Mikor bukkant fel az életedben a fényképezés?
Mint mindenki, a gimnáziumban találkoztam vele először. A hetvenes években a fotózásnak elég nagy nimbusza volt, bár be kell vallanom, igazából operatőrnek készültem. Szerencsére édesapám odafigyelt, amikor el akartam menni érettségi után dolgozni, azt mondta, tanuljak ki egy szakmát. Így kerültem a Práter utcába, ahol az első év elméleti képzése után a második évben már külső helyszínre is mentünk gyakorlatra. Nekem akkor nagy szerencsém volt, mert Urbán Tamáshoz kerültem az Ifjúsági Magazin szerkesztőségébe.
Miket csináltál mellette?
A fotóriporteri munka mellett Urbán mással is foglalkozott, reklámokat is fotózott, így sok olyan dologgal találkoztam mellette, amivel máshol nem lehetett volna. Vele dolgozva szerettem bele a fotózásba, de érdekes módon a riporterkedés nem fogott meg annyira. Egy kisebb kisiklás és egy múzeumi állás után jött a következő szerencsés húzás: elhívtak az MTI Reklám- és Illusztrációs szerkesztőségébe.
Aztán kerültél ide a mostani munkahelyedre?
Két év MTI után hívott át az Országos Műemléki Felügyelőséghez (mai nevén Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) Dobos Lajos, akit a mai napig a 20. század legjobb magyar építészeti fotósának tartok. Az épületfotózás már az MTI-ben nagyon kedves volt nekem, Dobos fotóival pedig már gimnazista koromban találkoztam.
Miért mentél át a műemlékvédelemhez?
Ha az ember ezt megélhetésként csinálja, elkezd rögtön távlati tervekben gondolkozni: akkoriban sok kiadó jelentetett meg városokat, műemlékeket bemutató kiadványokat. Azt gondoltam, az én fotóim is megjelenhetnek majd, sajnos mire én jöttem volna, addigra ez a vonal elhalt, mert megszűnt az állami támogatás. Mostanra pedig már nem is kell a technikai tudás ahhoz, hogy az ember fényképezzen, egyre inkább azt látom, hogy az ilyen kiadványok terén mind nagyobb a szakmaiatlanság.
Vagyis?
Az árverseny sokszor a minőség rovására megy – jó példa erre akár egy esküvői fotózás. Magára a ceremóniára egy kisebb vagyont költenek, de amikor oda kerülnek, hogy minőségi képekkel kéne megörökíteni, a jó fotóst már nem fizetik meg.
És mi az, amivel jelenleg foglalkozol? Mennyi a fotózás része, és mennyi az adminisztráció?
Mindig is úgy működött a hivatal, hogy a munka 60-70 százalékát archiválás, régebben laborálás tette ki. Az Örökségvédelmi Hivatalnak van egy hatalmas fotótára, ahonnan rendelnek emberek, és mi ezeket a fotókat tartjuk karban, korrigáljuk, archiváljuk őket. Manapság a digitális labor a döntő része, a maradék pedig megrendelések alapján való fotózás: kutatási dokumentáció, történészeti megbízások. Ezenfelül minden évben van egy kiállítás, a Mustra, ahol bemutatjuk a Hivatal előző évi munkáját.
Hogyan lehet átadni a munkátokat? Ezek szerint lehet egy falat, épületet többféleképpen is fényképezni?
A munkánkhoz tartozik a klasszikus épületfényképezés, vagyis az adott házat le kell úgy fényképezni, hogy az illeszkedések látszódjanak, vagy a homlokzat kellőképpen be legyen mutatva. Ez a szakemberek számára fontos, de amit hiányolok, az a tudományos ismeretterjesztési funkciónk. Sokszor nem gondolunk bele, hogy a nem szakemberek számára mi lehet izgalmas az adott épületben.
És mi?
Valószínűleg a háttértörténet: az az érzés, hogy vajon mire használhatták 150 évvel ezelőtt az adott épületet. Egyre több helyen dolgozzák fel az archívumokat – érdekes módon a 70-es, 80-as évek épületfotóin ügyeltek arra, hogy ne látszódjanak az emberek, vagy az autók, mert ezzel kortalanná válik a dolog. Ez valahol egy hibás gondolkozás volt, mert ma pont ezekkel az élethelyzetekkel lehetne eladhatóvá tenni az épületfotókat.
Miért kellene őket eladhatóvá tenni?
Mert a műemlékek azok a dolgok, amik generációkon keresztül megmaradnak. A régi viseletet, technológiát manapság csak múzeumokban láthatjuk, míg az épületek tovább élnek, változatlanul. Ugyanakkor a funkciójuk nyilván megváltozik: a műemlékvédelem nagy problémája, hogy mit lehet kezdeni azokkal az emlékekkel, amik régen mondjuk egy polgári család életviteléhez tartoztak, de mára funkciótlanná váltak. Ilyenek a vidéki kastélyok, de akár a közraktárak is. Nyilván ez többirányú kérdés: állítsunk mindent vissza az eredeti formájába, vagy dózeroljuk le?
Gondolom inkább a visszaállítás lehet a helyes megoldás…
A műemlékvédelem fontosságát nem mindig tudja a hivatal eléggé hangsúlyozni, és túl kevés szó esik arról, hogy a laikus közönség is meg tudja fogni azt, hogy fontos ezeket az épületeket megtartani. Ha visszamennek az emberek gyermekkoruk helyszíneire, mindig a régi dolgokat keresik…
És hogy állunk ezzel ma Magyarországon?
Most úgy érzem, hogy megindult egy olyan tendencia, ami már odafigyel arra, hogy megbecsülje ezeket az értékeket. Ilyen például az Andrássy út, ahol már méltó módon állítják helyre a homlokzatokat, és a villanegyedben is olyan réteg kezd kialakulni, ami értékeli ezeket az épületeket. Persze lehet vita arról, hogy mennyire jó, ha egy Andrássy úti villát bankká alakítanak, de nem lehet minden épületből bejárható múzeumot csinálni. Ez a vidéki kúriáknál is örök probléma – úgy tűnik, hogy a múzeumlátogatás még mindig nem elég elterjedt, főleg a kisebb helytörténeti gyűjtemények esetében. Rengeteg múlik azon is, hogyan tudja megfogni az embereket az adott múzeum – lehet a kiállítás a szakmai közönség számára egyszerű, de ha felkelti az érdeklődést és a múzeum fenntarthatóvá lesz, mellette úgyis lehet egy olyan gyűjtemény, amibe a tudósok bejárhatnak kutatni. Egy interaktívabb világ tárgyiasult formáját kellene nyújtani – de ez messzire vezetne a fotográfiától.
Akkor hogyan lehet ebbe mégis beleépíteni a fotót?
Részt veszek épp a műemlékem.hu oldal fotópályázatának értékelésén, és azt fedeztem fel, hogy amikor a műemlék szóba jön, többnyire a lepusztultságot fényképezik az emberek. Még a fotóművészek oldalain is szétesett épületeket látunk. Annak idején, amikor ipartelepeket fényképeztem, én is csináltam ilyen képeket, de ez nem jó irány – a befogadó rögtön arra gondol: miért is kéne ezt megőrizni? Prágában egész más szemlélettel kínálják fel a várost, mint Budapesten – sokkal érzelemdúsabb az ottani világ, és hiányolom Budapestből ezt a jó hangulatot.
Azért gondolom, vannak jó példák.
Igen, az utóbbi időben egyre több. Látványos a Budapest szíve program, a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca, és a Bazilika előtti tér átalakítása is nagyon jóra sikerült. Persze volt vita a Gresham-palotáról is, hogy legyen-e benne hotel, de az egész végén az látszik, hogy gyönyörűen helyreállították. Amikor kaptam egy olyan lehetőséget, hogy a budapesti szecessziót fényképezzem, már figyeltem arra, hogy a szépségét mutassam be.
Hogyan lehet ezt megoldani? A modellt át lehet sminkelni, de egy épületet nem lehet átfestenie a fotósnak…
Maradjunk ennél a hasonlatnál: az embert le lehet fényképezni igazolványképként is, a főállásomban valami hasonlót csinálok, csak épületekkel. A főhomlokzat összes eleme jól kell, hogy látszódjon, érezni kell a képről az épület tömegét. A portrék ugyanakkor mindig hangulatot mutatnak be – épületfotónál pedig az adott tömb, városrész, város hangulatát érdemes bemutatni. Azt kell elérni a képekkel. hogy az ember azt érezze: szívesen sétálnék itt, örömmel leülnék, és nézném az épületeket. Ráday Mihály mondta egyszer, hogy Budapesten lehajtott fejjel járnak az emberek, pedig csak fel kéne nézniük, mert az épületek csodálatosak. Persze ahhoz az kell, hogy a környezet olyanná váljon, hogy lehessen benne sétálgatni.
Azért nem mindenki örült, például amikor a Liszt Ferenc tér vendéglátós központtá vált…
Nyilván, az ott lakók nem szeretik, ha mondjuk étteremutca nyílik, de nem lehet mindenkinek megfelelni. Meg kell találni az ésszerű kompromisszumokat. A Ráday utca folytatásában a Mikszáth tér is fantasztikusan alakul át. Mindig lesznek olyanok, akiknek valami nem tetszik: a kultúrát mindig is meghatározta a hullámvasút. Hol a nosztalgia, hol a modernizmus határozta meg azt, mi a jó. Ezt Párizsban nagyon jól meg lehet figyelni, ott a modern építészet abszolút érvényesül a klasszikus mellett is, míg Budapesten a modernebb épületek bele próbálnak illeszkedni a régiesebb környezetbe. Ez a folyamat nagyon sok jó és rossz példát is eredményez – a Louvre piramisát is sokan vitatták, de azóta Párizs jelképévé vált, csakúgy, mint Londonban a London Eye kilátó.
Pont, mint a képeknél – mindenki mást lát jónak?
Nyilván az ízlést nem lehet könnyedén körbeírni. Nagyon sok faktortól függ, hogy ki mit talál szépnek, jónak. Lehet egy kép hangulatos, de technikailag nem tökéletes, és lehet teljesen hibátlan, de semmitmondó. Mindig azt tanítom, hogy próbáljanak az emberek úgy képeket nézni, hogy ne történeteket keressenek mögötte, hanem gondoljanak bele, mi teszi az adott képet izgalmassá, milyen érzéseket kelt bennük az adott kép.
És a végén rakják ki a falra?
Elterjedt manapság az, hogy ha valaki fotót akar felrakni a falra, bemegy a bevásárlóközpontba, és vesz egy tucatképet. A városfotók ezzel szemben jó lehetőséget biztosítanának arra, hogy az emberek ne ilyen kommersz képeket tegyenek a lakásukba, hanem egyéni hangulatokat. A tájképeknél ugyanez a helyzet.
Vannak trendek az épületfotózáson belül is?
A fotóarchívum kapcsán kezünkbe akadnak akár a századforduló fotósainak képei is, amikor még üvegnegatívokra dolgoztak. Ekkor még nagyon más gondolattal mentek oda fényképezni – nyilván praktikus okokból is, ha két hétre volt 37 képnyi hely, akkor nagyon meggondolta a fotós, hogy mit is fényképez le. Azután nagyon sokáig uralkodtak a műszaki fényképezőgépek, ami megint egy másfajta gondolkozást igényelt – a fotósnak fel kellett fedeznie a környezetet, el kellett döntenie, hogy milyen fényviszonyok között, és pontosan honnan fényképez.
Aztán fejlődött a technológia…
Egy idő után már kézből is tudtak exponálni az emberek, a hatvanas-hetvenes években pedig már megjelentek az újítások, még az építészeti fotózásban is. Föllazultak a vonalak, lezserebb lett a stílus – ez mostanra, a digitális gépek bejövetelével tetőzött be.
És mit hozhat a jövő?
Remélhetőleg jön egy olyan korszak, ami visszavezet egy fegyelmezettebb, átgondoltabb, jobban komponált világba. Ugyanakkor nem rettegek attól, hogy a nívótlanság átvenné az uralmat, mert a piac önszabályozó. Amikor tanítok, mindig mondom az embereknek, hogy az első feladat az: csináljanak a környezetükből egy fotót. Nagyon fontos dolgokat mond el egy fotósról, hogy mi az, amit fontosnak gondol a saját környezetéből, mi az, amit vissza akar adni úgy, hogy a másik számára élményt okozóan át tud adni. Egy jó fotósnak nem szabad mindent lefényképezni – irányítani kell az emberek gondolkodását.
