Emlékszel az első fényképezőgépedre?
A típusára már nem, egy 6×6-os, fix fókuszos dobozgép volt, hatodik születésnapomra kaptam. Első konfliktusom rögtön aznap meg is történt, mamámmal elmentünk kipróbálni a gépet, én pedig leültettem egy szép, napos helyre, hogy akkor lefényképezném. Ekkor kocogtatta meg a vállamat egy rendőr, és közölte, hogy a megyei rendőrkapitányság épületét szigorúan tilos fotózni.
Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy ebből fogsz élni?
Eredetileg műszaki pályára készültem, hangmérnök akartam lenni. A Kandóra felvételiztem, akkor még az állam döntötte el, ki hová menjen, úgyhogy átirányítottak Kecskemétre. Itt üzemmérnököket képeztek, amiről egyrészt azt sem tudtam, mi az, másrészt amikor elkezdtem tudni, rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel. Az idő nagy részét a hullám tanszéken töltöttük, ez a Hullám nevű kocsmát jelentette a kollégiummal szemben. Két év után meguntam, és orvos akartam lenni. Többször felvételiztem az orvosira, nem értettem, miért nem vettek fel, a ponthatárt az elején még megugrottam, de elküldtek. Öt év után pedig dönteni kellett, ekkor jött az ötlet, hogy fényképezni mindig szerettem, kitaláltam, hogy akkor legyen ez. Szombathelyen egy helyen lehetett ezt csinálni, a Fényszövnél kaptam hívógépkezelő munkát. A leexponált fotópapírokat egy apró szobában, töksötétben, fémtálcán dugdostam egy hívógépbe. Ennek ellenére nem utáltam meg az egészet.
Egy idő után aztán egyértelmű lett, hogy Budapestre kell jönnöm. Először egy maszeknál, laboránsként hívtam elő a német turisták pusztatúráinak képeit, ment a bolt, de aztán egyre kevesebb lett a munka. Ekkoriban rendszeresen csorgattam a nyálam az Ofotért boltokban, vettem is egy Nikon F3-at, és eldöntöttem, hogy fotóriporter leszek. Pár kanyar után kaptam egy fülest, hogy a Népszabadsághoz embert keresnek. Egy hónapon keresztül naponta jártam be bizonyítani, míg végül felvettek. Egy évet töltöttem ott, közben fotóztam ezt-azt, a legtöbbet az jelentette, amikor Rédei Ferenccel, az akkori rovatvezetővel mehettem. Azóta is abból az egy évből élek, jó iskola volt. 1987-ben aztán elindult a Mai Nap, egy bulvárújság, áthívtak oda, én meg mentem.
Volt fogalma bárkinek arról, hogy mi az a bulvár?
Nem nagyon. Amikor elkezdtük csinálni, köze nem volt ahhoz a bulvárhoz, amit ma annak hívnak. Munka viszont volt bőven, eltöltöttem ott két évet úgy, hogy éjjel-nappal dolgoztam. Reggel kezdett az ember egy csőtörésnél, napközben a lap képeit állítottuk elő, lapzártakor becsúszott egy koccanásos baleset a Körúton, este 11-kor meg egy jó kis lakástűz – napi három órákat aludtam, a két év bőven elég volt a bulvárból.
’89-ben aztán elindult a Pesti Hírlap, Bencsik András szerkesztésében.
Az első év csodálatos volt ott, szabad kezet kaptunk, nem szóltak bele az újságírók. Csinálhattuk, amit akartunk, ez nagyon inspirált. Egy idő után viszont már nem ugyanazt jelentette a polgári napilap kifejezés, én meg már nem tudtam azonosulni az értékrenddel, átmentem a Magyar Hírlaphoz. Ebből 16 év lett, először fotóriporterként, majd képszerkesztő-fotósként. Aztán egyik délután bejöttek, közölték, hogy mindenki fáradjon ki az ajtón, mert nem dolgozunk ott többet. Szabadúszás következett: tudtam, hogy nem akarok képeket szerkeszteni, nem akarok embereknek parancsolgatni, és nem akarom, hogy beleszóljanak az újságírók abba, hogy milyen képek kellenek – ideálisnak tűnt ezért a hírügynökségi munka. Akkor volt leépítési hullám az MTI-nél, én meg következő héten bementem, hogy én itt akarok dolgozni, néztek is, hogy normális vagyok-e. Megállapodtunk, hogy besegítek a kórházas népszavazás fotózásába, és meglátjuk. Jól sikerült, mert végiggondoltam előtte, hogy mi az, amit a rutinból dolgozók nem raknak bele.
Aztán jött 2006, és a World Press Photo első díja, a zavargásokról készült képsorozattal. Világhír, Kánaán?
Amikor két éve megnyertem a World Press-t, azt hittem, fenekestül felfordul majd a világ, de rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon ez sokmindent nem változtat. Eleve úgy működik, hogy nincsenek itthon olyan fórumok, ahol az ember meg tud jelenni olyan képekkel, amiket külföldön díjaznak. A szóban forgó képsorozatot a magyar sajtófotó-zsűri első körben kiszórta, aztán persze mondta mindenki, hogy nem kellett volna. De ez nem így működik, a hazai zsűri egyszerűen a magyar viszonyok alapján értékeli a képeket, azt nézik, hogy ez itthon hol tudna megjelenni, és az a sorozat túl sötét volt, nem is tudnék mondani olyan lapot, ahol megjelenhetett volna.
Ha belegondolunk, azért igazából szomorú dolog: kétszer nyerek a World Pressen, és semmi sem változik – de nem vagyok meglepődve, ez itthon normális dolog. Inkább globálisan nézve furcsa, ha egy amerikai nyert volna, őneki alapvetően megváltozott volna az élete. Amin eleinte csodálkoztam, az az volt, hogy nem kerestek külföldről – aztán rájöttem, hogy akik a díjuk után kimentek, azokat nem felkérték, hanem bekopogtattak az ajtón, és maguknak keresték a szerencsét. Én meg sosem tudtam magam jól menedzselni, nem beszélek nyelveket, nem tudnék huzamosabb ideig külföldön dolgozni. Ugyanakkor azzal, ahol most vagyok, szerintem a Magyarországon elérhető non plus ultrát elértem.
Nem is vonz a külföld?
Jó dolog utazni, ha az embernek van hozzá tőkéje. A szabadúszó újságíró mindent magának fizet, elutazik érdekes helyekre, aztán bekopogtat, hogy itt van egy sorozat, tessék megvenni, ja, és nyertem egy ilyen díjat is. Csak ezt el kéne kezdeni csinálni, és rettenet sok pénzbe kerül, nekem pedig családom van, autóm, szettáskám, amiket fenn kell tartani.
Ha már szettáska: mivel dolgozol?
Canonnal. Nemrég álltam át, hitelből vettem az új felszerelést. Harmadik éve fizetem vissza a kölcsönt, ebből is látszik, hogy messze van a külföldi repülőjegy. Nagyon nehéz itthon komoly egzisztenciát kialakítani a fotózásból.
Attól még lehet valaki jó itthon is, de mi is kell ehhez? Az embernek óhatatlanul valami bozótharcos-könyöklős figura jut az eszébe a fotóriporterről
Nem vagyok nyomulós típus. Nem szeretek tolakodni, persze vannak elkerülhetetlen szituációk, amikor két négyzetméterre jut negyven fotós, tévés, újságíró. de alapvetően ha az ember használja az eszét, nem muszáj verekedni. Sokan ész nélkül fényképeznek, úgysincs nyersanyagköltség, de nem gondolják végig, hogy melyik pillanat az igazán fontos. Meg kell próbálni ezt kitalálni, és úgy helyezkedni. Tök jellemző például, hogy ha van egy protokollesemény, az összes fotós beáll egy kupacba, és lefényképezik, ahogy bejönnek az emberek, pedig igazából nem az a fontos, hanem ami később történik. Ilyenkor, ha kell, odaállok egyedül, és megcsinálom a képet, amit szeretnék.
Mennyire figyeled a többiek munkáit?
Figyelem, mert sokat lehet belőle tanulni, el lehet gondolkozni, hogy miért jobb, vagy miért gyengébb egy kép. Az évek során aztán ezek a tapasztalatok leülepednek, magáévá teszi az ember.
Szoktál fotózni szabadidődben?
Ezzel az a baj, hogy nincs ilyenem, hogy szabadidő. Ez most nagyon lehetetlenül hangzik, de gyakorlatilag azzal keresem a pénzem, hogy az MTI-nek bármikor rendelkezésére állok. Hétvégén ügyelet van, és mivel külsős vagyok, nincs szabadnapozás. Nincs karácsony, nincs szilveszter, hála istennek ehhez az idők során a család is hozzászokott. Persze nem élnek vissza ezzel a munkaadók, de mivel az elvégzett munka után kapom a fizetésemet, nem tudom elképzelni, hogy hétvégén lógatom a lábam. Volt olyan, hogy saját magamnak fényképeztem, de a végén az is hasznosult, úgyhogy igazából az is munka volt.
Mennyire szól bele bárki is abba, hogy hogyan dolgozz?
Semennyire. Vannak szakmai sztenderdek, amiket mindenképpen meg kell csinálni, de egyébként nem mondják meg, mit csináljak. Eseményeknél például mindig kell csinálni totálképet, kell a megszólalókról kétfüles portré, nem ellenfényben sziluettezés meg ilyen művészkedés. Az utána jön. Vannak, akik letudják a kötelezőt, és futnak el, én viszont mindig próbálok ezeken kívül egyéni látásmódot is belevinni. Ha van egy unalmas sajtótájékoztató, akkor is megpróbálok esztétikailag úgy közelíteni a dologhoz, mintha a pápát fényképezném. Nincs másodosztályú munka, mindegyik egyforma. Komolyan kell venni, és akkor az embert nem éri meglepetés.
Van kedvenc eseményed, témád?
Inkább olyan van, amit egyáltalán nem szeretek. Ilyen a Parlament, ahol nagyon kevés lehetőség van kreatívnak lenni. Nem jók a mindenféle piszlicsáré sajtótájékoztatók sem, de megcsinálom, és igyekszem úgy fényképezni, hogy ne legyen sablonos még akkor is, ha tudom, hogy a napisajtó csak a sablonos képeket fogja felhasználni.
Volt már emlékezetes bakid munka közben?
Nem nagyon volt. A Hírlapnál megtanultuk, hogy mi érkezünk elsőnek a helyszínre, és mi maradunk legtovább. Így sosem volt az, hogy lemaradtam volna az eseményekről. Ehhez kapcsolódóan viszont nehéz, hogy a digitális fotóéra eljövetelével kicsit a minőség ellen is dolgozunk – sokszor beleszaladok abba, hogy még el se kezdődött valami, de már kell róla kép. Régen ezt több ember csinálta, most a fotóriporter a sofőr, ő dolgozza fel a képeket, ő küldi el a szerkesztőségnek, néha még fel is hívják, hogy mondjon pár mondatot. Így sokszor érzem azt, hogy bár vannak képek, de lehetnének jobbak is, ha akkor csinálnám, amíg a laptopommal szöszölök.
Mit vársz 2009-től? Egyáltalán, mi tesz érdekessé egy évet a fotóriporter számára?
Az esemény mindig inspirál. Ha olyan szituációba kerülök, amiben még nem voltam, akkor biztos, hogy kizökkenek a napi rutinból, és új technikákat próbálok ki. Ahhoz, hogy nyerni tudjak a World Pressen, kellettek a zavargások is – sajtótájékoztatós képekkel soha az életben nem nyertem volna. Az elmúlt évben is voltak zavargások, de azokon már mindig ugyanaz történik: tüntetés, hergelés, oszlatás. A különbség, hogy egyre előbb érünk haza. Tavaly nem találkoztam olyan érdekes történettel sem, amiből valamit kibonthattam volna. Most raktam össze a pályázatomat a magyar sajtófotóra, és vannak olyan anyagok, amik előtt utánaolvastam, kiterveltem, visszamentem fotózni, de még így sincs mögöttük elég történet. Ezért van az is, hogy egyre többen a magyar pályázatra is külföldön készült képeket adnak be. Ez jó, mert azt mutatja, hogy a magyar fotósok megtehetik, hogy külföldön dolgozzanak. Bízom benne, hogy idén azért adódnak izgalmak itthon is. Bár az is lehet, hogy idén kicsit le kéne állni ezzel, és feltöltődni. Eléggé lélekölő dolog, nem is lehet 20 éven keresztül megállás nélkül dolgozni, a folyamatos pörgés kicsinálja az embert. Igen, talán egy kicsit le kéne ülni pihenni.
