Viszonylag későn kezdtél el fotózni – előtte is érdekelt?
Egyáltalán nem. Még Pajtás gépem sem volt gyerekkoromban. Sokféle dolog tetszett, játszottam amatőr színházban, énekeltem, valaki pedig mondta, hogy próbáljam ki a fényképészetet is.
Volt más terved is?
Nagyon későn érő típus voltam, húsz évesen teljesen természetesnek tűnt, hogy nem tudom, mi szeretnék lenni. Kerestem önmagamat, ebbe teljesen belefért, hogy nézzük meg, milyen a fényképészet. Ekkor kerültem a Práter utcai fényképész iskolába, ahol minden nagy név kezdte annak idején. Igazából mindig is képi dolgokban gondolkoztam: amikor verseket írtam, azok is tele voltak képekkel – a társaság is jó volt, egyértelmű volt, hogy ez akár pénzkereseti lehetőség is lehet. A Práter után a gyakorlati óráimat a Mai Nap szerkesztőségében töltöttem, majd egy kis szünet után egy barátom ajánlotta a MÚOSZ akadémiáját. Elvégeztem, és ekkor gondoltam először a fényképezésre, mint hivatásra.
Fotóriporterként kezdted?
Igen, de már akkor is az érdekelt, hogy hogyan lehet mélyebben belemenni az egyes témákba. A munka mellett ez leginkább a Reform fotósaként sikerült: ekkor egyrészt még volt igény a klasszikus, utánajárós fotóriportokra, másrészt mellette maradt időm és energiám, hogy ténylegesen hogy megcsináljam a nekem érdekes témákat.
Ma már nincs igény ilyenekre?
Ez talán természetes folyamat, a digitális gépek és az internet bejöveteléig volt igény ilyen képriportokra. Ez az időszak visszanézve nagyon kellett ahhoz, hogy érettebb legyek. Ekkor volt az első nagyobb sorozatom, amit Angliában csináltam a New Age utazókról, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
New Age utazók?
Azt éreztem, hogy a városban az emberek egyre inkább elidegenednek. Itthon ez még nem annyira volt érezhető, de nyugatabbra határozottabban megnyilvánult. Voltak emberek, akik eladták a házukat, vettek egy lakókocsit, és egyfajta neohippi életmódot folytattak. Kimentem közéjük, és hirtelen azt sem tudtam, hová csöppentem, hozta egymás után a sors az embereket, témákat. Velük voltam hat hetet, és lett az egészből egy sorozat, ami az adott évben második lett a Sajtófotó-pályázaton. Következőnek Amszterdamban fényképeztem csatornahajókon lakókat, ebből a két anyagból pedig lett egy kiállítás.
És ezután?
Amikor az ember megcsinál egy nagyobb lélegzetvételű anyagot, jön egyfajta üresség. Aztán az élet is úgy hozta, hogy megszűnt a Reform, ekkor mentem át a HVG-hez. Ott azonban nem éreztem annyira jól magam, a napi munka mellett nem jutott idő azokra a dolgokra, ami a fotóban igazán érdekelt. Az életnek viszont mindig megvan a maga ritmusa: amikor a HVG kifulladni látszott, a családalapítás felé kanyarodtam. Házasság, a kislányom születése, ekkor 5-6 évig csak ezzel foglalkoztam.
Aztán mégis visszataláltál a fotózáshoz.
Nem vagyok megszállottan anyatípus, fontosnak érzem, hogy csináljam a saját dolgaimat is. Amikor a kislányom elkerült oviba, elkezdett bennem dolgozni, hogy ki is vagyok én – az anyaság pedig elindít egyfajta átértékelést, megváltoznak a súlypontok az életben. Világos lett, hogy a fotóriportokra nincs akkora szükség, és arra jutottam, nem is akarok ebből pénzt keresni. Ugyanakkor megmaradt bennem az a vonal is, hogy minél nagyobb lélegzetű sorozatokat csináljak, hogy megújítsam ezt a kissé elfeledett műfajt.
Dolgoztál szabadúszóként is, magazinoknak. Az alkalmazott fotó nem vonzott?
Nem hiszek abban, hogy megmondják, mit fotózzak – bár az is egy művészet, de kreatívabb dologra vágytam. Magam akartam a „mit” és a „hogyant” is kitalálni. Fontos erős koncepcióval indítani, azon belül természetesen sok nem várt dolog van, amire ott helyben kell reagálni, de már van egy szűrő, amit az elhatározásom állít fel az elején. Amikor fotózok, nem hagyom magam befolyásolni, mert tudom, nem hagyom, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Szerintem csak így lehet olyan hiteles dolgot alkotni, amiben hinni tudok.
Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Volt egy sorozatom, a Budapesti Hospice Házban készült két rákos betegről. A témát nem én választottam, megtalált. Először nem tudtam, hogy álljak hozzá – el akartam kerülni a hagyományos fotókat, a „jajj szegény, milyen szörnyű” képeket. De nem tudtam, hogy fogalmazzam meg máshogy, hogy a néző mélyebben átélhesse, milyen is ez. Megismerkedtem a betegekkel, és a hölgy, akit fényképezni akartam, hirtelen elhunyt – ekkor még nem is fényképeztem semmit, viszont már kialakult közöttünk egyfajta láthatatlan kapocs. Azt éreztem, hogy ezt a sorozatot nem tudom megcsinálni. Az ápolója viszont bíztatott, hogy ez sok embernek sokat jelent. Ugyanebben az évben a sajtófotó-pályázaton nyert egy betegekről készített sorozat, ami pont olyan volt, amit én nem akartam csinálni. Részben a dac, részben pedig egy hirtelen ötlet miatt mégis nekiálltam a sorozatnak – kitaláltam, hogy lerakom a betegek mögé a fényképezőgépet, és így olyan lesz, mintha az ő szemükkel néznénk végig az életüket.
Ugyanígy erős koncepció volt a Gyűjtők című sorozatod mögött is?
Ott szintén az elidegenedés jutott eszembe, hogy milyen kapaszkodási pontokat találnak az emberek a világban. A közösség, a tárgyak fontosak mindenkinek, így indult el ez a sorozat. Egyértelmű volt, hogy portrék lesznek benne.
És az Erzsi a börtönben képsorozat?
Éppen a Születés Hetének előadásain voltam, ahol valaki a börtönben szülésről beszélt. Utánajártam, és végül a tököli kórházban kezdtem el, ahol a nők a börtönből a terhességüket töltik. Eleinte itt sem tudtam, hogyan csináljam meg azt, amit elképzeltem. Erzsit úgy jelölték ki nekem, mint alanyt, de a fényképezés során szerencsére olyan kapcsolat alakult ki köztünk, hogy egyértelmű volt a megvalósítás mikéntje.
És mire jutottál?
Például kitaláltam azt, hogy csak normál objektívet használok. Úgy akartam megcsinálni, hogy ne az legyen a lényeg, hogy milyen a technika, hanem hogy az emberi vonások is benne legyenek. Állítólag ez a beállítás képezi le legjobban, amit az emberi szem lát, ezzel is azt akartam kifejezni, hogy milyen bensőséges az egész szituáció.
Hogyan lehet elérni azt, hogy ez látszódjon a képeken?
Empátia szükséges hozzá. Nem vagyok könnyen kapcsolatteremtő típus, viszont ilyenkor ki kell építeni egyfajta bizalmat. Amíg ez nincs meg, addig nem fényképezek. A bizalom az elsődleges, utána ez az „elvesztegetett” idő visszahozza magát, mert mindent engednek. Olyan, mintha ott se lennék.
Mi lesz az elkészült anyaggal? Fióknak, internetnek, kiállításnak alkotsz?
Legyenek kiállítva a képek, és az sem mindegy, milyen térben. Azt gondolom, igenis mozduljanak ki az emberek – jó dolog az, ha valami elérhető pár kattintással, de régen az internet nélkül is túléltünk valahogy. A képek teljesen más hatást érnek el egy monitoron nézve, vagy egy kiállítótérben – a Gödör Klub Terasz Galériája például szürke beton és oszlopok, ez nagyon jó körítés volt a börtönsorozathoz. Erre is törekszem, teljes élményt adni, ami sokmindent megmozgat az emberben, segíti a téma továbbgondolását, értelmezését.
A honlapodon azt írod, nem vagy épp megszállottja a digitális technikának.
A Gyűjtők és az Erzsi is analóg technikával készült. A digitálisban benne van az, hogy nincs tétje a fotóknak, ha nem jó, kitörlöm és kész. A filmes fotózásnál sokkal nagyobb a felelősség, mert van egy nyersanyag, ami véges, és ez csökkenti a fölösleges képek számát. Tudnod kell, mit akarsz – nagyon sok időt, energiát, pénzt megspórolsz, és sokkal koncentráltabban tudod azt csinálni, amit kell. Természetesen van, amihez jó a digitális technológia, de van, amihez nem szükséges, ilyenkor nem használom öncélúan.
Hol ér véget egy anyagod?
Amikor még a kiállítás-megnyitó előtt elkészül az installáció, számomra ott van vége. Ha látom azt megvalósulni, amit gondoltam, onnantól nekem mindegy, hogy ki mit mond rá: én úgyis elégedett vagyok vele. Persze jó hallani a visszajelzéseket, de úgy érzem, hogy csak egy közvetítő vagyok arra, hogy a gondolat, amit akartam, elültetődjön a fejekben. Nem akarom azt hallani, hogy mennyire zseniális volt a kiállítás, akkor vagyok boldog, ha valaki a megtekintése után olyat mond, ami rímel az eredeti koncepciómra.
Milyen terveid vannak most, hogy kiállítottad a börtönsorozatot?
Mint említettem, minden anyag után van egyfajta űr – le kell ülni, és a következő ötlet majd jön magától, ha elegendő inspiráció éri az embert. Folyton azon jár az agyam, hogy mit gondolok a világról, és mi az, amit ebből szeretnék megmutatni az embereknek. Azt is látom, hogy nagyon nagy a verseny: nehéz olyat találni, amit más eszközzel nem tudnak megmutatni. Az pedig, hogy a saját életemet, világlátásomat mutassam be szubjektíven, nem érdekel. Nekem ez a vers, szerintem a kép erre alkalmatlan.
Akkor mire alkalmas egy kép?
Gondolatokat, érzelmeket ébreszteni – de nem rólam, hanem a világról, a világban élő emberekről. Egy versnél az ember tud azonosulni a költő hangulatával, világnézetével, de a kép nekem egyszerűen más érzékelési forma, nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanerre lehet használni.
