Hogyan kezdtél fotózni?
Az első sztorim a fotózással kapcsolatosan az, amikor nagyanyámtól kaptam ajándékba egy bőr tokos Pajtás gépet. A vasútállomás és a lakás között taxiba ültünk, én pedig otthagytam a kocsiban. Hát így kezdődött, elvesztettem az első gépemet. Egyébként pilótának készültem.
Mármint úgy, mint minden gyerek, vagy konkrétan pilóta szerettél volna lenni?
Nagyon konkrétan, az érettségi után Nyíregyházára akartam menni főiskolára. Az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy van egy heg a bal szemfenekemen, ezért nem lehetek pilóta. Nevezhetjük szép metaforának is, de amikor dönteni kellett, hogy hogyan tovább, én csakazértis a szememet választottam, jelentkeztem a Práter utcai fotósiskolába. Az iskola elvégzése után a Magyar Ifjúsághoz kerültem gyakornoknak, ez szerintem el is döntötte, hogy a riporteri irányba megyek tovább.
Mikorra lett ebből rendes állás?
A suli elvégzése után jött a rendszerváltozás, fölrobbantak a régi klasszikus lapok, újak alakultak, nem nagyon volt lehetőségem arra, hogy elhelyezkedjek. De lehet, hogy nem is fektettem bele elég energiát – szabadúsztam, jöttem-mentem és élveztem, hogy szabad vagyok.
Ez azért nem hangzik első pillanattól tudatosan épített karriernek…
Az egész szépen lassan épült fel, ahogy én is kezdtem komolyabban venni az életet. Szerettem elmenni és lefényképezni a dolgokat, megismerkedni emberekkel, közben pedig végig fotósnak tartottam magam. Később éveken át fényképeztem a Magyar Narancsnak, portrékat készítettem lemezkiadónak, dolgoztam a Penthouse-nál majdnem két évet. A fotózás nagyon sok oldalát kipróbáltam egészen a műtermes tárgyfotókig, mindig, ami épp érdekelt.
Mióta vagy az Indexnél?
2005-ben kerültem ide. Akkorra már átestem a szabadúszó éveken, és hirtelen megértem a dologra. Volt már felszerelésem, sikerült önfenntartó módon űznöm a fényképezést. A dokumentarista vonal végig megmaradt, akármit csináltam mellette, amikor pedig Barakonyi Szabolcs elutazott egy hónapra, megkért, hogy helyettesítsem.
Akkor az Index már AZ Index volt.
Amikor megalakult az Internetto, az Index elődje, írogattak oda a Narancsból is páran, és akkor kérdeztem, hogy kell-e fotós. Azt mondták, bőven elég, hogy az újságírók készítik a képeket. Már akkor nagyon érdekelt a dolog, de nem volt lehetőség, hogy nekik dolgozzak. Amikor már 2005-ben helyettesítettem, pár embert ismertem a szerkesztőségből, és amikor Szabi visszajött, közös megegyezéssel ott maradtam. Akkor ráálltam egy pályára, amiről azóta sem akarok leszállni.
Mennyire hat rád az Index karakteres írott stílusa, vagy a világnézet, amit képvisel?
Az elején nagyon hatott rám az, hogy nem volt – és ma sincs – klasszikus képszerkesztő, vagyis azt csinálhattad, amit kigondoltál. Nem a szokásos szerkesztőségi fegyelmet jelentette az Indexnél dolgozás, hanem azt, hogy fiatalok nagy vehemenciával alkotnak. Ez emelte oda az egész oldalt, ahol most van, és ez már akkor is nagyon tetszett. Nehezen is viselem, ha megmondják, hogy mit csináljak.
Hogy néz ki ez a filozófia képben?
Láttam, hogy ha elmegyek valahová fényképezni, akkor az anyagot utána nekem kell összeállítanom. Az elején megvolt ennek a varázsa, kimehetett 20-30 kép egy eseményről, mindent bele tudtam rakni, amit én jónak gondoltam. Nem volt mennyiségi korlát, a minőség pedig javult az idő előrehaladtával. Szabival közösen egyre inkább kialakult az, hogy a mennyiségi szemlélet visszaszorult, és inkább az anyagok felépítése felé tolódott az egész.
Miben tudjátok mérni a sikert?
Régen az oldalletöltések számítottak, manapság már inkább az egyéni felhasználók száma, amit egyből látunk a cikkeknél és a galériáknál is. Ami roppant jó, az az, hogy az emberek még ha a cikket nem is olvassák el, a hozzá tartozó videót és a képeket megnézik, jelen van a képi éhség online is. Ez a nagyon jó dolog az internetben, hogy visszahozott valamit a klasszikus újságszerkesztésből: egy-egy galéria egy komplett anyaggá áll össze, amiben a képek súlyozatlanul szerepelhetnek, nem kell attól tartani, hogy az esemény csak egy kis bélyegkép lesz valahol a sokadik oldalon.
Ez azt jelenti, hogy nyomás sincs rajtatok, hogy egy-egy anyaghoz muszáj képnek is lennie?
Fontos, hogy legyen kép a szöveg mellett, ahogy az is fontos, hogy ezek a saját képeink legyenek. Persze nem kell minden egyes sajtótájékoztatóra elmennünk, de a nagyobb horderejű eseményeken ott kell lennünk. Véleményformáló lap vagyunk, ezért illik a képeket is megcsinálni. Lehet, hogy az Index lazának tűnik, de nekünk komolyan kell vennünk.
Ez hogyan csapódik le az anyagokban?
Egy általunk készített anyagnak nem feltétlenül kell ugyanannak lennie, mint az írott sajtóban, ahol egy képnek kell elmondania a történetet. Persze azt a képet is meg kell csinálni, de a szerkesztésnek és a terjedelemnek hála finomabban is el tudok jutni ugyanahhoz az eredményhez, gondolkozhatok kicsit bővebben. Azért címlapfotót nálunk is kell készíteni, ott 240×180-as felbontású képben kell gondolkozni, szóval olyannak is kell lennie.
Az Indexhez hozzátartozik a viccelődés, az irónia – hogyan ügyelsz arra, hogy egy-egy humorosabb képed ne legyen öncélú?
Egyrészt az esemény, a téma is meghatározza, meddig mehetsz el. Érzed, hogy mennyire viccelődhetsz. Az olvasók ugyanakkor szeretik ezt a látásmódot, mert néha jó röhögni is a dolgokon, kinevetni a bajainkat, vagy az olyan embereket, akik felettünk állónak érzik magukat. Magas labdát az ember durván csap le, azt pedig, ami ezt nem igényli, a helyén kezeli. Néha persze ez okozhat dilemmát, mert kisarkítódnak dolgok, és el lehet gondolkozni, hogy azt a képet használod-e vagy nem.
Mennyire vagy könyöklős bozótharcos?
Az elején, amikor még nem voltam benne a napi munkában, meglepődtem, hogy a kollégák előbb odaérnek, majd beállnak a bejáratott helyeikre. Próbáltam ezt én is, de aztán arra gondoltam, hogy bár kell az a kép is, nem biztos, hogy az a kép lesz Az a kép. Megpróbáltam abból a helyzetből, amibe kerültem, kihozni a legtöbbet és megtalálni a saját nézőpontomat. Aztán van olyan, hogy kénytelen vagy harcolni, mert meg kell csinálni egy bizonyos képet, mert az milyen már, hogy neked nincs meg.
Ez, ha tüntetésekről van szó, nem is lehet veszélytelen dolog.
Különösen akkor változott ez meg, amikor a tüntetők rájöttek, hogy a rendőrség a médiából azonosítja a rendbontókat. Ez nálunk később alakult ki: Koszovó függetlenné válása után például Belgrádban tüntettek a szerbek, én pedig valamiért nem tudtam kimenni. A kollégák bevetették magukat a tömegbe, és míg itthon ilyen helyzetben maximum eltaláltak véletlen egy kővel, vagy közölték, hogy ne fényképezz, Belgrádban konkrétan megkergették és megverték a fotósokat. Párizsban, amikor autókat gyújtogatnak, már oda se mennek a fotóriporterek. Utólag visszagondolva furcsa volt, hogy Budapesten meg ehhez képest állandóan a tüntetők és a rendőrök között álltunk. Most azért, ha egy ilyen lenne, gondolkoznék, hogy mit is csináljak.
Mert akkor nem gondolkoztál?
Ilyenkor arra figyelsz, hogy csinálj egy képet. Aztán amikor kövek zúgnak, akkor már oda kell figyelni. Vagy beöltözöl, vagy keresel biztos pontokat és onnan fényképezel teleobjektívvel – mondjuk ez utóbbi nálunk nem működött, mert mindig estére esett az akció.
Ilyenkor anyagban gondolkozol, vagy egy-egy képben?
Képekből áll össze a sorozat is, ez folyamatosan épül fel, miközben csinálom. Vannak, akik úgy mennek oda, hogy tudják, hogy mit akarnak – ez szerencsés, mert nincs, ami kizökkentsen belőle, és ha a tudatosság végig megmarad, akkor az eredmény is olyan lesz, amilyennek elképzelted. Van olyan is, amikor elragadnak az események és úgy próbálod összeszedni, hogy ki mit miért csinál. Ha a tüntetők követ hajigálnak, akkor azt meg kell mutatni. Ezt elkezded, és kitalálod, hogyan folytasd. Ha meg egyáltalán nincs koncepciód, akkor nagyon sok képet kell készíteni ahhoz, hogy aztán ki tudd szedni belőle a jókat.
Azért a fotóriporter élete sem áll mindig tüntetésből – hogy bírod a parlamenti fotózásokat?
Nem a legizgalmasabb hely, de azért van ott is történés, ül több száz ember, beszélnek, esznek, laptopoznak, gesztikulálnak. Eddig lehetett szabadon járkálni a patkó oldalában, most viszont egy erkélyről fényképezünk, sok gondolkozni való nincs benne. Lehetett itt is viccelni, hogy mit néznek a képviselők a laptopon, hogyan esznek, de most próbálják lezárni a lehetőségeket, hogy ne lehessen kihasználni a képviselők emberi oldalát.
Túlélők című képed nagydíjas lett a Magyar Sajtófotó pályázaton. Mennyire érzed magad az év fotóriporterének?
Amennyire a díj megengedi. Azt érzem belőle, hogy itt van a hátam mögött, ez már megvan, eszerint kell a továbbiakban dolgoznom.
Nem félsz hogy elszállsz tőle?
Nem vagyok elszállós típus. Közben nyílt egy kiállítás is, amit meg kellett csinálnom, ez sem az elszállást segíti, hanem hogy átgondoljam, hogy az évek alatt készített képekből melyiket szeretném kirakni a falra. Kinyitottam az archívumomat és azt átnézve újraértékeltem, hogy honnan jövök. Felelősségérzet töltött el, nem nagyképűség, inkább kinyitott valamit a díj, nem pedig lezárt.
Hogyhogy?
Eddig nem foglalkoztam azzal, hogy be legyenek mutatva kiállításon a képeim, most valahogy megéreztem, hogy ez nagyon fontos része a fotózásnak. Nem biztos, hogy elég, hogy a neten kering minden nap, amit csinálok.
Nagyobb nyilvánossághoz jutsz majd így?
Nem tudom, hogy ez a díj mennyire marad meg az emberek fejében. Azt hiszem, ezt még nehéz megfogalmazni, ezért fontosabb belőle az, hogy nekem mit jelent, hogy engem motivál.
Van saját projekted is, amit nem munkaként fogsz fel?
Ha elmegyek valahová, mindig próbálok olyan képet készíteni, ahol vagy a szituációban létező, vagy a szülők által a helyzetbe belekényszerített gyerekekre fokuszálok. Ez a koncepció, amit építgetek – Kínában mondta valaki, hogy a gyerekeket kell megkérdezni, mit szeretnének, vagy affelé kell törekedni, amit ők szeretnének. Ez a gondolat nagyon egybevágott azzal, amit én is gondolok, ezért is igyekszem a gyerekek szemével bemutatni a történéseket.
Ez valahol már komplett filozófia is.
Nekem is van gyermeki énem, szoktam ilyeneken gondolkozni, hogy hogyan tudok úgy megtölteni valamit, hogy a külső mögött sokkal mélyebb tartalma legyen, hogy gondolkodásra serkentsen. Szerintem egy jó kép, mint egy jó műalkotás, ezt teszi. Ha bárhová elmész kiállításra, akkor az a fontos, hogy elindít-e valami felé, átjön-e belőle valami, segít-e abban, hogy megértsd a saját életedet vagy a környezetedet. Akkor jó, ha mindenképp reflektálni kell rá, ha kizökkent a mindennapi tompaságból.
Manapság bárki blogolhat, ahogy bárki fényképezhet is, akár egy mobiltelefonnal. Nem érzed azt, hogy veszélyben lenne a munkád?
Ez jó dolog. Párizsról már beszéltünk, az ottani tüntetésekkor az egyik francia lap egyszerűen egy hirdetést tett közzé, hogy várják az ott készült fotókat – a tüntetők pedig lefényképezték mobiljaikkal az eseményt és ezek a fotók kerültek a címlapra. Manapság bárkinek lehet kamerás mobilja, de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne szükség a fotóriporterekre. Az internet elképesztően képlékeny dolog, senki sem látja, hol lesz vége, vagy hová vezet, olyan lehetőségek nyílnak meg minden nap, amiket nem is látunk előre. Azt csinálhatod, amit akarsz, nincs határ, nem zár be, nem szűnik meg, nem megy csődbe. Van, aki csak fogyasztja, van, aki tesz is bele és alakítja. Mindent átjár, már a fotós portfóliók sem úgy épülnek fel, hogy csak képek vannak bennük, hanem zene, áttűnések, satöbbi. Az internet önmegvalósítás, tökéletesen alkalmas erre – azért az előfizetésért, ami a lakásodban van, korlátlan számú lehetőséget kapsz.
