Első fotósélményed?
Nincs konkrétan első. Amióta emlékeim vannak, a családban valaki mindig fényképezett, átlagos magyar amatőr szinten. Egy időben hívtam, nagyítottam is, aztán hosszú ideig nem foglalkoztam a dologgal, és igazán csak a digitális gépek megjelenésével kezdtem újra fotózni, nagyjából 1994-től.
Volt más terved is?
Sokféle volt, informatikus, programozó akartam lenni, de szerencsére hamar rájöttem, hogy a bitek nem igazán az én világom. Talán a legkomolyabb cél volt egy televíziónál videóvágással foglalkozni, amit kitanultam, de el nem helyezkedtem ezen a területen. Operatőrködni viszont sosem akartam, elindultam inkább a fotózás felé, ami jobban érdekel, és ahol több volt a munkám pozitív visszajelzése, így ennél maradtam. Már egyáltalán nem bánom, hogy kimaradt a televíziózás, bár szakmaként talán valamivel lassabban haldoklik, mint a fotózás.
Azért ha rajta maradtál a pályán, akkor annyira tényleg nem volt rossz döntés.
Igazából véletlenek sorozatának köszönhetem, hogy idáig jutottam: véletlenül elkezdtem fotózni, véletlenül meglátták a képeimet, tetszettek embereknek, akiknek adok a véleményére és megjelent lapokban, akik fizettek érte. Nem volt igazán tudatos karrier célom, és talán már ma sincs. A szakmában eltöltött néhány év után egész máshogy látok dolgokat, mint előtte, és talán máshogy mint a legtöbben.
Mi volt az első stabil munkahelyed?
A sok szabadúszás közt első komoly fotós munkaviszonyom a Napi Gazdaság volt. Nagyon jó közösség volt, érdekes és színvonalas szakmai munkával, ami néha kifejezetten nehéz volt fotós szemmel: például, ha azt mondják, hogy menj ki és délutánra illusztráld mondjuk a kamatlábat, azt nem könnyű képileg megvalósítani, és még élvezni is közben. Ennek ellenére szerettem ott dolgozni, és néha bánom, hogy egy jobbnak ígérkező ajánlatért elég hamar otthagytam a lapot. Ráadásul az állás különlegessége volt számomra az is, hogy ide újsághirdetés alapján sikerült bekerülnöm. Manapság elég ritka dolog, hogy feladnak egy álláshirdetést, és az erre jelentkezők tömegéből választanak valakit a munkára.
De ez is riporteri munka, vagy inkább alkalmazott fotó?
Zömében klasszikus riporteri munka volt ez is, bár néha verejtékes, és komoly absztrakciókat igényel a gazdasági témák illusztrálása, mégis meg kell oldani. Legnehezebb mindezt a napi lapzárta szorításában, az gyakran küzdelmes tud lenni. Persze a napilapok mindegyikénél van ilyen, sőt máshol még ilyenebbek is.
Hogy kerültél a bulvár világába?
Hát oda nem hirdetéssel (nevet) – de a világon a legtöbb helyen így megy. Valaki ott dolgozott a Napi Ásznál és beajánlott, mikor ember kellett. Aztán két hét után kirúgtak egy baki miatt, amiért nem lett meg egy kép. Ahogy a bulvárban szokás, az ügynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. De már akkor se nagyon bántam, hogy vége. Napilapozni szerettem, de a bulvár nem az én világom. Azóta többször is hívtak bulvár lapokhoz, de nem igazán szeretnék újra celebeket fotózni.
Azért ez is másféle felkészülést igényel, mint a klasszikus fotóriporteri munka, nem?
Részben igen. Tudnod kell, ki kicsoda, éppen kivel kavar, és a képnek lényegében az egyetlen szempontja, hogy ki van rajta, más alig számít. Mikor nem terepen vagy, hanem képszerkesztesz, még azzal is tisztában kell lenni, hogy az adott sztár most épp hogy hordja a frizuráját, mert az olvasók erre is figyelnek, így neked is kell. De engem nem érdekelt ez a világ, és ha nem tudsz azonosulni vele, nagyon nehéz naprakésznek lenni. Az pedig fotósként elengedhetetlen.
És a sportfotó?
Sportot szeretek talán leginkább fotózni, bár messze nem űzöm annyit, mint szeretném. Sajnos itthon egyre kevésbé van ennek is értéke. Mióta a Nemzeti Sport fotórovatát összevonták a Blikkével, megszűnt az a specializált szakmai műhely, ami csak a sportfotóról szólt, és amihez remény lehetett, hogy talán egy nap felnőhetek majd. Ugyanakkor mégsem szeretnék csak egy témakörrel foglalkozni, és mindig csak azt fotózni. Jobban szeretem a változatosságot.
Ennyiféle téma között van valami, ami szerinted összetartja a képeidet?
Pont az idei Sajtófotó-pályázat zsűrizéséről mesélte valaki, hogy elhangzott az egyik döntős képre, hogy ez olyan völgyiattilás. Nem tudom, hogy ez bók volt-e rám nézve, vagy kritika a képre, vagy hogy egyáltalán mire gondolhattak. Nem szoktam elemezni, hogy van-e állandó stílusjegyem, de remélem idővel megtudom… A vicc, hogy valószínűleg nem az én képem lehetett, mert idén nem voltak túl sikeresek a pályázaton a képeim. Néhány év után először kiállítani sem fogják egyiket sem a Nemzeti Múzeumban.
Nem rossz érzés ez?
Így alakult, számomra a tavalyi egy ilyen év volt. Megszűnt alólam az online magazin, aminek dolgoztam, utána pedig a szabadúszás – ahogy sajnos gyakran lenni szokott – inkább fuldoklás lett. Így sok szituációból kimarad az ember, de a lehetőségeket meg kell látni mindenben.
Azért díjaztak is már a Sajtófotó-pályázaton. Ott már előre tudtad, hogy ez vagy az a képed jól sikerült, és esélyes a díjra?
Nem vagyok egy pályázgató típus, ritkán és kevés helyen pályázok. Osztom azt a nézetet, hogy nem az a fontos, hogy milyen díjakat nyer az ember, hanem hogy a legjobb képeit adja be. A Sajtófotó díj elnyerésében sok szerepe van a szerencsének. Sok múlik azon is, hogy eszedbe jut-e egy adott képet beküldeni, vagy mivel nem gondolnád, hogy nyerhet, be se küldöd. Persze vannak olyan képek is, amin rögtön látszik, hogy nagyon jó, aztán vagy kiválasztják, vagy nem. Idén például volt pár képem, amiről biztos voltam benne, hogy nyerésre esélytelen, de az év képei könyvben, vagy a kiállításon talán megjelenhet, és már az első fordulóban kiszórták őket. Más képem csak azért adtam be, hogy ne maradjon ki, erre eljutott a negyedik fordulóig fej-fejmellett egy majdnem pont ugyanolyan képpel. Persze egészen más a történet, ha valaki tudatosan előkészítve kifejezetten egy pályázatra alkot meg egy sorozatot, de ez rám nem jellemző.
Vannak olyan projektek, amiket csak magadnak készítesz?
Sok olyan téma van, amit attól függetlenül fényképezek, hogy van-e rá megbízás. A szabadúszás nálam nagyrészt arról szól, hogy a saját archívumomat növelem, és persze közben lehetőségeket, témákat keresek és illusztrációkat készítek a blogomhoz. De a szivárványokat nem szoktam vadászni, nem viszek mindenhová gépet. Annyi fotóblog van, ami erről szól, az enyémet más témára építem. Úgy vélem, sokkal fontosabb azokat az információkat átadni az olvasóknak, amikhez amúgy nem jutnak hozzá, mint hogy saját magamat reklámozzam.
Csak saját anyagokkal dolgozol a blogon?
Nagyon jó lenne, de sokszor csak fordítom az anyagot, vagy több helyen megjelent anyagokból, különböző forrásokból állítok össze valami komplex tartalmat – ha belegondolunk, akkor én hiába írnék a Tour de France fényképezéséről, vagy akár az Oscarról, mert én sose voltam egyiken sem. Nem lenne hiteles, ha én okoskodnék róla, és ezt joggal vetnék a szememre. Inkább felkutatom és lefordítom az eredeti forrásokat. Persze a fordításkor és a saját anyagoknál is törekszem átszűrni magamon az információkat – sokat dolgoztam együtt eseményeken nemzetközi fotósokkal, és persze a hazai kollégákkal is. Érdekel, hogyan dolgoznak a különféle szerkesztőségekben, hol mik a szokások, munkamódszerek és elvárások. Van már, aki úgy köszön, hogy „légy szíves ne írd meg, amit mondok” – én pedig törekszem nem megírni, pedig néha nagyon is publikálásért kiált egy-egy történet.
Ilyenkor azért lemegy a sztori névtelenül?
Ha nem szükséges, akkor általában sem nevesítek. Főleg, ha kritizálok. Reklámozni sem szeretek, de ellenreklámot csinálni még kevésbé. Főleg mivel a negatív reklám is reklám. De nem az a cél, hogy lejárassak valakit, hanem hogy visszás dolgokra felhívjam a figyelmet. Sok a kritikus tartalom a blogomon, sokat panaszkodok helyzetekre, szervezőkre, sajtóosztályokra, hibákra, mert sajnos van mire. Úgy érzem, sok helyen nem szabad, nem illik ezeket megjelentetni, egy blognak pedig megvan ez a lehetősége, szabadsága ha úgy tetszik. De néha én is beleütközöm diplomáciai falakba, mert van, amit még így sem tudok megírni. Nem élünk ideális világban, jobb, ha az ember nem okoz problémákat magának.
Például mivel?
Például igyekszem nem foglalkozni politikával. Nem kell a pártpolitikáig elmenni, elég, ha egy politikai szereplőket érintő szakmai kérdésről van szó, mondjuk hogy hol hogyan lehet vagy nem lehet fényképezni. Elkerülhetetlen, hogy politikai színezetet kapjon egy ilyen kritika még akkor is, ha szigorúan szakmai érvek mentén foglalkozik vele az ember.
Sokszor vagy elégedetlen?
Sokszor adnak rá okot. Főleg a rendezvényszervezők, sajtó osztályok, de olykor az újságírók is. Gyakori, hogy sajtóeseményeken nem lehet rendesen dolgozni, vagy például a koncertszervező nem tájékoztat amiről kéne, és hogy egy sajtóesemény előtt a sajtós telefonja ki van kapcsolva. Csupa olyan dolog, amiket nem lehet lefényképezni, és fotóban közölni, sőt gyakran pont az a gond, hogy nem lehet fényképezni. Viszont úgy érzem, hogy nem teljesen normális dolog, és foglalkozni kell vele, hogy talán történjen valami változás.
Ilyenkor megszólnak az olvasók, vagy rádhagyják?
Sajnos ezek a bejegyzések szoktak legkevesebb reakciót kiváltani, kiváltképp az illetékesekből. Pedig nagyon örülnék, ha az érintettek magukra vennék a kritikát, és szakmai vitát sikerülne generálni, ami talán segíthetne közösen megoldani bizonyos problémákat. Mindenkinek előnyösebb lenne. Elég sok kolléga is olvassa a blogom, bár ők kevésbé kommentelnek, inkább élőszóban közlik, ha egyetértenek valamiben. A legtöbb visszajelzés nálam is a bulvár témákra jön: például mikor Debreczeni Zita fotós tevékenységéről írtam. Próbálok minél kevesebbet foglalkozni a bulvárral, de muszáj. Az olvasókat érdekli, és akadnak témába vágó aktualitások is, mint például mikor Keanu Reeves nemrég áthajtott egy fotós objektívén. Ezeket szinte kötelező megírnom, bár mindig akad, aki – ahogy én – kifejezetten nem szereti a bulvárt és ezeket már feleslegesnek tartja. Szerencsére gyakran van komoly visszhangja a fotózás általános trendjeivel foglalkozó írásaimnak is, mint például mikor a Flickr fotó milliárdok minőségét és hasznosságát feszegettem. Ennek például örülök, mert legalább ezekben a témákban el tud indulni valamilyen konstruktív vita, de ugyanígy foglalkoztatják az embereket a fotó retusálási kérdések is.
Van bármi más, amihez tartod magad, vagy szabad műfajként tekintesz a bloggolásra?
Lényegében szinte bármit szabad, de próbálok viszonylag szigorú szabályok szerint ténykedni. Legfontosabb, hogy valami értéket próbáljak közvetíteni, és minden forrásanyag legyen belinkelve, lehetőleg minden anyaghoz legyen fotó, és minden fotónál legyen feltüntetve a készítő.
Ez azért ritka az interneten…
Pont ezért tartom fontosnak, és rengeteget harcolok azért, hogy ezt mások is így gondolják. Ez nem egy hobbi vagy kegy a részemről, csak betartom a szerzőjogi törvényt – amiről egyébként is gyakran írok. Próbálom terjeszteni a nézetet, hogyha tetszik valakinek egy kép, ráadásul nem is fizet érte, hogy a blogján közölje, legalább azt írja ki, hogy ki csinálta, már csak tiszteletből is. Sajnos ez még a fotózással foglalkozó oldalaknál, és a szakmán belül sem mindig evidens. A legjobb példa az itthoni viszonyokra, hogy sok fotós szabályosan meglepődik rajta, hogy kiírom a nevét, pedig ennek alapvetőnek kéne lennie.
Mert probléma?
Azt látni mindenhol, hogy nem érdekel senkit, ki készítette a képeket, és ez komoly probléma. Ezért a blogon is kiemelten foglalkozom a jogvédelemmel, és a lopással. Egyedül a saját fotóim alá nem szoktam kiírni, hogy ki csinálja őket, ott csak vízjelet használok. Ez csúnya megoldás, de évek tapasztalata, hogy ha nem a kép közepére teszem, sajnos gátlástalanul levágják.
Hogyan tovább?
Természetesen van egy csomó tervem fényképben is, meg blog témában is. Sok anyag kész van félig, vagy akár egészen is, csak az utolsó simításokra vár. Vannak olyan nagy lélegzetvételű témáim is, amikbe azt se tudom, hol fogjak bele, hogy emészthetően tálaljam. Némelyik túl nagy falat egyben hozzányúlni, feldarabolva meg pont a lényeg veszne el. A szerzői jog, amatőrök és profik közötti súrlódások, a fotós szakma gyakran égető problémái, ezek olyan örökérvényű dolgok, amikkel úgy érzem, hogy folyamatosan érdemes, sőt kell is foglalkoznom.
Ezeket te feltárni akarod, kiosztani, vagy vitát indítani?
Jó lenne azt hinni, hogy változásokat idézhet elő a blogom, de ha legalább picit segít jó irányba terelgetni a dolgokat, az nekem már elég. A visszajelzések szerint az emberek szeretik a profi szemszöget írásban viszontlátni, és kicsit bepillantani a műhelytitkokba. Ugyanakkor próbálom azt hangsúlyozni, hogy ez belülről nem annyira csillogó álomvilág, mint aminek kívülről tűnik. És nem is olyan tuti megélhetés, mint amilyen illúziókkal szeretnének egyre többen profik lenni.
