Meztelen nőket és autókat fényképezel, valószínűleg ez minden férfi álma.
Nem csak ezt a kettőt fotózom, de hát igen, a nevemhez hozzákapcsolódott ez a meztelen nős dolog. Ez igaz, de sok minden mást is csinálok. Az autófotó például nagy szerelmem, mert formailag és technikailag akkora kihívás, hogy az csoda. Lehet mondani, hogy szerencsés vagyok, de úgy alakítottam az életemet, hogy ez így legyen. Ez nem két percig tartott.
Mikor kezdődött?
Egészen gyermekkoromban, otthon csodáltam azt, ahogy apukám laborált, a piros fény alatt jött ki a varázslat. A szerelem a mai napig tart, persze ma már nem megyünk a piros szobába, de attól még ugyanolyan csodálatosnak látom a szakmát. Persze ma nem ekcémás a kezem, mint akkor, viszont a szemeim majd kiesnek a sok monitorra bámulástól.
Konkrétan milyen lépések vezettek odáig, hogy fotózásból élj?
Először riportfotósnak gondoltam magam, és közvetlenül érettségi után dolgoztam is napilapoknak. Ekkor még nem tudtam, milyen lesz a pályám, csak imádtam fotózni, és akkor valahogy ez adódott. Amikor az ember az elején van, mindent fényképez, ami körbeveszi. Nekem is volt minden, például ismerős a tűzoltóságon, aki szólt, ha baleset történt, de fotóztam színházat, táncot is. Amikor aztán éreztem, hogy nyilván a fotózás lesz az életem, akkor elkezdtem tudatosabban csinálni, rendesebben meg akartam tanulni. Mivel itthon nem nagyon volt különálló fotósképzés, elkezdtünk keresgélni iskolákat, és Angliára esett a választás. Öt évig jártam oda, két iskolát elvégeztem, és amikorra visszajöttem, már sokmindent kipróbáltam. Az iskolaévek alatt folyamatosan dolgoztam egy magazinnak, és a suliban is csomó feladatunk volt: ugyan nem kifejezetten kommersz fotóképző volt, hanem művészképző, de a technikákat hihetetlen jól megtanították. El kellett, hogy szálljunk, és egészen fantasztikus projektjeink is voltak. Persze fontos, hogy mindezekhez a technikai feltételeket is megteremtették. A második diploma után már nyilvánvaló volt, hogy a divat és a portré áll hozzám közel, vagyis a teremtett világ, nem pedig a riport. Ahhoz kicsit katonának is kell lenni.
|
Ezek szerint nem vagy másokat arconkönyöklős alkat?
Kényelmesebb vagyok én annál. Riportfotós időszakom alatt voltam Cannes-ban, a filmfesztiválon, ahol élveztem az ismert sztárok jelenlétét, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Rettenetesen kellett küzdenem az agresszív öldöklés közepette. Ha megjelent például Sylvester Stallone, akkor pillanatok alatt előtört az emberekből a vadállat, és ezeknél az eseményeknél szinte mindig alul is maradtam. De visszatérve a pályámra: az iskola végeztével hazajöttem megnézni, hogy itt van-e a helyem, vagy Angliában. Kétlaki élet lett a vége, ingázás a két ország között, közben voltam Athénban, Barcelonában, de aztán itthon annyi mindent kezdtem el csinálni, amit nagyon szerettem, hogy maradtam. Magazinokkal kezdtem, az akt úgy három évvel későbbi történet, amikor a Playboy megtalált. Aztán az évek során eléggé hozzáragadt a nevem ehhez az akt-dologhoz, pedig nem csak nekik dolgozom, nem csak ebben a stílusban. Nincs baj a Playboy-fotós címkével, de nem mindig szeretem, amikor az emberek nem látnak át a ciciken. Jó lenne több olyan, ahol megmutathatom magamat, de ha a cici kell, akkor a cici kell.
Hogyan tudod jobban megmutatni magad, és mennyire szól bele a megrendelő abba, amit látni szeretne?
Ha olyan a viszony a fotóalannyal, vagy a megrendelővel, hogy megbíznak bennem, akkor jobban bele tudom tenni magam a képbe. De amikor egy fotós megrendelésre dolgozik, akkor nem csak a saját képi látását akarja erőltetni, hanem inkább engedi, hogy azt kihasználja a megrendelő. Nyilván vannak határok, így nem jó érzés, ha olyan kép megy ki a kezeim közül, ami egyébként nekem nem tetszik. Ezzel együtt örülök, ha egyszer-egyszer egy-egy sorozatot művészileg is tudnak értékelni, de ez elsősorban egy alkalmazott terület.
Mi alapján választanak a megrendelők? Minden fotósnak van saját stílusa, és az ügyfél ez alapján választja ki a feladathoz a legmegfelelőbb fotóst?
Ez egy tökéletes nyugat-európai megközelítés. Itthon viszont kisebb a piac, és bár mindenkinek van egy stílusa, amit visz, de ez egy sokkal szélesebb skála, mint külföldön. A legtökéletesebb példám erre az olasz Paolo Roversi. Hatvankét éves, és negyven éve ugyanazt csinálja, kicsit bemozdult, fekete-fehér képeket. Minden egyes képe zseniális, és nagyon jól él belőle. Ott ezt meg lehet csinálni, itthon viszont szélesebb spektrumon kell, hogy mozogj. Itt nincs annyi divatlap, vagy férfimagazin, mert akkor havonta egyszer-kétszer dolgoznál csak, és ezt nem teheted meg.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit a cicikhez. Nyilván azt fogod mondani, hogy ez neked csak munka.
Férfiként nézek a lányokra, mert férfi vagyok, és emiatt tudom, hogy a többi férfi mit szeretne látni a képeken. De ez egy szakma. Nem úgy van, hogy reggel bekapcsolom magam, aztán csorgatom a nyálam estig. Úgy nem lehet dolgozni, az nem profizmus, az egész nem erről szól.
|
Legtöbbször embereket fotózol, ilyenkor mennyire fontos, hogy legyen valamiféle kommunikáció a fotós és az alany között?
Nagyon fontos. Pláne az aktfotónál, ha még sosem dolgoztunk együtt, mindig kell előtte is találkozni, beszélni. Azért tart 13-15 órán keresztül egy ilyen fotózás, mert így alakul ki valamiféle viszony, aminek a végén el tudunk utána jutni odáig, hogy az alany elfogadja, hogy semlegesen vagyok jelen. Pláne az ismertebb embereknél igaz ez, akik nem szoktak vetkőzni: először takargatják magukat, de két órával később rájönnek, hogy ez bitang kemény meló. Végigcsinálni úgy, hogy megtartani a pozíciókat, és közben még az arcra is figyelni…amiről mi gondoljuk, hogy szép, az általában nem az. Az a szép, ami iszonyatosan fáj, nagyon kényelmetlen, és minden porcikád meg kell, hogy feszüljön, hogy jól nézz ki. De pont ez a tény nagyon hamar kikapcsolja az embernek azt a félelmét, hogy most ő meztelen. Nyilván az a szándék lesz az első, hogy jó képek legyenek, és ha mindkettőnk eljut ide, onnantól kezdve az egész munkává minősül.
Gyakran hallani, hogy „akár én is lehetnék címlapon, annyira retusálják őket”. Mennyit szoktál alakítani az elkészült képeken?
Erre mindig azt mondom, hogy pont annyit kell retusálni, amennyitől az ember még ugyanaz a valaki marad, tehát nem változtatjuk meg a személyiségét, stílusát. Nyilván, egy százkilós emberből is lehet ötvenkilósat csinálni, és fordítva, de ez nem cél. Én szép képet akarok csinálni, és pont addig fogok elmenni, amíg azt nem mondom, hogy ez a kép arról az emberről készül, és szép. Tehát ha ott egy pattanás, vagy bevág a bugyi, azt nyilván ki fogom retusálni, mert ha megtehetem, miért ne tegyem meg? Ez nem riportfotó, hanem egy illúzió, aminek a lényege az, hogy szép képek legyenek, és akik megnézik, közben jól érezzék magukat.
Fotózás közben elvétve nézel csak bele a gépbe. Miért?
Mert az nem jó. Ha a gépbe nézel, személytelenné válsz, akkor a fényképezőgép dolgozik, nem te. Épp ezért amennyire tehetem, kinézek a gép mögül, mert ha nem, akkor nem lesz ott, amit látni szeretnék. Mondjuk ezt is embere válogatja, néha jobb a fotósnak elbújni a kamera mögé, de szerintem mindig kell az emberi kontaktus. Akár modell, akár színész, akár celeb, muszáj érezniük, hogy ez nem egy gépies dolog.
|
A fotózáson látszott, hogy ez nem magányos munka. Mennyien vagytok egy-egy alkalommal?
Sminkes, stylist, fodrász, asszisztensek, vagyis 7-8 ember mindig van. De volt olyan is, hogy eljött a megrendelő is, hozott további embereket, és simán összejött 15-20 fő, akik bámultak hátulról. Ez viszont csak akkor lehet így, ha nagyon gyakorlott az alany, legtöbbször ki kell küldeni embereket, hogy tényleg csak az maradjon ott, aki feltétlenül szükséges. Pláne az aktoknál igyekszem ezt elérni, de ha a modellt nem zavarja, akkor végülis mindegy.
Függ-e a technikától ez a műfaj?
Persze, fontos, hogy milyen eszközei vannak az embernek, de meg kell tudni választani azt a felszerelést, ami arra a munkatípusra alkalmas. Nekem most Canon és Mamiya gépeim, meg Mikrosat vakuim vannak. Felkészülök, mert nem szeretem a váratlan meglepetéseket és keresem a hasznos újdonságokat mert így jobban tudok a feladatra koncentrálni. Kell a megbízható, strapabíró készülék, de nem mindig az a legalkalmasabb ami a legdrágább.
Mi volt a legfurább megrendelésed?
A helikopter. Azt nagyon szerettem. Meg a krokodilt. Ja, és az oroszlán, az volt a legrázósabb. Mivel tudtuk, hogy Tornóczky Anita szereti az oroszlánokat, kitaláltuk, hogy legyen azzal lefotózva. Érdekes módon ő nagyon felszabadultan viselkedett. Az állat láncokkal volt kikötve, de elképesztő kisugárzása volt.
A helikopter is szép meló volt – autót fotózni sem egyszerű, de a helikopter sokkal nagyobb, így be sem fért a stúdiómba.
De nem csak ezek érdekesek. Az is veszélyes dolog, amikor valamelyik celebnek a híre már két héttel előbb odaér hozzád. Ezeket én mindig nagyon szeretem, mert így feladattá válik, hogy megnyissam azt az embert, még akkor is, ha már mindenkit megevett reggelire. Kell egy kicsi pszichológia, pláne a portréknál, ami talán még nagyobb kihívás is, mint az oroszlán.
Szerepelsz a médiában és médiában szereplőket fotózol. Hogy tudod a kettőt szétválasztani?
Bulvárszereplőnek nem jó lenni, attól amennyire tudok, menekülni akarok. Most csak a magánéletem miatt kerültem a címlapokra, de ennek semmi köze a szakmámhoz. Régebben mindig mint fotós kerültem be az újságokba – ettől eleinte ódzkodtam, mert alapvetően egy backstage ember vagyok. Az évek során aztán megtanultam, hogy a média nekem segítség is. Egyszerűen nagyobb a hitelem, ha tudják rólam, hogy nem ma kezdtem a fotózást. Sokszor van erre szükség, mondjuk amikor egy híres ember vetkőzik. Ha tudja, hogy akit lehetett, már láttam Magyarországon meztelenül, és abból milyen képek lettek, akkor már máshogyan értékeli a dolgokat. És abból lesz a jó kép.
|
Mi az, amit mindenképpen meg szeretnél még valósítani?
Az álmom, hogy megjelenjen az albumom, amin évek óta dolgozunk. A könyv és a kiállítási anyag nyolcvan százaléka már összeállt. Ha az megjelenik, akkor nagyon boldog leszek, mert az tényleg rólam fog szólni. Néha azért kell, hogy olyat is mutass, amit te szeretnél, ami neked tetszik. A másik cél a több külföldi munka: Németország, Görögország, Anglia. Folyamatosan, erre kéne ráerősíteni. Nem azért, mert itthon nem jó, csak az is új kihívás, érdekesség. Persze egyéb félig kész terveim is vannak.
Akkor ezek szerint mégis jut időd arra, hogy magadnak is fotózz?
Kevés az idő erre, de ha nem szánsz rá, akkor az nem jó. Bármennyire is kifáradok a napi munkában, ha van egy olyan kép, ami jó, ami tetszik, az engem teljesen felpörget, legalább két hétre ellát energiával. Lehet, hogy a plusz munka az adott pillanatban energiaveszteségnek tűnik, de ha bejön, többszörösen megtérül.
