Fiatal vagy, portugál és kommunikáció szakra jártál. Mi volt a terv?
Igazából a fotó mindig ott volt mélyen – szívem szerint érettségi után rögtön az Iparművészetire jelentkeztem volna, fotóra, de nem éreztem magamban kellő bátorságot, hogy megpróbáljam. Végül hat évvel később adtam be először a jelentkezésemet és elsőre felvettek, aminek hihetetlenül örültem. Inspiratív közegben tanulhattam, nagyon sokszínű osztályba kerültem. Az Ipar előtt, amit ma már ugye Moholy-Nagy Művészeti Egyetemnek hívnak, öt évet jártam az ELTE portugál és kommunikáció szakára. Hogy mi volt a pontos indíttatás? Nehéz megmondani. Mindig nyitott voltam más kultúrákra, a portugált pedig különösen közel éreztem magamhoz. Elvarázsoltak José Saramago könyvei, különösképpen a Kőtutaj, amiben az Ibér-félsziget leszakad Európáról és elkezd úszni Brazília felé. Ma is sokszor úgy érzem, szívesen felszállnék erre a “hajóra”. Közben nővérem részéről brazil rokonokkal is gazdagodtunk, unokaöcséim már két nyelven beszélnek: magyarul és portugálul. A média felé pedig a képiség és a mozgókép terelgetett, ez motivált. Azért a fotót is talonban tartottam, párhuzamosan az egyetemmel már elkezdtem a Szellemkép Szabadiskolába járni, bár még nem tudtam, mi fog kisülni fotózással kapcsolatos ambícióimból. 2005-ben pedig komolyra fordult, ma már az [origo] fotóriportere vagyok, alkalmanként a Marie Claire magazinnak fotózom és a Szellemképben is tanítok.
Hogyan kerültél az [origo]-hoz?
Ez az első munkahelyem. 2005-ben kerestek képszerkesztőt, 3 hónapig dolgoztam ebben a munkakörben, aztán kimentem Lisszabonba Erasmus-ösztöndíjjal történelmet és fotót tanulni. Szerencsémre, amikor visszajöttem, épp plusz fotós kerestek az [origo]-ban, így fotóriporterként folytattam, nem képszerkesztőként.
Akkor kérdés se volt, hogy fotóriporter leszel?
Szerteágazó a fotográfia, de talán egy kezdő fotográfusnak nincs meg az a háttere, hogy egyből műtermet nyisson, ezért könnyebb elindulni a fotóriporteri pályán. Közelebb is állt hozzám ez a terület akkoriban. A Szellemképes tanulmányaim is erre tereltek. Vancsó Zoli autonóm riport fotográfiás órái emlékezetesek voltak. Fuchs Lehel pedig megtanított nemcsak fotózni, hanem gondolkodni. 50 milis optikával fotóztunk, mindig fekete kerettel nagyítottunk, fekete-fehér filmet használtunk, textúrákat, faktúrákat kerestünk lépten-nyomon.
Tehát amikor mondjuk egy sajtótájékoztatón vagy, kikapcsolod a benned élő fotóművészt és riporterkedsz?
Sosem szerettem azt a meghatározást, hogy fotóművész, de vicces módon a fotóriportert sem tartom teljesen igaznak magamra. Nagyon sokféle közegben mozgok, sok MOMÉ-s barátomnak köze sincs a sajtófotóhoz, de megértjük egymást, a másik baráti társaságomat a többi fotóriporter adja. Ez egy aktív kis csapat, háromhetente találkozunk. Fotóskeddnek titulált társaság ez, akik csütörtökönként találkoznak… Tehát nyitott vagyok mindkét irányba, és ez szerintem a munkáimon is látszik.
Hogyan?
Sok olyan konceptuális képgalériám jelent meg, ami mondjuk fotóriportoknál nem megszokott. Ilyen volt a kampányidőszakban készített portrésorozat, az Ide szavaz Budapest is. A kiindulópont az volt, hogy street fashion stílusban állítsak meg embereket az utcán, és megkérdezzem, ki melyik pártra adja majd le a voksát. Azt gondoltam, hogy a kényes téma miatt senki nem lesz ebben partner, de a végén egy nap alatt összeállt a projekt. Kicsit megrendezett, kicsit dokumentarista anyag született, keverednek benne az elemek.
Akkor ezek szerint hagynak kísérletezni?
Igen, ez nagyon jó. Persze, az évek során sokat is dolgoztunk ezért, hogy ezt a szerepet kivívjuk magunknak. Ma már sokszor megjelennek az [origo]-n önálló képanyagok is, van olyan, amikor mi bökjük meg az újságíró vállát, hogy kísérjen el minket egy talált téma kapcsán egy adott helyszínre és nem fordítva. Az online nagy szabadságot ad e tekintetében nekünk fotósoknak, ugyanakkor önuralom és fegyelem kell ahhoz, hogy ne töltsünk fel 12-15 képnél többet egy galériába. A képriportok így feszesebbek maradnak és a nézők se unják el magukat a fotókon. Nincs nagy kaliberű vágás, csak standard képarány, jó ez. A magazinoknál más a helyzet, sok befolyásoló tényező van. Szűkebb a hely, így legtöbbször csak a kulcsképek kapnak helyet, jó pár kép pedig csak a számítógépem mappáiban piheg. Viszont jó érzés nyomtatásban viszontlátni a munkám.
Nem félsz attól, hogy a virtuális lét elvesz a kép értékéből?
Sosem jött ez elő bennem, hiszek az online fotókban. Persze nem kézzel foghatók, ez igaz, cserébe viszont világítanak. Másképp működnek, mint a nagyított kópiák. De ha őszinte vagyok magamhoz, talán tényleg az a legizgalmasabb feladat, mikor azt kell eldöntenem, vajon ehhez a képhez egy klasszikus fakeret illik vagy egy fém kasírozás.
Mi az a határ, ami a hírközlést és a művészetet elválasztja?
A technikába tudnék kapaszkodni és a valósághoz fűződő viszonyukba: ha filmre dolgozom, úgy érzem, közelebb vagyok az alkotóművészethez. A képben benne rejlik a műtárggyá válás lehetősége. Az analóg technika a galériákban máig kincs. A valósághoz fűződő viszonyuk egy sokkal problematikusabb szempont, hiszen mindkét esetben vitatható, hogy beszélhetünk e egyáltalán a valóság leképezéséről. Persze tudom a választ, nem. Hiszen, mikor informatív képaláírásokat gyártunk sajtófotókhoz, már abban a pillanatban állást foglalunk. Ha kis mélységélességet használunk, kiemelünk, ha nagylátószöget használunk, többet mutatunk. Mégis, próbáljuk közvetíteni az olvasók számára az általunk tapasztaltakat, látottakat, jóhiszeműen, igyekezettel. A művészetben ezzel szemben ott a totális elrugaszkodás lehetősége, a fantázia birodalmában való tobzódás nyitott kapu. De máshonnan közelítem meg. Ott az első, a hajléktalanhelyzettel foglalkozó hangos képgalériám. Szívesen pályáznék vele, de ma Magyarországon nincs olyan kategória a Sajtófotó Pályázaton, amiben versenybe szállhatna. Ezt az audio slideshow-t viszont el tudnám képzelni tömör dokumentumfilmként, vagy kiállítótérben, projektoron vetítve is. A szavazós anyag a 2010-es Portfolio Points keretében például már volt kiállítva, egy kis installációval, lepecsételt szavazólapokkal, szavazó ládával. A látogatókat invitáltam arra, hogy interaktívan vegyenek részt a projektemben. Szavazhattak. Kérdéseket tettem fel nekik arra vonatkozóan, ők mennyire nyíltan kezelik pártszimpátiájukat. Számomra nem húsbavágó kérdés, hogy műtárgynak hívjuk-e mindezt, a lényeg, hogy elindítson a nézőben valamit és kérdéseket vessen fel, vajon miért vannak tabu témáink.
Nem veszik el a képnek jelentése, szépsége, ha körítést raksz hozzá?
Finoman kell hozzányúlni, meg kell tartani az egyensúlyt. A szavazós installációnál a képeken volt a hangsúly, ugyanígy van ez akkor is, amikor hanggal egészítjük ki a galériát.
Ez a műfaj honnan jött? Magyar témában egyike vagy az elsőknek, akik ilyet csináltak.
Régóta szerettünk volna már ilyet, a New York Times előremutató sorozata, a One in 8 Million alapján. Már több, mint egy éve ott volt a levegőben, Virágvölgyi István, korábbi rovatvezetőm mutatta meg a sorozatot. Egy éven keresztül minden hétre jutott egy új karakter, egy new yorki-i lakos. Fekete-fehérben mutatták be a történetüket, a velük készült interjúval alátámasztva. Ha belegondolunk, nagyon erős tudatformáló ereje volt ennek a munkának, ez a hatalmas metropolisz hirtelen emberivé és szerethetővé zsugorodott össze. 2010-ben Emmy-díjat is kaptak érte, a példa tehát adott volt. Az én első témám a hajléktalankérdés volt, én pedig szerettem volna kicsit máshogyan megfogni, minthogy aluljáróban fekvő embereket fotózzak. Ezért kerestem meg Klárit, akihez a nővérem vitt el. Egy nagyváros környéki erdőben lakik. A fotózásra nyitott volt, de kérte, hogy pontos lakhelyét ne nevezzem meg.
Konkrétan hogyan születik egy ilyen anyag?
Még nagyon az elején járunk, mi is kísérletezünk. A hangfelvételben segített Hirling Bálint fotós kollegám. Van olyan, hogy nem tudom tartani egyszerre a fényképezőgépet és a diktafont, így jobbnak láttam, hogy van egy segítő kéz mellettem. Úgy tudom, a New York Times mindig a fotózás előtt készített beszélgetés hangját játszotta a képek alá, én viszont az erős atmoszféra-hangokat csak úgy tudtam elérni, hogy egyszerre csináltam a beszélgetést a fotózással. Ez a nehezebb út, de így több érzelmet tudok bele tenni a slideshow-ba, a következő anyagoknak is így fogok nekifutni.
Akkor ez egy teljesen új riporteri megközelítést is igényel?
Fontosnak tartottam, hogy jó legyen a hang, ilyenkor viszont nem lehet csattogni a géppel. Mérlegelni kell, hogy az adott pillanatban a hanggal vagy a képpel járok jobban. Különösen nehéz ez olyankor, amikor egy jó sztorit mesél az alany, és szélesen hahotázik – ilyenkor én nem nevethetek vele, csak az arcommal tudom jelezni, hogy figyelek rá, reagálok arra, amit mond. Ez fura helyzeteket és testbeszédet eredményezhet, némán kell nevetnem és nem tudok részvétet nyilvánítani sem, de erre előre felkészítettem az alanyomat, jól fogta fel és megértette.
Milyen formái vannak ennek a műfajnak?
A főleg külföldi példák alapján azt tudom mondani, hogy többnyire vagy van egy narrátor, aki összefogja a témát, esetleg egy oda nem illő hangot vagy zenét tesznek a képek alá, a harmadik út pedig az, amikor erősen építkeznek az alany és a környezet hangjára. Nekem ez utóbbi a legszimpatikusabb megközelítés, szerintem ehhez passzol legjobban ez a műfaj. A mozambiki anyagban is csak azért nincsenek jelen hangban a nők, mert portugálul beszéltek, de a dal, amit énekelnek a slideshow közben pontosan az a népszerű helyi dallam, amit a fotózás alatt énekeltek.
Hogyan kerültél Afrikába?
Egy barátnőm Mozambikban dolgozott, és azt gondoltam, most, vagy soha, úgyhogy kimentem hozzá két digitális masinával és egy Hasselblad 500 C/M vázzal. A háromból kettő jól tökre is ment a meleg és a por miatt.
Nehezebb volt egy másik kultúrában embereket fotózni?
Túl kellett lépnem azon az első benyomáson, hogy a híradásokból ismert, nem éppen veszélytelen brazil favellákra emlékeztet a környezet. A látszólag mindenhol tetten érhető szegénység nem minden esetben volt egyenlő a rossz közbiztonsággal. Nagy atrocitás nem történt az út alatt, habár egyszer kirabolták a barátnőmet. Egyetlen egyszer viszont komolyan elgondolkoztunk azon, nem lenne-e jobb visszafordulni.
Mikor?
Meg akartuk nézni a hegyekben az illegális aranyásókat, és egy helyi srác megígérte, hogy elvisz minket, motoron. A találkozó időpontjában ott álltunk ketten, két lány, bukósisakkal, a srác pedig sehol. Mi eldöntöttük, hogy mégis felmegyünk a helyi buszjárattal, és egy sártengeren keresztül feljutottunk a hegyekbe. A busz minden ablaka ki volt törve, valószínűleg ki is gyulladt már egyszer, legalábbis erősen úgy festett. Amikor leszálltunk, ott volt hirtelen kábé ötven, sártól vörös férfi, mozambiki, vagy a határon átszökött zimbabwei, a térerő nullán. Lépni kellett, úgyhogy gyorsan összebarátkoztunk egy útitársunkkal, aki velünk együtt szállt le, és ő végül vállalta, hogy körbekísér minket. A lapát még száz méteres távolságban is megállt minden munkás kezében. Mulungo! Fehér ember! Jöttek a kiálltások. Nagyon nehéz volt így fotózni, két órába telt, mire az illegális aranyásók túljutottak azon, hogy ott van két fehér lány, bukósisakkal a kezében, és az egyikőjük még fényképezni is akar. De végül elkészültek a képek.
Készült mozambiki hangos anyagod is, de miért nem videó?
A hangos galériával, úgy érzem, még mindig többet bízok a nézőre, mint egy videó. Ez egy sokkal meditatívabb műfaj, megadja a lehetőséget arra, hogy a befogadó kicsit megálljon és elgondolkozzon azon, amit lát, barangoljon a képen belül. Épp szabadságról jöttem haza nemrég, sajnos zuhogott végig az eső, cserébe viszont sok jó filmet megnéztünk. Alain Resnais 61-es filmje, a Tavaly Marienbadban, már tudatosan, még a mai szemnek is meghökkentően eredeti módon nyúl a mozgóképhez, néha kimerevednek a szereplők és közöttünk sétálunk. Nagyon tetszett a film. Az állóképek itt is elgondolkodtattak. A tapasztalat azt mutatja, hogy, mint bármi az interneten, 2-3 percnél nem szabad, hogy hosszabb legyen egy ilyen slideshow, viszont így akár 30-40 képet is bele tudunk rakni. Ilyen szempontból nem vagyok magammal annyira szigorú, mint egy hagyományos képriportnál, sokszor csak árnyalatnyi különbségek vannak a fázisok között. Akkor pedig főleg igaz ez, amikor a hang kitart alatta, néha kevésbé konkrét cselekvést mutató hangulatképek is beleférnek a galériába. A hang és a kép oda-vissza segítik egymást.
Témához keresed a feldolgozási módot, vagy fordítva?
Mindig a téma az első, ez akkor is igaz, amikor a saját anyagaimon dolgozom. A téma határozza meg, hogy melyik az a közlési forma, ami a legjobban kommunikálja a történetet. Már most is van a fejemben három hangos képriportra szánt ötlet, szerencsére a riporteri munka során sok ingerrel találkozom, amikből később valami születhet.
Elárulsz párat?
Habár már három ilyen jellegű anyagot készítettem, a hajléktalanos anyag személyes jellegét vinném tovább szellemiségben, de a konkrét témák még titkosak (nevet). Ami még mostanában leköt, az a társkereső rendezvények világa és az az üzletág, ami erre épült. Kíváncsi vagyok, kik járnak ide és milyen indíttatásból. Az év elején erre a projektemre kaptam meg a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat. Világviszonylatban sincs nagy múltja a rapid randik világának, az első ilyet 1998-ban szervezte egy rabbi Beverly Hills-ben. Magányos zsidó fiataloknak próbált segíteni társat találni. Egy-két éve már hozzánk is elért az őrület és virágzik.
Milyenek a reakciók az eddigi anyagaidra, különös tekintettel a hangos galériákra? Neked ilyenkor az a jó, ha a témáról szól a komment, vagy ha a műfaji újdonságról?
Ha valaki nem vette észre, hogy itt valami új történt, csak a téma fogta meg, én maximálisan elégedett vagyok, de azért örülök, ha valaki a megvalósítás mikéntjét is pozitívan véleményezte. Eddig, úgy néz ki, nyitottak rá az olvasók, felhívtak barátok, kollégák, hogy gratuláljanak. Ez nagyon jó érzés, mert azt mutatja, van létjogosultsága ennek a műfajnak. Mindenhonnan dől ránk az információ szövegben és képben, ez pedig egy nyugodtabb ritmusú dolog, ami hagy időt arra, hogy befogadjuk azt, amit látunk és hallunk és egy picit megálljunk.
