Mikor vettél először kezedbe fényképezőgépet?
Édesapámnak volt egy Zenit E gépe, azon próbálta nekem mutogatni a dolgokat. Ekkor még nem terveztem, hogy fotós leszek, el is sikkadt egy idő után, amikor jött a számítógép-korszak. Nagy szám volt még nagyapám 16mm-es filmfelvevője, azzal is szórakoztam még gyerekként. Ő adott egyszer nekünk egy cserélhető objektíves Minoltát, azzal szerettem már csattogtatni – a főiskolán pedig újra előkerült ez az irány. Kommunikáció szakra jártam újságíró szakon, de már az első évben látszott, hogy az ember nem azt ír, amit akar, és ez nekem annyira nem tetszett. Nem nagyon voltam alkalmas tudósítani, és elkezdtem felvenni mindenféle vizualitás felé mutató tárgyat: fotózást, filmkultúrát, és inkább erre indultam el.
Tehát először a mozgókép vonzott igazán?
Televíziós gyakorlaton kellett volna riportot készítenünk, mi ehelyett egy mai szemmel nézve szörnyű, fekete-fehér művészfilm-szerűséget csináltunk, aminek én voltam az operatőre. Igazából ott jött vissza ez az egész, innentől már tudtam, hogy az utolsó évben úgy megyek gyakorlatra, hogy köze legyen a vizualitáshoz.
Tévéhez?
Az akkor még működő Balaton Televízióhoz mentem, ami komoly helynek számított, nagyon jó felszereléssel. Hagyták is, hogy azt csináljak, amit szeretnék. Mellette fotóztam is, a Somogyi Hírlap munkatársai pedig látták a képeimet, és kérdezték, hogy nem lenne-e kedvem náluk fotózni. Belementem, így lettem a Somogyi Hírlap munkatársa.
És ma?
A biztos háttér még mindig a Somogyi Hírlap, de folyamatosan keresem a lehetőségeket. Tíz év alatt sok emberrel találkoztam, sokfelé indultam el, így mindig van mit csinálni. Én pedig egyensúlyozom a munkák között. Emellett van egy Siófoki Hírek nevű városi lap, ennek pár hónapja én vagyok a főszerkesztője és a művészeti vezetője. De a fotózás mindig elsődleges lesz.
Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?
Szeretem a filmeket, bármilyen stílusban. Operatőrködni könnyű volt, mert a mozgásokkal bármit meg lehetett mutatni. Ugyanezt belesűríteni egy fotóba úgy, ahogy én látom, azt figyelni, hogy ez milyen hatással van az emberekre, ez vonz a fotózásban. Főleg akkor, ha a befogadó nem rögtön azt nézi, hogy van megkomponálva, vagy hol van beégve, hanem úgy látja a képet, hogy elindít benne egy asszociációt.
Ezek szerint információt szeretnél átadni a képeiddel?
Inkább érzéseket. Sajnos legkevésbé a dokumentarizmust tudom csinálni, egyszerűen azért, mert nem jutok el olyan helyekre, ahol ezt a legjobban művelni lehetne. De nem is szeretem így beszűkíteni magam – van fotós, fotóművész, fotóriporter, fotográfus, én ezekkel a titulusokkal nem foglalkozom. Azt mondom: annak idején megtanultuk, hogy mi a fény, mi a film, mi az objektív, így mindenki ugyanonnan jön. Ugyanannyi sportot fotózok a lapoknak, mint amennyi portrét, teljesen mindegy, hogy nevezünk engem. Ami az újságnak nem kell, és saját gondolat, azokat meg tudjam valósítani – ezt van, aki fotóművészetnek hívja, de szerintem nincs ilyen éles határ.
Honnan jönnek a saját ötletek?
Siófokon, 100 méterre lakom a Balatontól. Van egy melléképületünk, ami régen lomtár volt, egyszer fogtam magam, és berendeztem egy kis műtermet rendes vakukkal, hátterekkel. Elkezdtem modelleket fotózni, aztán fényképeztem gyárépületben kávézóban, repülőgép nyitott ajtajából… elkezdtem járkálni helyekre. Csak ezt elég nehéz művelni, mert kicsit „elbutít” az újságnak való fotózás – van, amikor már nincs agyam arra, hogy kitaláljak valamit magamnak. Van, hogy nem is akarom felvenni a fényképezőgépet, de aztán egy idő után mindig szakítok rá időt.
Hogyan nem lesz rutinszerű, ha egyszer benned van a tapasztalat?
Saját ötletek azért mindig vannak, de inspirációnak még ott vannak a filmek és az internet. Mindig látok olyan dolgot ami megragad és vagy megcsinálom tanulmány-szinten, vagy rögtön újragondolom, jönnek az ötletek, hogy hogyan lehetne ezt az én stílusomra lefordítani. Azért is szeretem ezt, mert például van itthon az a bevett szokás, hogy felteszünk három lámpát, és egy szem árnyék nélkül lefotózzuk a modellt. Én szeretem az árnyékokat használni, mindig meg is kapom a magamét, hogy amatőr vagyok, de ez nem zavar. A baj az, hogy a legtöbben mereven ragaszkodnak a szabályokhoz – aranymetszés, harmadolás, árnyékok, én pedig néha tudatosan eltérek ettől. Legyen benne nagy tér, boruljon a fotó… – ez nem mindig jön be, de ha felforgatva is van jelentése, úgy is mutat valamit, akkor az jó.
Mi az, amit ezzel keresel?
Mindig mást. Van, amikor a színvilág a lényeg, van, amikor maga a modell. Lehet, hogy egy képkivágást sikerül jól eltalálni. Igazából azzal lennék elégedett, ami egy kicsit különbözik a többitől, de mégis beleillik egy ívbe, ami engem jellemez. Ne legyen tucatfotó, és ez nagyon nehéz, mert hirtelen mindenki elkezdett érteni a fotózáshoz.
Vagyis direkt keresed a járatlan utakat?
Nem szándékosan, ennek inkább belülről kell jönnie. Ha nem érzem, hogy másképp elkészítve jó lesz, hagyom a fenébe. Most például a stop-motion technikával kísérletezem, az van a fejemben, hogy hívok egy modellt, és lefotózzuk azt, hogy hogyan készül fel a fotózásra. Az elkészült háromezer kockából aztán lesz egy másfél perces kisfilm, amin látszik, hogy képekből van összerakva. Ez most az ötlet, aztán az is lehet, hogy csak fél év múlva jutok el oda, hogy megvalósítsam.
Van nagyobb léptékű terved is? Utazás, búvárkodás, fáramászás?
Igazából egy dolog maradt ki: az utazás. Itt vidéken sokkal kevesebbet kapunk egy fotóért, nagyon nehéz külföldre menni belőle, pedig ott aztán lenne téma bőven.
De mégis sikerült utaznod, hiszen a Dalai Lámát fényképezhetted. Ez hogyan jött?
A főiskolán nagyon jó társaság jött össze, néhányan még most is tartjuk a kapcsolatot. Két volt csoporttársam, Ízing Róbert és Janzsó Viktor találta ki ezt a dalai lámás történetet – csináltak egy filmet, és ennek a második részére már én is tudtam csatlakozni, mint fotós. Werkanyagoktól kezdve a saját fotóimig ebben az utazásban minden benne volt.
És neked személy szerint miről szólt az utazás?
Az egyik vonalon egy tízéves barátság, a másik oldalon pedig egy Nobel-békedíjas vezető története, aki a népével együtt száműzetésben él. Nagyon megfogott a dolog, és a többieken is látszott az elszántság, a profizmus.
Mit csinál ilyenkor a fotós? Sodortatja magát az eseményekkel?
Öntudatlanul is voltak prekoncepcióim, hogy mit szeretnék csinálni, ha majd találkozom a Dalai Lámával. Az indiai út előtt voltam olyan szerencsés, hogy kétszer találkozhattam vele Európában, és kiderült: hagyhatjuk magunkat sodortatni az árral. Az indiai útra már nem is készültem fejben, az volt a koncepció, hogy ott helyben eldől majd, mi az izgalmas. Sok híres embert fotóztam már, de a Dalai Láma más. Megy a testőrök között, de ha lát egy terhes nőt, odamegy hozzá, elbeszélget vele, de mindenkihez van egy kedves szava. Pillanatok alatt történhet bármi, neki pedig lételeme az, hogy szabadon mozoghasson.
És ilyenkor nem hessegetnek el téged, a fotóst?
Abban a szerencsében volt részem, hogy engem mindenhová beengedtek – minden alkalommal én voltam az egyetlen fotós, akit ennyire közel engedtek a lámához. Ilyenkor a testőrök adnak egy kis teret, de még így is nehéz – nagyon figyelni kell, hogy mi történik, hogy ne legyél útban, de a képek is elkészüljenek.
Mennyire van benned ilyenkor, hogy amit elkészítesz, talán nem megismételhető?
Indiában a helyszínen nem volt bennem, de amikor hazajöttem, már tudtam, hogy vissza kell menni. Volt éppen elég gondom: gyorsan emelkedtünk magasra, 3700 méteren rögtön dolgozni kellett, az halál volt. Igazából rögtön nem is ütött fejbe a dolog, de később éjszaka nem tudtam aludni, nappal pedig hullafáradt voltam. De mégis csinálni kellett – nem az járt a fejemben, hogy ez egy megismételhetetlen pillanat, hanem hogy minden meglegyen. Volt olyan, amikor mindent lefotóztam, amit csak lehetett, hátha lesz majd közte jó kép… Egy pár nap után aztán ez letisztult, és már tudtam, mit lehet, mit nem, milyen a környezet, és mit szeretnék megcsinálni.
Volt olyan, ami kimaradt?
Így visszagondolva sok mindent nem fotóztam le, amit lehetett volna. Nagyon jó volt a táj, az emberek, az ott lakók hozzáállása – India fotós szemmel kissé elcsépeltnek tűnhet, de ha valaki olyan helyre el tud jutni, ahol kevesen jártak, akkor bármivel is jön haza, vissza kell mennie.
Hogy állsz át ilyenkor?
Kíváncsinak kell lenni. Amikor megcsináltuk a kötelezőt, mondjuk, ha a Dalai Láma egy iskolába látogatott, akkor végezvén besétáltunk a városba, vagy felmentünk a környező hegyekbe. Oda kell menni a helyiekhez, beszélni velük, megkóstolni a helyi kajákat, amiktől úgyis rosszul vagy, ilyenek. Az ottani emberek amúgy is alapból nagyon kedvesek. Nagyon más ez, mint itthon. Leh 25 ezres város, és mégis mindenki köszön egymásnak az utcán, elbeszélgetnek, ezt nagyon jó volt látni.
De azért a Dalai Láma története nem éppen rózsaszínű téma…
Nem, sőt, elég kényesnek számít. A világ voltaképpen feláldozta a gazdasági érdekek oltárán Tibetet, mert senki sem mert ujjat húzni a kínaiakkal. Ezért lehet az, hogy bár én vagyok az egyetlen magyar fotós, aki ilyen helyszíneken, ilyen közelről fotókat csinálhatott a Dalai Lámáról, mégsem lett belőle nagy hírverés. Nagyon el van hanyagolva ez a téma, annak ellenére is, hogy egy színpadon állhattam vele, miközben a világ vezető hírügynökségeinek fotósai húsz méterről próbáltak képeket készíteni.
Ilyenkor történeteket is keresel, nem csak képeket?
Daramszalában él a száműzött tibeti közösség, ott érdekes volt a menekültekkel együtt lakni, beszélgetni velük. Volt olyan gyerek, aki Nepálon keresztül, hétezer méter magas hegyeken keresztül jött át Indiába úgy, hogy naponta egy csésze meleg tea jutott nekik. Aztán interjúztunk olyan költővel, aki visszaszökött Tibetbe, ahol elkapták a kínaiak, majd börtönbe csukták, és megkínozták. Egy idő után szabadon engedték, ő pedig visszatért Indiába, és azóta is ott ír verseket. Érdekes és elszomorító sorsok ezek, ilyenkor hiába van a kezedben fényképezőgép, nem tudsz mindent megmutatni képben.
Hazaérvén volt olyan, amit ma már másképpen csinálnál?
Vannak, amikről azt gondolom, hogy másképpen kellett volna, de tudom, hogy egyszerűen nem volt idő arra, hogy mondjuk átmenjünk a hegy másik oldalára. Amúgy nem vagyok elégedett a képeimmel – ott a helyszínen tök jó, letöltve is, de aztán elkezdenek nem tetszeni. Lehet, hogy egy hétig elő sem veszem őket, legyen szó akár a Dalai Lámáról, vagy a modellképekről. Aztán van, ami egy év elteltével már megint tetszik, és örülök, hogy nem dobtam ki anno.
És mikor vagy elégedett?
Néha van sikerélmény, amikor azt mondom, jól sikerült. De aztán rögtön elkezdek azon gondolkozni, hogy hogyan lehetett volna másképpen csinálni. Van olyan is, hogy a képek egymás mellé rakva, együtt lesznek jók, de akkor is lehet, hogy a középsőt holnapután kicserélem. Vannak sikerélmények, de sosem vagyok elégedett.
