Emlékszel az első fotósélményedre?
Az első gépemet úgy tizenkét éves koromban kaptam, emlékszem, volt a sarkon egy Fényszöv, ott dolgoztattam ki az első képeimet. Gyönyörködtem, hogy egyáltalán van valami az elkészült képeken. A laborálással volt iskolai osztálytársaméknál, Mester Csabáéknál ismerkedtem meg. Ő ma Németországban él, fotográfus. Az ő elsötétített konyhájukban tapasztaltam meg először, milyen élmény nagyítani, érezni a vegyszerek illatát.
A gimnázium első éveiben nem, de harmadiktól újra foglalkoztam már a fotográfiával, addigra már komolyabban. Édesanyám járt az NDK-ban és hozott egy Praktika-kamerát. Kapásból blendehibás volt – mire ezt kisilabizáltuk, hogy mitől rossz minden kép, amikor korszerű kamera volt, belső fénymérővel és mindennel… Fél évbe telt, mire megjavíttattuk, de végül sikerült.
Ekkor már komolyabban foglalkoztál a fotózással?
Igen, ekkor már eldöntöttem, hogy fotós leszek. Az egyik tanárom, Jelenits István segített, hogy többet megtudjak a pályáról, elküldött egy volt tanítványához, Csigó Lászlóhoz, aki szabadúszó fotósként dolgozott. Itt láttam először, hogy fényképez egy igazi profi fotós, hogy milyen igényességgel kell ehhez a munkához hozzáállni.
Érettségi után bejutottam a Práter utcai fényképésziskolába, majd a második évhez érve beajánlottak Urbán Tamáshoz, aki tanulót keresett maga mellé. A nála töltött majdnem két év meghatározó volt az életemben. Ő az Ifjúsági Magazinnál volt fotórovat-vezető, és abban az időben a neve riport- és szociofotó témában abszolút etalon volt. Csak csodáltam a munkáját, a riporterkedés mellett reklámfotóval is foglalkozott, és egy olyan alkotói körbe tartozott, ami nagyon sokrétű, érdekes és előremutató volt.
Mi volt az, amit tőle tanultál?
Előhívhattam a filmjeit, összerakhattam a felszerelését, teljes mértékben belefolytam abba, amit csinált. Minden egyes kockát láttam, amit elkészített, és lenyűgözött, hogy pontosan tudta, mit és hogyan akar lefényképezni, és az úgy is volt elkapva. Megértettem, hogy a fotográfia komoly szellemi teljesítmény, az pedig, hogy az is legyen a képen, amit az ember kitalál, óriási teljesítmény. Az Urbán Tamás mellet töltött évek tapasztalata beépült a fotografálásomba.
Ez meghatározta, hogy a riportfotózás felé indultál?
Még a fényképész iskola alatt két osztálytársammal reklámfotózással kezdtünk foglalkozni. Viszonylag sikeresek voltunk. Ekkor értem el arra a pontra, hogy döntenem kellett: vagy ez, vagy a riportfotózás. Én az utóbbit választottam, és gyötrelmes időszak következett, mert teljesen egyértelmű volt számomra, hogy fotóriporter szeretnék lenni, de munkát nehezen lehetett találni. Dolgoztam a Fényszövnél igazolványkép-laborban, majd tervrajzokat méreteztem át egy tervezőintézetben lévő mikrofilm laborban. Mellette hétvégenként két maszek fényképésznél dolgoztam, gyereksorozatokat készítettem. Reggel elindultam a buszpályaudvarról, leutaztam Paksra, onnan át a következő címre. Egy gyerekre fél tekercs film jutott, és nem nagyon volt lehetőség hibázni, mert minél több kép lett jó, annál többet vettek meg a megrendelők.
Hogyan lettél mégis fotóriporter?
A katonaság utolsó fél évében kerültem a Néphadsereg című laphoz. Itt végre fotóriporterként dolgozhattam. Leszerelés után is ottmaradtam. Jártam protokollokra, hadgyakorlatokra, változatos munkát végezhettem. Aztán következett az egy éves újságíró iskola, amit nappali szakon végeztem. Ott találkoztam Rédei Ferenccel, aki akkor került a Népszabadsághoz rovatvezetőként. Ő hívott ide, 1986 szeptember elsején kezdtem, azóta itt dolgozom, 2006 nyara óta pedig én vezetem a fotórovatot.
Hogyan alakult a fejlődésed a Népszabadságon belül?
A Népszabadság mindig is komoly presztízsű újság volt. Amikor először jelent meg képem, egy szilvásváradi fogathajtó versenyről tudósítottam. Ott álltam a Blaha Lujza téren az éjszakai újságosstand előtt és vártam, hogy megérkezzen a friss újság. Hihetetlen nagy dolog volt, hogy megjelent a fényképem. Valamilyen szinten ez az érzés a mai napig bennem van, és azért is hálás vagyok, hogy nagyon jó kollégákkal dolgoztam együtt az évek során.
Hogyan fogadtak az idősebb kollégák?
Nagy létszámú volt a szerkesztőség. Két napig tartott, amíg minden kollégának bemutattak. A munkámat viszont komolyan vették, úgy álltak hozzám, hogyha felvettek ide, akkor lehet rám számítani. Kemény iskola volt. Fiatalon, komoly protokoll eseményeken fényképezhettem. Kihívás volt a tapasztalt a tévés operatőrök, MTI-s fotósok mellett versenyben maradni. Ott mindenki tudta, hova kell állni, hányadiknak kell bemenni a vezetők után az ajtón, hogy pont meglegyen az az egy kép, amire idő volt. Mai szemmel ez már megmosolyogtatónak tűnik, de akkor nagyon fontos volt tudni ezeket a dolgokat.
Volt mit fotózni…
A kilencvenes évek egy hihetetlen időszak volt külföldi és a hazai élmények miatt is. Mindig történt valami, folyton hallgatni kellett a rádiót. Emlékszem egy szombati ügyeleti napon délben két munka közt hazaugrottam egy percre. Egyszer csak bemondják, hogy Németh Miklós megszűntette a Munkásőrséget. Erről előre persze nem lehetett tudni. Nehéz volt az eseményekhez időben közel kerülni, bár később kiderült, hogy történelmi pillanatok voltak.
Volt olyan sorozat, amit csak magadnak készítettél?
Mindig is az volt az ars poeticám, hogy fotóriporter vagyok, egy lapnál dolgozom, amit én csinálok, az azért van, hogy viszontlássam az újságban. Azokban az években, amikor külföldre jártam, a balkáni háborúval bezárólag, mindig azt gondoltam, hogy kell, hogy ezek a dolgok érdekeljék a lapot, és szerencsére érdekelték is.
Amikor külföldre utaztál, mennyire készültél fel, és mennyire sodortattad magad az eseményekkel?
Nem mondom, hogy volt időm könyveket bújni, de hallgattam a híreket, láttam a képanyagokat, amik az adott helyről jöttek, ismertem a fontos szereplőket és figyeltem, hogyan fejlődnek az események. Ehhez a munkához kell szerencse is: amikor például a Csehszlovákia szétválása évében az úgynevezett bársonyos forradalomról készítettünk riportot egy helyi lapot nézve megdöbbenve láttuk, hogy előző nap leszakadt a bősi vízlépcső egyik zsilipkapuja. Kimentünk, megcsináltuk az anyagot, itthon pedig a téma érzékenysége miatt szenzáció lett belőle. A mai napig is mondom a kollégáimnak, hogy egy fotóriporter esetében fontos a jelenlét: ahogy a bősi eset után Kereszty András mondta nekem, csak annak akad bele a söprűjébe valami, aki söpröget.
És most söprögetsz?
Most rovatvezetői és képszerkesztői munkát végzek, de a gondolkodásomat át tudom adni a kollégáknak – ha megnézed, most sincs bent senki a szerkesztőségben. Ez azért van, mert mindenki dolgozik valamin. Ugyanakkor nem is kritérium, hogy bent üljenek az emberek, telefonon tartjuk a kapcsolatot – a modern technika ezt a részét nagyon megkönnyíti a fotósok munkájának. Régen, ha az ember Zala megyéből akart felhozni egy képet a lapba, akkor kegyetlenül kellett nyomni a gázpedált. Lementél, fényképeztél, visszaértél, utána még filmet kellett hívni, le kellett nagyítani, aztán belobbizni a képet az újságba. Néha meghúzatni a cikket, hogy beférjen a kép. Ma azért lényegesen könnyebb.
És miben mások a ma riportképei, mint annak idején?
Én azt gondolom, hogy a riportfotó két dologból áll – közvetíti a hírt, másodszor pedig valamilyen vizuális világot is képvisel, amin keresztül látjuk az eseményt. Míg régen a kép hírértéke volt a prioritás, ma emellett mindenki komolyan törekszik a kép esztétikai, vizuális világának igényességére. A fotóriporternek amellett, hogy nehéz, feszült szituációban meg kell találnia a helyét, ki kell nyernie az eseményből azt a momentumot, ami igazán fontos. Azt kell jól lefényképeznie, de ugyanakkor a képbe bele kell építenie az egész fotográfusi tudását és azt a fotográfusi bravúrt, amivel rendelkezik. Szerkesztőként is szívesen nyúlok az olyan képekhez, ahol nem primer információként jelenik meg a hír, hanem az egy jó képbe van becsomagolva. Nagyon élvezem, hogy ebben semmiféle lemaradásunk sincs. Ha megnézem a kollégáim munkáit, egytől egyig remekül megállják a helyüket a világ fotóriporterei között folyó versengésben, mert ez a szakma végső soron egy versenyről szól.
