Volt első fotós élményed?
Még általános iskolában, egy Szmena 8-hoz kötődik. Én vittem egyedül fényképezőgépet az osztálykirándulásokra, és így utólag visszanézve szörnyű képeket csináltam. Aztán középiskolában bejött a matektanárunk, és közölte: beindul a fotószakkör. Akkor még az érdekelt, hogy a sötétkamrában mi történik, fél év múlva pedig már csak én voltam a szakkörben. Akkor már éreztem, hogy valami ebből lesz a jövőben.
Innen már tudatosan készültél?
Abszolút, jött a fotósiskola, aztán az MTI, ahol 8 és fél szép évet húztam le. Ha nem szűnik meg az illusztrációs szerkesztőség, ahol dolgoztam, lehet, hogy még most is ott lennék.
Mit csinálsz most?
Megrendeléseket teljesítek, emellett pedig stockfotókat készítek jövedelem-kiegészítésképpen.
Beszéljünk kicsit utóbbiról, hiszen nem a klasszikus alkalmazott fotós munka.
Vannak jó tulajdonságai, és vannak nagyon rosszak. A jó, hogy nem kell munka után rohanni, a rossz pedig, hogy sokan csinálják, és már ez is egyre nehezebb.
Egyáltalán hogy jött ez létre? Nem a megbízó mondja, mit fényképezz, hanem a munkáidból válogatnak online?
Igen, és a cégek azért választják, mert jóval olcsóbb nekik, mintha fotóst, modellt, satöbbit kellene fizetni. Ez valamilyen szinten káros is a szakmának, mert egy stockfotó elvesz néhány munkát a fotósok elől, de a jelenlegi gazdasági helyzetben sokszor roppant szűkös a költségvetése egy – egy fotózásnak.
Ez a kereslet mit jelent témákban?
Az utóbbi időben elsősorban üzleti, orvosi és beauty témákat fényképezek, de az illusztratívabb munkák is közel állnak hozzám. Mégis a statikusabb tájképek, épületfotók, városképek, enteriőrök a kedvenceim, bár az utóbbi időben megpróbálom ezeket a témákat is dinamikusabban fényképezni, mint azelőtt.
Amikor ember van rajta, akkor hogy készül a kép? Odamégy valahová, hogy jöttem képeket készíteni?
Nem, általában ismeretségeken keresztül szoktam találni ilyen munkát. A legritkább eset az, amikor megkeresek egy modellügynökséget egy saját elképzeléssel. Ráadásul szeretek állandó stábbal, ugyanazokkal az emberekkel szeretek dolgozni.
Ha már stáb: kik, hogyan segítenek?
Van, amikor egyedül dolgozom – legutóbb például menedzsment-portrékat készítettem egy építőipari cégnek, de ugyanennek a cégnek készítettem raktárról is fotót. Ebben is találtam magamnak olyat, amit lehet szeretni. Amikor pedig stábbal fényképezek, van egy stylist, sminkes, és annyi modell, amennyire szükség van: kettő-három, maximum öt. Legutóbb egy fogorvosi rendelőben fényképeztünk modellekkel, foghúzást imitálva. Ezek mindig jó hangulatú fotózások, itt is sokat mulattunk, például amikor a szépséges modellünknek a foghúzását imitáltuk.
Nemzetközi, vagy magyar megrendelőid vannak inkább?
Itthon élő fotográfusként természetesen a hazai megrendelések dominálnak, de a stockpiacon túlnyomó részt külföldi vevőköröm van. Itt nekünk van egy „kis” hendikepünk, hiszen elvileg mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Nálunk gazdagabb országokban sokkal több és jobb helyszínt lehet találni egy-egy munkához, hogy csak egy példát említsek.
Miért pont a te képeidet veszik meg? Mi van bennük?
Mindenkinek ki kell alakítania magának egy stílust – ha valaki utánzásba bonyolódik, az rosszul jár. Vagy adni kell egy jellemző színvilágot, vagy egy beállítást, esetleg egyéb trükköt kell bevetni, de meg kell fűszerezni saját ízűre a képeket.
Hogyan lesz saját ízű?
Bele kell adni magunkat a képekbe, de mindezt persze úgy, hogy bizonyos határokon belül maradjunk. Ha átlépjük ezeket, könnyen lehet, hogy ráfizetés lesz a dologból. A stockfotó ebből a szempontból például kifejezetten rossz, mert nincs szinte semmiféle visszajelzés. Mindössze annyi, hogy megvették-e a képeket, vagy sem. A megrendelőkkel meg tudjuk beszélni, mi a rossz a képben, mit kellene esetleg máshogy csinálni.
Mikor jó egy munka? Ha a végén a megrendelő elégedett?
Nagyon büszke vagyok egyik közelmúltbeli esetre. Volt egy rendszerese megrendelésem úgy 7-8 évvel ezelőtt. Egy céges naptárhoz kellett rendszeresen különböző tematikus anyagokat készítenem. Magyarország borvidékei, világörökség és hasonló témákban. Pár év együttműködés után a cég igazgatója átment egy másik vállalathoz, és ezzel sajnos ennek a munkának vége is lett. A legnagyobb meglepetésemre aztán az idén januárban megcsörrent a telefonom, az igazgató úr hívott fel – hét éve nem beszéltünk – , de ő úgy tett el az emlékezetében, hogy ha ismét ilyen megbízást ad, akkor engem hív majd fel. Nekem ez óriási megtiszteltetés volt. Kaptam egy új megrendelést, ezúttal „Budapest hajnali és esti fényekben” témakörben.
Ha már téma: van kedvenced?
Ez. A városképes, tájképes vonal szívszerelem, de nagyon szívesen fotografálok még enteriőr-képeket is. Ezeken belül is nagy előszeretettel alkalmazom a hosszú, sőt sokszor az extrém hosszú zársebességgel készült felvételeket.
A városképeknél megvannak a kialakult helyeid?
Úgy-ahogy vannak megszokott helyei az embernek, úgyhogy komolyan kell gondolkoznom azon is, hogyan lesz a naptárhoz 13 olyan kép, amit még nem csináltam.
És hogyan? Nézegeted mások képeit?
Volt egy időszak az életemben, amikor letettem a gépet. Fotókereskedelemben dolgoztam, ki kellett próbálnom valami újat. Jó is volt, közben persze hiányzott a fényképezés, de azidőtájt kizárólag a saját portfóliómat építgettem. Mindig kell valami, ami kizökkent a hétköznapi taposómalomból, ezért is vannak a saját projektek. Még az MTI-ben dolgoztam a nyolcvanas években, amikor nem egy fotóst láttam, akik már idősebbek voltak, és képileg eléggé kiégtek. Akkor határoztam el magamban, hogy megpróbálok nem belekerülni ebbe a csapdába, és egyértelműen ezt a megoldást látom erre: kell az, hogy saját kedvtelésből is fotózzon az ember. Ha ez épp a gyereked fotózása, akkor azt, csak csináld. Sokszor van nálam is olyan, rám jön a fotózhatnék és akkor gondolkodás nélkül elindulok. Van olyan, hogy az ember kényszert érez, és tökmindegy, hogy hány óra van, vagy hogy álmos. Megy, és csinálja.
Van olyan, amit mostanában így készítesz?
Hogyne, nem bírnám ki nélküle, mindig adok magamnak feladatokat. Törekszem arra, hogy ne legyenek üresjárataim, persze olyan is van, hogy a munka nem engedi meg az „örömfotózást”.
Van blogod is. Ez is csak kedvtelés?
A blog azért kezdődött, mert annak idején regisztráltam néhány képmegosztó oldalra, mint például a fotózz.hu. Ezekből is sok érdekes tapasztalatot sikerült leszűrni, de néhányszor eléggé eldurvult a hangulat. Azóta kicsit visszahúzódóbb lettem: elmúlt a feltöltési kényszer, de a blogra azért ha ritkán is, de rendszeresen töltök képeket, régit és újat is egyaránt.
Követed, hogy mi történik a fotóiddal?
Megrendelésnél persze, minden megrendelőtől kérek vagy kapok referencia-anyagot. Stockfotó esetében ez eléggé követhetetlen. Lehet használni Google Alertet, nagyon ritkán elküldik a kész anyagot emailben, de általában csak véletlen bukkanok rá egy-egy munkámra.
Van olyan téma, amihez nem adnál fotót?
Nyilván van, de ilyen jellegű fotókat eleve nem csinálok. Ha pedig nem csinálok, nem is tudják felhasználni…
Szoktad nézegetni a saját képeidet? Esetleg a faladon is van néhány?
A blog kapcsán sokat nézegettem, feltett szándékom, hogy a régebbi anyagaimból is minél többet megosszak a közönséggel. A falomon is van egypár, de kifejezetten kevés – az egyik a hídon sétáló öreg pár. Ennek a képnek külön története van.
Mert?
2004 környékén csináltam, de előtte legalább 4-5 évet vártam, hogy összejöjjön. Ilyen-olyan okokból kifolyólag sosem tudtam elkapni – vagy nem volt köd, vagy nem tudtam kimenni a Szabadság-hídhoz, vagy nem volt megfelelő ember a képre. Végülis sikerült meglőni a témát, a mai napig talán az egyik legsikerültebb képem.
Mitől?
Általában a formavilágra utazom, de ennek a képnek van valamilyen üzenete is, ezért szeretem nagyon. Kénytelen voltam fölhasalni egy kőkorlátra, ahhoz képest, hogy tériszonyom van – de egy jó képért bármit megtesz az ember. Amikor ellőttem, átfutott az érzés bennem: megvan. Ez ritkán van, mindig lehet egy kicsit másképpen fényképezni, más beállítás, más fények, itt nem ez volt. Amikor kattintottam, elraktam a gépet, és imádkoztam, hogy az expozícióval vagy a filmhívással ne legyen semmilyen gond utólag.
Van valamilyen nagy álom, vagy terv, ami még benned maradt?
Tulajdonképpen most elvagyok az önprojektekkel, éppen átállós időszakot érek. Most találom ki, mi legyen a következő, még nem tudom, portré legyen, város, vagy valami absztrakt.
És mikor vagy elégedett egy képpel?
Nagyon fontos az, hogy a képem másnak tessen. Az némi megnyugvást ad, hogyha mások, akiknek adok a szavára, jónak tartják. Ugyanígy fontos a barátok, rokonok véleménye is, akik teljesen más szemmel nézik őket, mint én. De nyilván van önkontroll is, amikor hiába mondják egy képre, hogy jó, én tudom, hogy sikerülhetett volna jobban is.
Mi az, ami ilyenkor hiányzik belőle?
Szépséget, formavilágot, színvilágot és harmóniákat próbálok ábrázolni. Általában ezeket keresem, és bár reményeim szerint a legtöbbször sikerül is megtalálni, néha azonban nagyon kicsi dolgokon múlik a siker. Valaminek egy milliméterrel arrébb kéne lenni a képen, vagy éppen a téma többi részéhez viszonyítva aránytalanul nagy vagy kicsi egy képalkotó elem.
