Kezdhetnénk onnan, hogy milyen volt analóg gépekkel fényképezni, de ahhoz nagyon fiatal vagy. Vagy nem egyből digitálissal kezdtél?
Komolytalan szinten azért már kiskoromban is elkezdett érdekelni a fotózás, de csak ösztönszerűen. Kaptam egy kisgépet a családomtól, és a klasszikus születésnap-osztálykirándulás jellegű eseményeken már kattintgattam. Komolyan viszont a digitális korszak eljövetelével kezdtem fotózni.
Emlékszel a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy ez nem csak ártatlan hobbi?
Ahogy elkezdtem a portrézást, egyre inkább foglalkoztatott az a gondolat, hogy túl kéne lépni azon, hogy a barátnőimet fotózom. Szép lassan egyre aktívabb lettem, és talán az elején a 2009-es National Geographic-pályázat jelentette az újabb löketet, amikor a képem bekerült a legjobb 50-100 közé. De igazából mindig is sodródtam az eseményekkel.
Azért a pályázatra jelentkezés nem sodródás…
Az egy hirtelen jött ötlet volt, utána sem álltam rá, hogy akkor most pályázatokra fogok jelentkezgetni. Komolyabb eredményeket már a divatfotózás hozott, akkor találtam meg igazán, amit szeretek.
A divathoz ezek szerint a portrén keresztül jutottál?
Szerettem a portrékat, de nem éreztem azt, hogy száz százalékig meg tudom valósítani általuk az ötleteimet. A divatban bármilyen vad dolog eszembe jut, véghez tudom vinni.
Egy ilyen véghezvitel mennyire csapatmunka?
Adott egy alapötlet, ami általában az enyém, van stylist, fodrász, sminkes, mindenki beledobja a saját kreativitását. Ettől áll össze a kép. A helyszínválasztás nagyrészt a fotós dolga, mert ő látja bele az adott témákat az adott közegbe, de én magam nyilván nem tudnám így sminkelni, öltöztetni a modellt. A mi csapatunk egy éve állt össze, de már nem csak kollégák, barátok is vagyunk. Senki sem kötelességből csinálja, nekem és nekik is ugyanolyan fontos, hogy mindenki szabadjára tudja engedni a saját kreativitását.
Mi a lényeg egy ilyen anyagban? Nem a ruha?
Szerintem maga a sztori, a koncepció adja a savát-borsát. Ehhez jön a styling, az a körítés, egy anyag nem szólhat csak a ruháról.
És ez hogy működik? Hangulatot keresel?
Általában már önmagában a háttér meg tudja adni az alaphangulatot. A párommal nekiindulunk a belvárosnak, és ha úgy gondolom valamiről, hogy passzol a témához, akkor nem kétséges, ott kell fotóznunk. A többi már a helyszínen alakul ki.
Mennyire tűröd, hogy mások beleszóljanak akár kívülről, akár a csapaton belülről?
A csapatnak eddig tetszettek az ötleteim. Ha nem így lenne, akkor engednék, nincs az bennem, hogy minden áron az én akaratom érvényesüljön.
Dolgozol megrendelésre is?
Magazin-szinten még nem annyira, de például Majzik Zsóka divattervező közel egy éve keresett meg azzal, hogy fotózzam le a kollekcióját. Jó lenne majd egyszer a magazinos sorozatokig is eljutni, mert azokból is tanulnék, és megmutatná, hová sikerült fejlődnöm.
Mennyiben segíti ezt elő az, hogy megnyerted a Sony díját?
Sokan mondták, miután megnyertem a díjat, hogy lehetőségek tárháza fog megnyílni előttem. Eddig még csak interjúk miatt csörgött a telefonom, nem azért, mert valaki látta a képeimet és én kellek neki. Itthon ez pár napos dolog, nem annyira nézik – még akkor is, ha nemrég volt szerencsém megnyitni a kiállításomat a Tripont Galériában.
Ezek szerint nézegetsz külföldre is?
Nagyon sokat lehet tanulni és fejlődni a külföldi publikációkból. Sokkal szabadabb a látásmódjuk, itthon kevésbé lehet a divatfotósnak technikailag, témában, koncepcióban merésznek lennie. Ha pedig megcsinálja, akkor nincs rá nyilvánosság, igény arra, hogy művészi szinten publikálják ezeket az anyagokat.
De lesz?
Nem csak én, nálam sokkal inkább jegyzettebb fotósok is úgy látják, hogy ez fejlődik. Talán most már felébredünk, és nyitottabbak leszünk a különlegesebb, az újabb iránt.
Mennyire jelent előnyt vagy hátrányt az, hogy fiatal vagy?
Hátránynak semmiképpen sem gondolnám. Ahhoz képest, hogy nemrég kezdtem, nem vagyok rossz helyen. Az mindenesetre látszik, hogy egyre telítettebb a szakma, egyre többen fotóznak, a divat egyre népszerűbb…
Tényleg?
Igen, úgy gondolom, hogy a divat világa nagyon nagy lehetőségeket ad a kreativitás kiélésére, és ezt egyre többen ismerik fel.
Te amúgy divatőrült vagy, vagy fotóőrült?
Abszolút fotó. Engem maga a divat nem hat meg könnyekig, nem követem a trendeket, egyfajta külső szemlélőként működöm. Én csak az ötleteimet próbálom ebben a közegben megvalósítani, a trendek figyelése a stylist feladata. Persze valamilyen szinten én is a része vagyok ennek a világnak, de nem őrülök meg, ha kijön egy neves tervező új kollekciója.
És ez nem hátrány?
Nem hiszem azt, hogy ha ruhaőrült lennék, előrébb tartanék. A látásmódom, én úgy gondolom, enélkül is megvan.
Le tudod írni, hogy mi ez a látásmód?
Minden fotózás után fejlődik az ember, ezért próbálok naponta foglalkozni vele. A látásmód az, ahogy meglátod a témát, ahogy lefotózod, és azok a részletek, amik különlegesebbé teszik. Én nagyon szeretem a dinamikus, sztoris képeket, próbálok minél több ilyet alkotni.
Mennyire van az a kép a fejedben, ami a végén elkészül?
Mindig van valamilyen elképzelésem, de általában sosem úgy jelenik meg a kijelzőn. Ez a legtöbb esetben jó, mert más, sokkal jobb dolog születik a végén. Spontán vagyok, ötleteim vannak, ezek fejlődnek ki az adott pillanatban.
Így volt ez a Punk Citynél is?
Ott például a zárókép azért lett olyan, mert elkezdett sötétedni. Eredetileg világosban álmodtam meg, de kicsúsztunk az időből. Utólag visszanézve ez a sors keze volt.
Amikor elkészül egy ilyen kép, elrakod és később kiértékeled, vagy egyből megnézed és megpróbálod eldönteni, hogy jól sikerült-e?
Azonnal lelkesedek, főleg, ha tetszik, amit csináltam. Mondjuk, ez ritka. A Punk Citynél viszont az egész nap annyira tökéletes volt, mindenki élvezte, amit csinált, teljesen felszabadult örömfotózás volt. Abban a napban minden megvolt, amiért érdemes csinálni ezt az egészet.
És van, amikor nem ilyen rózsaszín?
Van, persze. Olyankor nem tudom, mi lehet a háttérben, mert minden fotózásra ugyanúgy készülök. De hangulatember vagyok, érzésből csinálom. Ha nem jön a kezdőlöket, akkor én is kicsivel passzívabban állok az egészhez. Itt jön be a képbe az, hogy a jó modell milyen fontos, iszonyatosan előre tudja vinni az egészet. De volt olyan is, hogy magam alá roskadtam, nem találtam a fogást a témán, ilyenkor nem is tudok jó képet csinálni.
Pedig a nyomás nagy, hiszen egy csapat munkáját koronázhatod meg…
Persze, mindenkinek meg kel felelni. A felelősség – ha dobálózhatok ilyen nagy szavakkal – engem terhel. Nekem mindig az a legfontosabb, hogy a csapatnak jó legyen, aztán jön az, hogy nekem tetszik-e.
És kinek hiszed el a kritikát?
Abszolút elfogadom bárkitől, ha építő jellegű. Ha valami rossz, mondják el, miért az, hogy tanulni lehessen belőle. Szerencsére a párom az állandó kritikusom, mindig elmondja, hogy hol lehetne javítani a dolgokon. Tisztában vagyok a hátrányaimmal, nagyjából számítok mindenre, ami kritikaként ér. Tudni kell, hogy elég szeleburdi vagyok – amikor nagyon beleélem magam a dolgokba, néha kapkodok. Meg persze bele lehetne kötni technikai dolgokba is, de az majd idővel megjavul. Ezért is próbálok minél többet fotózni.
Mennyit módosítasz utólag a képeken?
Igyekszem arra törekedni, hogy a lehető legkisebb belenyúlás legyen a képben. Nagy mániám a színezés, de a durvább dolgokat, ha tehetem, nélkülözöm. Nem az a fő célom, hogy Photoshop-művész legyek, ennyi erővel lehetnék grafikus is. Engem kifejezetten a fotózás része izgat, az utólagos módosítással csak extra hangulatot próbálok belecsempészni.
Van kedvenc szituációd, helyszíned, témád?
Pest. Imádok az utcán fotózni, hatalmas lökést ad mindig a város, itthon érzem magam. Egy fa, egy épület el tud indítani egy gondolatot, szeretem a dinamikus dolgokat és itt meg tudom ezt találni.
Nem vagy született pesti, hogy így rácsodálkozol a városra?
Itt nőttem fel. Néha én is elvágyom messzire, de csak pár napra. Nemrég költöztem be a belvárosba, és el sem tudom képzelni, hogy máshova menjek, imádom.
Hogyan tovább, ha a helyszín már megvan egy projekthez?
Ha megtaláltuk a hátteret, ki tudjuk találni, hogy milyen ruhák legyenek a képeken. Fokozatosan épül fel a dolog, persze van olyan is, hogy nem – most is vagy három ötlet van a fejemben, nagy a káosz, mert legszívesebben mindegyiket csinálnám, de vagy csak helyszín van, vagy csak ruha…
Gondolkozol a divaton kívül is?
Egyelőre nagyon ragaszkodom ehhez a műfajhoz. Ha nagyon megerőltetném magam, akkor el tudnám képzelni magam dokumentarista irányban is, de annyira belemerültem ebbe a világba, hogy ez még nem merült fel bennem. Pláne, hogy folyamatosan jönnek az ötletek. Lehet, hogy a későbbiek folyamán jön egy másfajta lendület, ami elkap, de a közeli jövőben ennek nincs realitása.
Hová tud ez jutni? Mi az, ami felé tartani szeretnél?
Az olasz Vogue… De a viccet félretéve, nagy álmokat nem merek kergetni, talán ez a magyar kissé pesszimista mentalitás bennem is megvan. Kevés a lehetőség itthon, és azt gondolom, még nem tartok olyan szinten, hogy nagyratörő álmaim legyenek. Persze jó lenne magazinokba dolgozni itthon vagy külföldön, vannak konkrét törekvéseim, de ebbe még annyira nem éltem bele magam, mert tisztában vagyok azzal, hogy fejlődnöm kell.
Tehát akkor nem félsz attól, hogy elfogy a lelkesedés?
Amíg ötletem van, és a csapatom is mellettem van, addig nem félek. Amíg élmény, addig nem lesz vége. Egyelőre a jelenben gondolkozom, szeretnék minél több együttműködést kialakítani, embereket megismerni. Lehetnék filozofikus, de tényleg ilyen egyszerűen látom ezt az egészet – ez teszi ki az életem elég nagy részét, boldog vagyok benne. Ennyi.
