Még mindig nagyon fiatal vagy, hány évesen kezdted a fotózást?
Az általános iskolában, tíz éve. Persze erre lehet mondani, hogy nem volt az annyira régen, mert van, aki már hatvan éve fotózik. Én is így tervezem. Pusztaszeren nőttem fel, olyan helyen, ahol adottak voltak azok a témák, amiket most is fényképezek. Szerencsére nem kellett messzire utaznom, míg ha városba születek, talán csak az állatkerten keresztül ismerhettem volna meg a természetet. Így viszont az udvaron játszva figyelhettem a madarakat. Aztán a kezembe került apukám fényképezőgépe, elkezdtem nyomogatni, és egyből éreztem azt, hogy ez leköt. ’99-ben vásároltam az első Zenitemet, amikor pedig Szegedre mentem középiskolába, onnantól kezdve már élőben is találkozhattam természetfotósokkal, akik segítettek azon az úton elindulni, amin most is járok. Addig amit tudtam, édesapámtól tanultam.
Ezek szerint nem digitális géppel kezdtél.
Még úgy is, hogy tíz éve fotózok, azt kell mondanom, többet fényképeztem analóg géppel, mint digitálissal. 2005 óta van digitális gépem. Kétségtelen, hogy az akciófotózásban, amit én csinálok, sokat számít, hogy analóg vagy digitális gép van az embernél.
Volt olyan, hogy valamit azért nem tudtál megcsinálni, mert a technika hátráltatott?
Ezt jelenleg is így érzem. Ha ebben a pillanatban lefagyasztanánk a kinti világot, én pedig odamehetnék, körbejárhatnám, és úgy fotóznám le, ahogy akarom, akkor olyan érdekes fotókat lehetne csinálni, amire egyébként nincsen mód. Nem lehet oda tenni a fényképezőgépet, ahová az ember igazán szeretné, nincs meg az a perspektíva, ami a legjobb lenne, nagyon ritkák azok a pillanatok, amik látványosak, és valami mondandójuk is van. A technika jelenleg nem áll azon a szinten, hogy mindent le lehessen fényképezni. Az analóg technika nagyon leszűkített volt – ha nem volt verőfényes napsütés, akkor nem tudtunk olyan záridőt használni, amivel élesek lettek volna a képek, mondjuk egy repülő madárról. De továbbmegyek: bármilyen természetes fényviszony mellett sem lehetett lefotózni egy olyan jelenetet, mint mondjuk egy vízen futó gyík.
És most lehet?
Most, hogy bejött a digitális technika, már előrébb vagyunk. Akkor érzem magam biztonságban, ha 1/1000 másodperc alatti idővel lehet fényképezni, és ezt a digitális gépekkel meg lehet csinálni. Már túlléptük azt a határt, hogy természetes fénynél bármilyen akciójelenet, ami van a madarak, emlősök életében, lefotózható. Viszont a képkészítési sebesség jelenleg 10 kép/másodpercnél megáll, ez pedig hihetetlenül kevés. Volt alkalmam belekóstolni természetfilmezésbe is, ott high-speed kamerát használtunk, ami 1000 képet csinált másodpercenként. Ott erősödött fel bennem a gyanú, hogy a 8-10 kép/másodperces sebességnél hihetetlen érdekes képekről csúszunk le. Amikor sorozatfotózunk, két egymást követő kép között is nagyon nagy a különbség: ez rossz esetben úgy néz ki, hogy az egyik képen csak a madár csőre van rajta, a másikon meg csak a farka. Vagy minden képen felfelé áll a szárnya, és nem azért, mert vitorlázott, hanem mert minden szárnycsapásra csak egy képkocka jutott. Ugyanakkor nincs messze az, hogy a filmezéshez hasonló technológia hamarosan a fotósok számára is elérhető legyen. Ha nem is több ezer képkocka, de néhány száz – ezzel már nagyon komoly eredményeket lehetne elérni. A jelenlegihez képest azonban még ez is tízszeres gyorsulást jelentene.
Tényleg annyi minden történik a természetben ilyen rövid idő alatt?
Amikor azt filmeztük, ahogy egy béka elkap egy szúnyogot, akkor annyi finom részletre derült fény, amit szabad szemmel fel sem fogunk. Abban az egytized másodpercben a szúnyog elrepült a fűszálról, a béka észrevette, megcélozta, ugrott az irányába, kinyújtotta a nyelvét, bekanalazta a szájába, becsukta a szemét, kiterjesztette a lábait, és beleesett a vízbe. A jelenlegi technikai eszközökkel elképzelhetetlen lenne, hogy mindezt visszaadjuk. Annak is örülünk, ha a fotón a béka élesen ott van a levegőben.
Mi az, ami ilyenkor segít?
Ha ismerjük az állatot, és jók a reflexeink, meg lehet jósolni, mi fog történni. Egy madárnál már tudja az ember, hogy ha biccent a fejével, megáll, felemeli a farkát, akkor fel fog szállni. Ekkor már lehet változtatni a képkivágáson, nézni, hogy merre fúj a szél, merre repül majd a madár. Egy békánál ugyanakkor ez nem megoldható. Ezért úgy gondolom, hogy rövid időn belül, mármint a fotózás történetéhez képest rövid időn belül, komoly fejlődések lesznek a digitális fotózás terén.
Milyen lesz a jövő technológiája?
Folyamatos képet fogunk tudni készíteni – egy tájfotósnak ez nem lesz nagy segítség, de egy akciófotósnak a kezében lesz egy olyan eszköz, ami mindent rögzít, amit látsz. Természetesen ezt a gép nem fogja tudni tárolni, de ki lehet majd jelölni azokat a részeket, amik téged érdekelnek – ekkor ezeket a gép lementi. A videós technika, amit mi használtunk, öt másodpercet tudott rögzíteni – ha ez így működne, az hatalmas előrelépés lenne. Ahhoz, hogy most egy tökéletes képet készítsek egy fajról, lehet, hogy évekre van szükség, míg ha lefilmezem az akciót tízszer, tizenötször, akkor abból már ki tudok választani olyan képet, aminél élőben sem láttam jobbat.
Mennyire idő most, amíg megszületik egy ilyen kép?
Általában megtervezem előre a képeimet, de sohasem tudom, hogy mikorra jutok el a végeredményig. Már a tervezéshez is kellenek előre összegyűjtött ismeretek az állatokról, lest kell építeni, várni kell. Hónapokban kifejezhető, amennyit egy-egy témával foglalkozom – Magyarországon akciófotózás szempontjából a tavaszi időszak az, ami a legtermékenyebb, április-június között. Ilyenkor kiválasztom azt az egy témát, ami érdekel, és megpróbálom azt tökéletesíteni. Így volt ez idén is: halszemobjektívvel fotóztam kócsagokat és gémeket, olyan jeleneteket, amiket már régebben is fotóztam, de most más megközelítéssel csináltam meg ugyanazt. Ezalatt már megfogalmazódott bennem, hogy jövőre mit akarok csinálni. Ehhez pedig már most el kell kezdeni építeni a lest, szervezni, érdeklődni, megtudni, mikor van az az időszak, amikor nyugodtan fotózhatok.
Mitől lesz jó egy akciófotó? Mikor vagy elégedett?
Amikor érzem benne a megismételhetetlenség lehetőségét. Amikor ránézek a képre, és tudom, hogy nem tudom újból megcsinálni. Ez a legfontosabb, utána jönnek a technikai dolgok, hogy éles-e, hogy újszerű-e. Nagyon nehéz ilyen képet csinálni, eddigi többszázezer képemből mindössze kettő van, amire azt mondom, hogy tökéletes, és megvan benne az egyediség. Idén a két hónap fotózás során egyetlen olyan jelenetet láttam, ami etológiai szempontból a legértékelhetőbb volt. Ehhez a jelenethez csak majdnem voltam a legjobb pozícióban, így a kép sem lett a lehető legjobb. De már ennek a megismétléséhez is szerencse kell.
Van olyan, hogy már annyira szétfényképeztek egy-egy témát, állatot, hogy az már nem érdekes?
Minden témában lehet találni új dolgokat. Nem hiszek abban, hogy léteznek lerágott csontok, mindenben ott van a megismételhetetlen pillanat. Egyszerű dolog például verebet fényképezni, bármelyik városban lehet. De ha csinálsz egy olyan fotót, amin egy veréb magokat szedeget, de közben összeveszik a társával, és egymással szemben állnak, kitartott szárnyakkal, a mag pedig a levegőben repül, akkor az már újdonság. Csak a szituáció az, hogy fotózol, eközben pedig látsz jeleneteket, és ha szerencséd van, el tud készülni a kép, ami egyáltalán nem hasonlít a többihez.
Hogy vagy a díjakkal? Hosszú út vezetett a gimnáziumi fotópályázat első helyétől a BBC díjáig?
Amikor elkezdtem nyerni a díjakat, a velük járó anyagi juttatás alapozta meg a felszereléseimet. Ma már egy másik funkciójuk számít leginkább: a pályázat a legjobb fórum arra, hogy a képeimet másoknak is megmutassam. Mert a kép akkor jó, ha nem a fióknak készíti az ember, hanem ha közelebb tud vele másokat is hozni a természethez. A pályázatok, díjak harmadik előnye pedig az, hogy megismerik az embert, ez pedig fontos. Könnyebben tudsz érvényesülni, ha elismernek, ha barátaid vannak a kollégák között. A díjaknak köszönhetően ismertem meg olyan embereket, akikkel egyébként nem találkoztam volna. Talán nem is maga a díj a fontos, hanem hogy mi történik a képpel – ha bekerül egy-két munkám az év természetfotósa albumba, amit aztán tíz év múlva valaki elővesz, jó érzés lesz, hogy itt is sikerült megmutatnom, amit készítettem.
Hogyan tovább? Magyarország, vagy külföld?
Fél évre elmegyek Brazíliába, ez a természetfotós-turizmussal foglalkozó munkám harmadik állomása. Leseket építek, amiket mások használhatnak – először itthon indítottuk be, most Costa Ricában már ki van építve a bázis, a következő helyszín pedig Brazília lesz. A távlati terv pedig az, hogy minél tovább fenn tudjam tartani azt az állapotot, ami most van. Technikai szempontból jó időszakba születtem – a szemem előtt fejlődik olyan szintre a fotózás, aminél soha többé nem lesz jobb, már ha a dokumentarista fotózásról beszélünk. Persze a jövőben is ki kell menni, lest kell építeni, mert a madarak nem fognak megszelídülni – a szépsége a témának megmarad, csak új eszközöket kapunk a kezünkbe.
