Az önéletrajzod szerint végzett táj- és kertépítész vagy.
Igen, bár a fotózás végigkísérte a tudatos életemet, kertépítész mérnöknek indultam. De végeztem segédoperatőr-képzést a Magyar Televízióban, három éven keresztül játszottam egy török zenekarban, valamint éveken át foglalkoztam hangutánzással.
Akkor hogy kötöttél ki a fotó mellett?
Amikor befejeztem az egyetemet, ott lett volna a lehetőség, hogy egy 85 fős, francia tulajdonú céget vezessek Görögországban. Amolyan próbaként kint voltam két hónapot dolgozni ott, és kicsit megrémültem – számok, logisztika, emberek, ültetés, kertfenntartás, nagyon száraznak tűnt. Fizettek volna mindent, szállást, ruhát, szolgálati autót, telefont, és lett volna egy jó fizetésem is.
Akkor ma hogyhogy nem Glázer Attila cégvezetővel beszélgetünk?
Amikor jött a görögországi lehetőség, felhívtak, hogy itthon indul a 4Men magazin, és lehetnék én az egyik fotósa. Három nap alatt megszületett bennem a döntés, amit azóta sem bántam meg. Ennek 11 éve volt, azóta nem foglalkoztam tájépítészettel.
Egyszer gondolsz arra, hogy mi lett volna, ha?
Nem, azok közé tartozom, akik tényleg sokmindent kipróbáltak az életben. Ha valamire igent vagy nemet mondtam, akkor az megfontolt döntés volt és nem két kergetett álom közötti választás. Szerencsém is volt, mert pont annyira kóstolhattam bele a tájépítészen kívüli egyéb területekbe is, hogy azt mondhassam, hogy nem, köszönöm.
Fotóban hogyan jön le az, hogy ennyi mindennel foglalkoztál már?
Egy alkalmazott fotós azért dolgozik, hogy megéljen: elvállal olyat, amit nem szeretne, meg olyat is, amit nagyon is. Ebben ez nem különbözik bármilyen más szakmától. Aztán ott a fotós, aki saját magának fényképez. Én ezt nagyon keveset csinálom, de amikor igen, nagyon sokat őrlődök egy-egy gondolaton, aztán néhány expozícióval elkészülnek azok a képek, amiket én szeretnék.
Mi az, amit magadnak készítesz?
Egy speciális dolgot művelek, tönkrement nyersanyagokkal kísérletezek. Egy ideje ez is leszűkült, táncot fényképezek műtermi körülmények között. Azon belül is konkrétan egy kubai táncossal, Nelson Reguerával dolgozunk együtt. Tehát leszűkítettem ezt az egészet arra, hogy az én eszközeimmel és vele mint táncossal mit hozok létre. Ez az együttműködés szerintem évekig el fog tartani. Bármilyen furcsa, egyáltalán semmilyen inspirációm nincs arra, hogy az utcán gépet fogjak, hogy fényképezzem a barátaimat, hogy megörökítsem a mindennapokat. Olyan sincs, hogy az egyébként általam szeretett gasztrofotózás után még magamnak valamit alkossak. Két teljesen külön világ ez, ami két teljesen másmilyen lelkiállapotot is igényel.
A kettő nem is keveredik?
Magyarországon ez nem annyira jellemző, meg itthon nincs is meg rá az igény. Prűd és bátortalan ország vagyunk, nincs helye a bizarr ötleteknek. Az alkalmazott fotóban a piac megszerzése a cél, kreatív reklámból nem sok jut ide, inkább a német és osztrák területeken bevált dolgokat hozzák át. Kivétel sajnos nagyon kevés van – nem kreatív országban élünk, hanem olyanban, ahol nagyon sok kreatív ember van. A kettő nem ugyanaz. A kreativitásnak, az új ötleteknek van tízezer fogyasztója, az üdítőt viszont tízmilliónak kell eladni. Persze mindenre van jó és előremutató példa, de legtöbbször megragadunk ott, hogy valami olcsóbb és 25% ingyen van.
Akkor kapcsolgatod magadban az alkalmazott fotóst és a művészt?
Megvárom, amíg vége van az egyik lemeznek, aztán berakom a másikat. Mindenképpen kell az átállási idő. Míg az egyik nagyon sok előkészületet, ráhangolódást igényel, az alkalmazott fotónál sokszor jön egy telefon, és azt sem tudod, mi van azon a címen, milyen ételek lesznek, csak felpakolsz annyi felszerelést, hogy bármit meg tudj oldani, és elindulsz dolgozni. Ezt egy művészeti alkotásnál nem lehet.
A művészetnél ráadásul nehezebb is rutinból megoldani egy feladatot.
Sőt, az együttes munkánk lényege pont az, hogy bár mindketten nagyon felkészülünk, megadjuk annak az esélyét, hogy véletlen szülje a végeredményt. A Nelsonnal való munka során sokszor kis túlzással bele sem kell néznem a keresőbe, mert nem azon múlik. Azon múlik, hogy megérzem-e a köztünk lévő flow-t. Ha ez nem történik meg, attól még születhetnek nagyon jó képek. Ilyeneket csináltunk az elején: ő nagyokat ugrott, szép testtartással, én pedig szépen bevilágítottam, de aztán rájöttünk, hogy ez nem elég. Ilyen képből ezret találsz az interneten. Persze mindenkinek meg kell csinálnia ezeket a képeket, mert szépek és sokat lehet belőlük tanulni, de idővel ezt megunja az ember.
Nem szűkít be képileg az, hogy ennyire meg van határozva a téma?
Témájában leszűkült ugyan, de gondolkodásban viszont sokkal tágabb ez a dolog. Egy sokkal absztraktabb világot próbálok meg leképezni, ezért is különböznek a táncos képeim a klasszikus műtermi táncfotóktól és a képriportoktól is. Ha elérsz egy bizonyos elmélyültségi szintet, már nem az előkép számít, hanem az, mennyire tudod lehozni azt, amit a fejedben elképzeltél. Sokat dolgoztam a Szigeten, néha visszanézem az akkori képeket és jó látni, hogy évről évre egyre jobbak lettek – de ez ma már nem izgat, az akkor volt jó. De amúgy fotóban nagyon kevés dolog tud felizgatni, a tehetség, kitartás, a gyönyörű szép képek nekem nem elegek.
Akkor mi az, ami felvillanyoz?
A dolgok határán levés. A végeredmény ne legyen annyira konkrét és szájbarágós, hogy még csak kérdeznem se kelljen, de ne legyen túlzottan konceptuális sem. Akkor jó, ha olyan, ami a befogadó számára mankókkal bír, értelmezhető. Mindenképpen úgy gondolom, hogy a képnek a falon van a helye, de nem akármelyiken. Például a mostani kiállításunk is azért lehet ilyen, mert pont ezen a falon van a helye. Az előző Paul Mutant-kiállításnál is nagy gondot fordítottunk arra, hogy legyen hozzá pici szöveg, értelmezhető legyen a dolog, picit meghökkentsen, de kellőképpen úgy tálalva, hogy a befogadó azt érezze: végigette a menüsort az előételtől a desszertig, és megértette, mit akart a séf.
Említetted, hogy Magyarországon kicsi az igény a kreativitásra. Milyen érzés egy ilyen világba galériát szülni?
Részben egy elképesztően tudatos, részben pedig egy tizenkilencre lapot húzó döntés. Azért vannak ennek technikai paraméterei, amiket ismerni kell: Újbuda önkormányzata kiírt egy pályázatot, ahol meghirdettek egy helyiséget. Mi megpályáztuk, azzal a feltétellel, hogy ahhoz, hogy egy galéria működhessen, fotós műteremnek is lennie kell, hogy kitermelhessük a fenntartásához szükséges pénzt. A döntéshozók szerencsére belátták, hogy igazunk van, én pedig kiváltam a Zoonk stúdióból, és megcsináltam a saját műtermemet, valamint Három Hét Galériát. Most szinte pontosan fele-fele arányban vagyok fotós és galériavezető.
Mit csinálsz ez utóbbi keretein belül?
Egyelőre mindent. A pályázatírástól a képek applikálásáig, az anyagbeszerzéstől a takarításig, a kávéfőzéstől a kiállításmegnyitóig amit csak el lehet képzelni. Éppen egy kiskátén dolgozunk, amiben ezek a feladatkörök mind le lesznek írva, mert most úgy tűnik, működik a dolog.
Tehát életedben először vezetsz galériát?
Azért a kreatív dolgok nagyjából összefüggenek. Ha van egy ötlet, azt meg kell tudni valósítani, ahhoz pénz kell, azzal el kell tudni számolni, le kell bonyolítani, tájékoztatni az embereket, majd levonni a következtetéseket. A galéria ugyanez nagyban. A Mai Manóban is szerveztem kiállítást, ahol a megnyitóra 400 ember jött el, volt perec, bor, DJ, igyekeztem minél komplettebbé tenni az élményt. Volt, aki szerintem a képekre sem emlékezett utána, csak az élményre. Az ilyen eseményeken sokat lehet tanulni arról, hogyan lehet sikeres galériát csinálni.
Mert a Három Hét Galéria az?
Azt gondolom, úgy három év múlva lehet megmondani, hogy az-e. Szerintem ez nagyon objektíven is mérhető – a weboldal, a kiállítások, a megnyitók látogatottságában, a megjelent sajtóban. De leginkább abban mérhető, hogy ha két év múlva ülök a hetedik kerületben egy kocsmában, akkor két ember a hátam mögött a galériáról beszélget. Az a siker. Az összes többi számokban kimutatható, mint a képeladások – hamarosan remélem, hogy beindul az is. Szerencsére az emberek egyre inkább ráébrednek, hogy pár tízezer forintért már fényképet is tudnak venni, ami szintén műalkotás. Ha vesznek, az is egyfajta sikere a galériának. De hosszú távon nem a számok működnek, hanem a hitelesség.
Hogy lehet ezt biztosítani?
Szerintem a siker alapja a nyitottság. Már most, az első évben is több olyan kiállítás volt, ami a véletlen folytán jött létre, felborítván az eredeti elképzeléseimet. Ehhez persze kell, hogy felismerje az ember a helyzetet és sose mondjon elsőre igent vagy nemet, hanem konzultáljon olyanokkal, akiknek ad a véleményére.
És ők fix emberek?
Ez már inkább megérzés. Nem gondolom, hogy a rendezőnek a színikritikussal kell beszélnie, ahogy azt sem, hogy nekem fel kéne hívnom a Fotóművészek Szövetségét, hogy mit gondolnak az adott alkotóról. Nagyon tudatosan nem vagyok tagja semmilyen szövetségnek, hivatalos szervezetnek. Sokkal inkább az organikus fejlődés híve vagyok. Itt van például a Bartók Béla út, ahol egyre több galéria nyílik – itt a Ráday galéria, a Godot, öt év múlva pedig az egész összenőhet egy egymást megismerő, együttműködő szervezetté.
A Három Hét Galériában mitől lesz jó egy kiállítás?
Attól, ha fejbevág. Én nagyon szeretek jó értelemben véve meglepődni. Képzeljük el a szituációt, hogy felhívnak minket telefonon azzal, hogy itt egy hely, ahol képek vannak a falon. Ez így bizony nem sok embert érdekel. Mert mi a történet? Miért menjek én oda? Nekünk vannak történeteink, az eddigi kiállításaink beszippantós, ittragadós, bámészkodós élmények voltak. Amikor megkérdezték, mit szeretnék létrehozni, nem is kellett gondolkozni a válaszon: öt percet szeretnék ajándékozni annak, aki betér ide. Nem egy kiállítást, nem képeket a falon, hanem öt percet, amire emlékezni tud.
Itt a képek száma sem magas, de a körítéssel együtt el tudja érni a „hű”-érzést. Az is koncepció, hogy nem nagyon ismerem a hazai művész szcénát – lehet dobálózni nevekkel, de valószínűleg nem fogom ismerni őket. Ez két dolog miatt lehet: az egyik az esetleges műveletlenségem, a másik viszont, hogy nincsenek olyan történetek, amik eljutnak hozzám, már nem az én hibám. Nem a pogácsán vagy a megnyitóra kirakott olcsó fehérborokon múlik. Én eseményt szeretnék létrehozni.
Hogyan?
Nálunk például mindig van valamilyen gasztronómiai poén. Legutóbb áfonyás ásványvizet kellett kiszedni egy jeges kádból, és szív alakú gumicukrot fogyaszthattak a vendégek. Ez pedig nem a kiállításra ráerőszakolt külsőség volt, hanem annak szerves része. Íz, hang és kép együtt ad egy élményt, még a zenére is figyelek, hogy az is passzoljon. Ezek adják ki azt az utat, ami előbb-utóbb oda vezet, hogy akkor is eljössz a galériába, amikor nem tudod, hogy milyen kiállítás van. Ez a végcél.
Ezért Három Hét a galéria neve is, egyrészt a házszámból, másrészt pedig mert minden hónap harmadik hetének harmadik napján, hétkor van megnyitó. Tehát ha be akarod írni, hogy 2014-ben hova mész azon a márciusi szerdán, számíthatsz rá, hogy megnyitónk lesz. Nem kell tudnod, mi nyílik éppen akkor, de eljössz: a Sting-lemezt is megveszed és nem kérdezed meg a szomszédod, hogy milyen volt. Ez a hitelesség. Ha addig tetszett, amit csinált, bízni fogsz benne.
Honnan szerzel inspirációt?
Az újdonság inspirál, ezért dolgozom fiatalokkal. Nagyon sokat gondolkoztam ezen, és arra a megoldásra jutottam, hogy amíg nem vállalom fel azt, amit én gondolok és ahogy én csinálom, csak olyat tudok létrehozni, amit össze lehet hasonlítani másokkal. Ha viszont azt csinálom, amit igazán gondolok, akkor csak úgy lehet összehasonlítani mással, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Bátornak kell lenni, hogy úgy indulj el egy folyosón, hogy az egyik falat sem fogod közben.
