Véletlenül kezdett fotózni, vagy tudatosan fotósnak készült?
Eleinte csak úgy tekintettem a fotóra, mint egy eszközre. Szobrokban, performanszokban gondolkoztam, utóbbi megmozdulásaimat kezdtem el fotózni 1971 környékén. Idővel egyre inkább elkezdett érdekelni a fotográfia, már csak azért is, mert a való világhoz képest egyfajta irányított fikciót lehet vele létrehozni. Minél többet tanultam róla, minél jobban beleástam magam, annál több képet készítettem, és ekkor már írtam is a fotózásról. De mindmáig megmaradt a filmezés és a szobrászat iránti érdeklődésem. Szabadon mozgok a fotó-festészet-egyéb alkotóművészet háromszögben.
Kiállításain a szöveg is fontos. Azért még hisz az olyan képekben, amelyek magukban állnak?
Ha belegondolok, nem. A kép mindig a kontextus része. Vágyakozhatunk arra, hogy kiragadunk egy képet, és csak magában értelmezzük, de ilyen nem igazán létezik – ahhoz, hogy tudjuk, jó-e, és hogy érvényes-e a kép, kontextus kell. Személyesen nem a puszta esztétikumot helyezem előtérbe, megpróbálok minél több ötletet belesűríteni a fotózásba, hogy nyilvánvaló legyen a kontextus.
Szóval a képek valamilyen elvontabb jelentés hordoznak? Melyik jön előbb? Az általános ötlet, vagy az egyes képek mögötti gondolat?
Folyamatosan változik, hogy éppen mi a fontos. Általában az alapján választok témaköröket, ami éppen foglalkoztat. Vannak ezek között elvontabb, általánosabb ötletek, de vannak köztük kézzelfoghatóak is, mert ha belegondolunk, a fotózás egy nagyon konkrét művészeti forma. Mindig azt keresem, hogyan mutathatom meg ezt a konkrétumot, de sohasem felejtem el, hogy egy nagyobb gondolat része. A mai világban az ideológiai rendszerek megpróbálnak helyettünk gondolkozni, meghatározni gondolkozásunk kereteit – én pedig úgy gondolom, a fotózás feladata, hogy ezeket a kereteket feszegesse.
A képei alapján az ideológiai rendszerek egyszerre működnek is és nem is.
A képek lehet, hogy működés közben mutatnak be dolgokat, de sohasem lehetünk biztosak, hogy annak az adott folyamatnak mi lesz a vége. Azt hiszem, minden kép megválaszol egy kérdést, ami arra vonatkozik, hogy mi történik abban a pillanatban. De ideális esetben fel is tesz egy kérdést arról, hogy mi lesz a jövőben, vagy mi volt a múltban. Erre kell nyitottnak lennünk, amikor ránézünk egy fotóra. Meg kell kérdeznünk: ez vajon mindig így volt? Mikor lett ilyenné? Hová vezet az, amit most látok? A realizmus nem feltétlenül azt jelenti, hogy a valósághoz hűen ábrázolunk valamit, inkább azt, hogy láttatjuk a mögötte rejlő kérdéseket.
Hogyan határozza meg magát? Író? Művész? Fotós?
Kontextustól függ. Amikor dolgozom, általában azt mondom, író vagyok, ez sokkal megfoghatóbb címke, mint a művész. Ilyenkor azt várják az alanyok, hogy valahogyan lejegyzem, dokumentálom a dolgokat, és nem pedig alkotok.
Mekkora része alkotás a képeinek, és mennyi a valóság?
Nem rendezek meg dolgokat, maximum újrarendezem őket. A hajóépítők esetében például vasárnap készítettük a sorozatot, amikor nem dolgoznak. Látszik, hogy nem munkaruhában vannak, a hegesztőpisztolyos férfi az életben nem viselne inget a hegesztéshez. Ez engem nem zavar – ugyanakkor nem rendezek meg jeleneteket, nem találok ki dolgokat, nincs művészeti igazgatóm, vagy háttércsapatom, mindig az adott helyzettel dolgozom.
És ha ott van, mint fotós, az nem teszi az egész helyzetet megrendezetté?
Tudják, hogy ott vagyok, és közreműködünk. Ha egy médiaeseményről van szó, megpróbálom minél kevesebbet használni a gépemet, és inkább csak ott lenni az emberekkel.
Mennyire vonódik be ilyenkor a történésekbe?
A kiállításaimon többféleképpen találkozhat velem a látogató: hallhatja a hangomat, megnézheti a képeimet, a filmjeimet, láthat levelet,amit én írtam – szóval megjelenek abban, amit alkotok. Ha pedig az események megkívánják, én is bevonódok. A Seattle-i zavargások során nekem is jutott a kardlapból és a könnygázból. Meg sem próbáltam az események szélén lenni, az egész ötletemet arra alapoztam, hogy a tömeg része legyek.
Gyakran éri olyan kritika a szociofotók készítőit, hogy öncélúan csak a szenvedést ábrázolják. Ön viszont nem ezt teszi…
Az egyik oldalon ott van a gondolat, hogy ne mutassuk be a nélkülözést, mert klisés, és illúziókba ringatjuk magunka azzal, hogy azt gondoljuk: meg tudjuk oldani. A neoliberalizmus szerint a szegények egyedül maguk felelősek azért, hogy azzá lettek, és ha nem nézünk oda, nem is léteznek. A dokumentarista fotósok egy része ettől függetlenül ragaszkodik ahhoz, hogy bemutassa a szegénységet, egyfajta régimódi humanitáriánusként. De azt ugyanők elfelejtik, hogy ezen képek mainstream médiában való bemutatásával azt segítik elő, hogy a képeik egy ügy részei legyenek – hogy lehessen rájuk hivatkozni. „Nézd ezeket a szegényeket Szomáliában, talán az USA odaküldhetne katonákat” – ilyen agendákat is lehet segíteni ezekkel a képekkel. Szóval úgy érzem, hátra kell lépnünk egyet. Ez ugyanakkor nem hűvös félrenézést jelent, csak annyit: meg kell tanulnunk kételkedni. Én mindig a sztorit, a kérdést látom a kép mögött, és tudom: azért néz ki úgy, hogy a címlapra kerüljön, hogy foglalkozzunk vele.
Amikor megalkot egy kiállítást, már a fotósorozat készítésekor arra gondol, milyen képek kerüljenek bele?
Van egy listám, amikor kitalálom az ötletet – a Polonia-kiállításomból készült könyv tele is van a jegyzeteimmel, hogy milyen témákat akartam még lefotózni, és hogyan jutok el egy képig. Az egész egy folyamat. Néha az írott anyag kerül bele legutoljára, néha pedig az sokkal előbb megvan, mint a képek.
Hogyan tudja elkerülni a kliséket?
Nem mindig kell elkerülni őket, sőt, sokszor nagyon is jól jön egy-egy klisé. A három kismalac például akár egy gyerekkönyv-illusztráció is lehetne, de remélem, látszik mögötte a történet is. A klisé nem probléma, az a probléma, amikor nincs rá válaszoló anti-klisé, és nem tudod feloldani a megszokottság érzését. Azt is gondolom, hogy jó módja a klisék elkerülésének a formátumok változtatása – a lengyeles anyag előtt például még nem dolgoztam négyzet formátummal, itt ez volt a szokatlan.
Van most új projektje?
A filmezés irányába mozgok most, amellett, hogy a világ összes részén mozgatom a régebbi képeimet. Ez fura módon tanulságos is: Koreában például meglepően sikeres lett a Lengyelországról szóló sorozat, sokkal inkább felkavarta az állóvizet, mint Közép-Európában, ahol a felvetett kérdések mindenki számára ismertek.
