Már gyerekként is érdekelt a fotózás?
Középiskolai tanulmányaim megkezdése környékén már foglalkoztatott a képi kommunikáció, de ezt nem igazán fogalmaztam meg magamnak. Beiratkoztam egy magán-rajziskolába, ahol festőkkel dolgoztunk együtt, és rengeteget rajzoltunk. Volt családi indíttatás is, így terelődtem ebbe az irányba – a nyolcvanas években pedig egy külföldi út során készítettem Párizsban egy anyagot, amit megmutattam a tanáraimnak. Ők kezdtek el bíztatni, hogy érdemesebb lenne komolyabban is foglalkozni a fotózással.
Fotóművész vagy, fel sem merült, hogy dokumentaristább irányból közelítsd meg a fotózást?
Visszakérdezek, mi a művészibb irány? Szerintem most is csak dokumentarizmussal foglalkozom, de az, hogy mit dokumentálok, sokkal tágabban értelmezhető. Az egyetemi éveim alatt leginkább meghatározó személyek ma is a dokumentarizmusnak nevezett műfaj kiemelkedő hazai alakjai: Benkő Imre, Gulyás Miklós, Zátonyi Tibor, az őket inspiráló dolgok számunkra is csalogatóak voltak. Az iskolának a jelentőségét abban látom, hogy a különböző utakat megismeri az ember, belekóstolhat mindenbe. Hogy végül merre indulunk el, az attól függ, hogyan alakul az életünk, milyen viszonyt ápolunk a környezetünkkel.
A saját munkásságodban ez hogyan van jelen?
Vannak fontos pontok, hatások. A középiskolai érdeklődés, a világ menetét tudomáson kívül hagyó, következmények nélküli kísérletezés ilyen hatás volt. A második megálló az egyetemre való bekerülés – olyan társaságban készültem a felvételire, ahonnan az egyetem többi szakára is jelentkeztek fiatalok. Ebből számomra az volt a legfontosabb, hogy láthattam: egy adott problémát sokféleképpen, egymástól elétérő formában láthatunk. Egy építész, egy textiltervező, egy formatervező ugyanarra a kérdésre más és más válaszokat adhat. A sikeres felvételit megelőzően nagyon sokmindent tanultam ebből. A felkészülés nyitottá tett a rokon szakok felé, az egyetemi évek pedig ezt a nyitottságot csak erősítették.
Az egyetem után is megmaradt a nyitottság?
Fura volt a helyzet, mert minden friss diplomás szembesül azzal, hogy az életben más a ritmus, más törvények uralkodnak. Akkor egy alkalmazott irányba indultam el, egész egyszerűen azért, hogy el tudjam tartani magam. Mégis, attól függetlenül, hogy az egyetemen a fotográfia más szeletével foglalkoztunk, azt gondolom, nem tudnánk meglenni az 5-8 tanulással eltöltött év nélkül. Építettem egy saját műtermet, magazinoknak készítettem illusztrációkat, portrékat fotóztam, de mindig kerestem a munkámban azt, ami ma is érdekel a fotózásban. Néhány éve visszakerültem az egyetemre, szakoktatónak, majd beiratkoztam a doktori képzésre, és különféle kutatási programokban veszek részt azóta is. Visszakanyarodtam azokhoz a kérdésekhez, amik tíz éve is foglalkoztattak, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni őket.
Mik ezek a kérdések?
Például az, hogy hogyan tudjuk a fotográfiát mint médiumot olyan célokra fordítani, ami bennünket hitelesít. Inkább a filozófiáját tanulmányozom: hogy a kérdések, amelyek a pszichológia, képzőművészet, vallás, vagy az irodalom terén megjelennek, hogyan motiválhatnak egy fotográfust.
Hogyan tudod ezeket a kérdéseket és az elméleteket képi formába önteni? Felkészülsz a képekre?
Nem szoktam elmerülni abban, hogy egy képet úgy építsek fel, mintha egy esszét írnék – a vizuális kommunikáció más törvények szerint működik. Igaz ez még akkor is, ha a fotográfia kapcsolódik a verbális formákhoz. A fotót elsőként tudnám említeni amikor az érzelmekre kell hatni – a műfaj sajátosságai lehetővé teszik, hogy hihetetlen erővel közvetítsünk szándékokat, gondolatokat. Éppen ezért úgy gondolom, az elkészült képnek nem az egyetlen választ kell adnia a kérdésre, inkább alternatívát kell mutatnia. Ráadásul egy kutatás öröme, lehetőségei, de a kudarcai is nagyban befolyásolják, hogy az ember hova jut el a végén. Így van ez a doktori témám esetében is, amely egy első látásra teljesen hétköznapinak tűnő helyzetre, a focikapukra épül.
Van bármi jelentősége annak, hogy pont a labdarúgást választottad?
Sokan kérdezték már, és nem mondanám, hogy nem. Sokkal inkább izgat ugyanakkor az a mögöttes tartalom, ami egy ilyen helyzetben benne van. A terek, amiket a két kapu behatárol elegendően erős gondolat volt ahhoz, hogy elkezdjek kutatni.
És hová jutottál a keresésben?
Hihetetlen messzire. A természettudományon keresztül a vallásig, a zenén át az irodalomig nagyon mély területei vannak egy ilyen kutatásnak. Csak az egyéntől függ, hogy mennyire mer elmerülni a témában. Ez számomra egy absztrakciós lehetőség: elkezdem ismételni ezt az egyszerű geometriai formát, néha odaképzelve, néha odavetítve, néha megtalálva.
Mennyire függ egy kép hangulata a te aktuális hangulatodtól?
A képek mögött mindig ott van az alkotója. Ha egy vidámabb hangulatú képre nézel, akkor valószínű, hogy az egész pillanat, amiben az a kép készült, vidám volt. Saját szempontomból nagyszerűnek gondolom, hogy néha hajlandó vagyok már az unalomig is elmenni egy-egy ismétlésben, mert kíváncsi vagyok arra, hogy ezen tovább lehet-e lépni. Ha nem lehet, akkor is az a felfrissülés egyéni záloga, hogy végigjárja az utat az ember: ha egy zsákutcából visszafordulsz, sosem ugyanoda jutsz vissza. A kapu-téma számomra azért kedves, az esetleges szomorúságával együtt is, mert hordozza mindazon összefüggéseket, amelyeket magam körül látok. Akkor jó, ha ezek az összefüggések a befogadóban is összehoznak valamit – valakiben melankólikus hangulatot, valakiben mást.
A focipályán lesznek emberek is?
Baróti Lajos volt szövetségi kapitány kérdezte, amikor megmutattam neki a képeimet, hogy hol vannak az emberek? Érdekes volt látni, hogy neki, akinek a foci volt az élete, az jutott eszébe először, hogy hol vannak a játékosok, az öltözők? Egy ilyen egyszerű téri helyzet – mert ezt is próbálom vizsgálni, az arányokat, a szabályokat – kinyit egy csomó kaput. Megtaláltam vagy láttam már sivatagban, falra felfestve, domboldalban, ködben, hóesésben, mind-mind különböző irányba vezetett, pedig az egész nem más, mint három vonal, egy geometriai forma. Nagyon egyszerű helyzet, és ez általában is vonz: nem szeretem, ha valami túl van bonyolítva.
Mi a helyzet azokkal a képekkel, amelyek nem a kutatás részei?
Azt gondolom, hogy az összes kép, amit készítek, ennek a része. Tavaly odaadtam 800 képemet az elmúlt 10-12 évből Czakó Zsolt grafikus barátomnak, hogy válogasson ki belőle egy albumtervnyit. Végül kialakult egy olyan vizuális nyelvrendszer a képek összességéből, ami számomra világosan sugározza azt az attitűdöt, hogy nem teszek különbséget egy kapu nélküli tájkép, vagy egy kapus kép között. Az egyikből fakadhat a másik: az az érzelmekre ható felszín, amivel a fotográfia rendelkezik, ha egymásra kezd épülni, akkor egészen új jelentést kaphatnak a képek. Így azok a munkák, amelyek nem a kutatás részei, ugyanabból a forrásból építkeznek, csak más helyzetekre koncentrálnak a világban.
Tehát stratégia kell az alkotáshoz?
Nem elegendő elvonulni és alkotni, elég nehéz dolga van mindenkinek, aki fotóművészként a felszínen akar maradni. Nem hiszem, hogy könnyebb lett volna régebben, a 20. század nem volt egyszerű időszak, de azt gondolom, hogy amibe most beléptünk, át kell, hogy strukturáljon mindent. Hogy ezzel mi hogyan tudunk lépést tartani mint alkotók, az megint egy nagyon izgalmas terület.
Mit hoz a jövő?
Napjaim nagy részét a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem szellemi közegében töltöm. Annak próbálok nagyon sok szempontból eleget tenni, hogy a műhely munkája láthatóvá váljon. Hiszek abban, hogy ezen műhely jelenléte nem csak hazai, de nemzetközi szinten is nagyon fontos, és van értéke a közös munkánknak. Szakmai szempontból tehát az egyetemi lét fontos marad számomra, alkotói szempontból pedig bizonyos eredményeket napvilágra kell hozni egy alkotási folyamatban. Az én ritmusom kicsit eltér attól a feszes tempótól, amit tapasztalok magam körül, de én másban szocializálódtam. Így is nagyon összetett most az életem, és úgy vélem, a gondolkozó ember számára az az egy út van, hogy keresse az összefüggéseket a világban. Azt pedig majd az élet, a sors és az ember együtt döntik el, hogy ez napvilágot lát-e, lesz-e súlya, ráépül-e majd valami.
