Magad vetted az első fényképezőgéped, vagy családi tulajdon volt?
Apám fotózgatott, nekem pedig jó pár évnek el kellett telnie, hogy a fotózást válasszam. Érettségi után választottam ezt a szakmát, de előtte már két-három évig ismerkedtem vele. Otthon volt labor, előhívtunk, repróztunk, még a tévéből is fotóztunk, gyártottuk a képeket.
Szülői nyomásra választottad a fotózást, vagy teljesen saját döntés volt?
Semmiféle nyomás nem volt, elég liberálisan neveltek a szüleink. Úgy is mondhatnánk, hogy nagyon nem gyötörték magukat, hogy mi legyen belőlünk – el voltak foglalva a maguk gondjaival. Engem mindig is érdekelt a képi világ, a filmes újságok, a filmesztétika. Volt egy nagy vágyálmom, hogy operatőr legyek, de ilyen irányban sohasem képeztem magam. Végül közgazdasági egyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel – egyszerű volt a döntés, hogy akkor inkább fényképész-tanulónak megyek.
Mik voltak az első munkáid?
A Fényszövhöz kerültem, és ott a szakma minden részét megismerhettem. Volt olyan, hogy egy héten keresztül csak előhívtam, vagy csak papírképeket gyártottam. Viszonylag jól kerestem itt, és a társaság is nagyon jó volt. Következőnek jött a riportrészleg, esküvők, temetések, iskola, óvoda, mindenféle riportot csináltunk. Aztán két év katonaság, majd beindultak az érdekesebb munkák, a divat, a műszaki fotó, a reklám. Jó iskola volt, visszanézve azért volt nagyon hasznos, mert így van egy általános felkészültségem a legtöbb téren. Igyekeztem minden munkát tudásomhoz képest a legjobban megvalósítani, mindig megnéztem, hogy az adott területen a legjobbak hogyan csinálják. ’90-91-ben aztán beindultak az átalakulások, én pedig maszek lettem, azóta gyakorlatilag teljesen egyedül dolgozom. Korábban voltak tanulóim is, mára ez sincs, totál szabadúszó lettem.
Amiket említettél, főleg alkalmazott munkák. Hogyan fér meg emellett a tánc- vagy az aktfotózás?
Ha az alkalmazott fotográfiát kicsit tágabban vesszük, abba minden belefér. Amikor egy olyan megrendelést kapok, hogy csináljak egy művészi aktot, akkor azt is alkalmazott fotográfiának tekintem. Ez nem műfaj, hanem olyan elnevezés, ami azt sugallja, hogy valamilyen határozott célból készül a kép. Kétféle képet készítek: az egyiket üzleti célból, a másikat pedig hobbiból. Ugyanakkor ha azt kérik, hogy egy alkalmazott képbe tegyek bele több egyéniséget, megcsinálom. Az akt mindig is érdekelt, már az első tanulóévem óta. Végig elkísért a nők iránti érdeklődés, a nők fotózása, a táncot pedig a színház hozta magával.
Van-e olyan tulajdonság, ami alapján össze lehet kötni ezeket a témákat, vagy az elkészült képeket?
Nem hiszem, hogy tudok mondani ilyen megfogalmazható kapcsolatot. Nem a témák kapcsolódnak egymáshoz, inkább az ember, a fotós, a látásmód az, ami összeköti a munkásságom részeit.
Amikor hobbiból művészképet készítesz, az direkt történik, tudatosan, vagy csak kiéled magad, és tetszik a végeredmény?
Sokan tudatosan készítik ezeket a képeket, én nem annyira. Az ember folyamatosan fényképez, van olyan, hogy egy hétvége alatt kétezer képet is csinálok, ilyenkor néha jó megállni, letenni egy kicsit a gépet. Amikor viszont valami megfog, azt lefényképezem. Nagyon vonz a tájfényképészetben például, hogy a természet sohasem mutatja kétszer ugyanazt az arcát. Az akt is ilyen, ott mindig is érdekelt a fotós és a modell közötti légkör, kapcsolat.
Volt olyan, hogy ez a légkör túlment a fotós-modell határon?
Hát persze, hogy volt. De ma már nem keresem direkt az ilyen helyzeteket, inkább van egy előre kialakult kép körülbelül a fejemben, hogy mit szeretnék megvalósítani. A legszebb akt egyébként sosem azokról készülhet, akiket megbámulsz az utcán. Nem csak külső kell hozzá, hanem kisugárzás, és valamilyen különleges kapcsolat a modell és a fotós között.
Mennyire fontos ilyenkor a technika?
Miután sokféle témában fotóztam, többféle gépet is használtam. Manapság a munkák nagy részét egyetlen digitális géppel meg lehet, vagy inkább muszáj megcsinálni. Ezeknek a gépeknek egyre jobb a minőségük, a digitális utómunkával pedig ki lehet váltani a többmilliós felszerelést. Míg korábban panaszkodtunk a digitálisokra, ma már azért eljutott oda a technológia, hogy csinálhattam másfél négyzetméterre kinagyított tárgyfotókat. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna, csak nagyfilmre, műszaki fényképezőgéppel lehetett volna összehozni.
Akkor ez egy igen, vagy egy nem a digitális technológiára?
Nem a gép fontos, hanem az, hogy az adott feladatot jól meg tudd csinálni, hogy amikor elkészült a kép, ne azt kelljen mondanod, hogy a technika akadályozott valamiben. Legyen az egy megrendelés, vagy olyan kép, amit magadnak csinálsz, el kell tudnod érni azt, amit szeretnél. A digitális technika felszabadít – ami korábban a csúcsnak tűnt a filmes gépeknél fényérzékenység és hasonlók tekintetében, az ma már többszörösen megvalósítható digitálisan is. Persze ugyanúgy jönnek az akadályok itt is, és a csúcsgépek drágák, de szándékban nagyon sokáig el lehet menni még a középkategóriás gépekkel is. Az utóbbi években megnyugodtam, nagy vágyaim nincsenek már a fényképezőgépekkel kapcsolatban.
És témák tekintetében?
Elég sokféle dolgot csinálok. Tájkép, akt, színház, tánc, kísérleti fotók, hangulatok, tárgyfotók, makró. Nem nagyon tudok olyat mondani, ami még hiányozna.
Ha már kísérletezés: hogyan jöttek azok a képek, amelyeken az elmúlást penészes ételeken keresztül szemlélteted?
Kicsit a munkával is úgy vagyok, mint az életben – sodródom az események után, alkalmazkodom ahhoz, ahogyan történnek a dolgok. A legutolsó kiállításom címe Talált formák volt, ez a penészes sorozat is kicsit ilyen talált dolog. A kezdet banális: kint hagytunk az erkélyen paradicsomszószt, az pedig gyönyörűen megpenészedett. Lefotóztam, aztán már kerestem a hűtőben az ottmaradt dolgokat, a végére pedig már tudatosan romlasztottam meg a különféle ételeket. A megromlott ételt aztán műtermi világítással megfotóztam, mint egy esztétikailag szép tárgyat. Ezáltal ez a banális dolog kicsit kilépett a hétköznapi valóságból, mintegy magasabb rendű témává lépett elő. Ez olyan, mint amikor találsz egy kavicsot az utcán, felveszed, lefotózod – ezzel a kavics nem csak egy koszos tárgy lesz az utcán, hanem egy kép témája. Azáltal, hogy te mást látsz benne, hogy meglátod a különlegességét, és ezáltal talán más is meg fogja látni, úgymond a tárgy és a kép is értékké válik. Kilép abból az egyszerű életből, aminek a végén ott az enyészet. Mindennek van fénykora, kezdete, vége – ezt értékelik át egy kicsit ezek a képek. Mostanában már nem nagyon fotózok ilyesmit, de gondolkoztam már azon, hogy esetleg folytatom a sorozatot.
Ugyanilyen logika alapján készítetted a Talált formák sorozatot is?
Az ember bolyong mindenfelé. Vannak jobb, rosszabb hangulatai, és itt-ott talál érdekes formákat, fényeket a városban. Egy idő után a képek összeállnak egy kis sorozattá, ilyen a Talált formák is. Gyakran ezek a formák nem is egyedül szerepelnek a képen, hanem csoportosan – játék ez a formákkal, színekkel, egyfajta kalandozás.
Szoktad nézegetni a régebbi képeidet?
Nagyon direkt nem, de ahol én naponta vagyok, élek, sok régi képem van. Szeretem, bár óvatosan kell vele bánni, nehogy az ember elteljen vele. Ez alkati dolog is, van, aki nem tesz ki maga köré saját képet, van, aki köztük érzi jól magát. Most akarom leszedni a saját munkáimat és a barátaim, festők, grafikusok képeit kirakni, mert szeretném, ha több hatás érne. Minél több impulzus kell, mert az visz előre – olyan kapcsolatokat kell keresni, amik építő jellegűek, de vonatkozik ez a könyvekre, filmekre, zenékre, barátokra, mindenre. Olyan hatásoknak kell érnie az embert, amikből tanulhat.
Ha már tanulás: mennyire tartod a kapcsolatot a régebbi tanítványaiddal?
Vannak, akikről nem tudom, hogy alakult az életük, de aki igazából fontos, és tudom, hogy hosszabb ideig körülöttem volt, azzal néha még most is találkozunk. Attól függ, hogy milyen vagy: ha kicsit érzelgős, akkor sérelmezheted, hogy a régiek nem járnak vissza – ugyanakkor a világ nem ilyen manapság, nem nézünk visszafelé. Kemény, anyagias verseny van mindenütt. De nem szabad ezen érzelegni, ráadásul nem lehet kisajátítani egy embert, azt mondani, hogy ő csak az én tanítványom volt. Ez sosem rajtad múlik, mert lehetsz te a legjobb szakmabeli, ha az illető nem fogékony rád, akkor úgysem tudsz átadni neki dolgokat. Nem szabad tartalékolni sem: ha valaki tehetséges, te pedig visszafogod magad, nem adsz át mindent, ő úgyis túl fog lépni rajtad, és eléri, amit akar. Nem szabad az embernek félnie attól, hogy mit tanít. A legjobb, ha őszintén megpróbálsz mindent átadni a másiknak, mert ha megteszel mindent, akkor már elmondhatod, hogy segítettél valakinek.
