
nem születik csak „tömegáru vagy hobbifotó”. Ehhez a képhez soha nem kell
hozzáfűznöm semmit, beszél ez magától. Sőt, még azt sem kell hozzátennem
milyen objektívvel lőttem, ami jobb is mert kiröhögnének.”