Hétszeres Magyar Sajtófotó-díjas, egy első és egy második helyezést ért el a World Press Photo Awardson, a Magyar Hírlap fotósaként pedig Pulitzer-emlékdíjat is kapott. Szigetváry Zsolt ennek ellenére azt mondja, az élete nem változott meg a díjaktól, munkájában pedig továbbra is próbálja kerülni a napi rutint és a sablonokat. „A telefonom bármikor megcsörrenhet, és akkor menni kell” – vázolta a fotóriporteri lét esszenciáját egy kávé mellett.

Megmutatni a világot és a benne élő embereket – ez a célja Spilák Zsuzsannának, akinek nemrég ért véget Erzsi a börtönben című kiállítása. A fotóművész szeretné feléleszteni a fotóesszé műfaját, és úgy véli: egy-egy anyagnál a koncepció és a tálalás is fontos szerepet játszik.

Fiatalon robbant be a természetfotósok világába, a szakma azonban hamar befogadta. Mára Máté Bence Costa Ricába szervez fotósutakat, és azt vallja: a fotózás technológiai szintje előbb-utóbb eljut arra a szintre, ami már tökéletes lesz az akciófotózáshoz.

Meg kell találnunk saját stílusunkat, és nem szabad tervezni – vallja Szipál Péter fényképész, aki édesapjához, Szipál Mártonhoz hasonlóan évtizedeket töltött az Egyesült Államokban. Tanítani és önmagáért jött vissza, egy modellel pedig akár tatár lovasokról is beszél, hogy jobb képek szülessenek.

A digitális technológia felszabadít, az akthoz pedig kell egyfajta fura női-férfi viszony – vallja Máthé András. A fotóművésszel többek között a spontán képekről beszélgettünk és arról, hogy a hűtőben felejtett ételből is lehet esztétikailag szép alkotás.

Nem csak fényképezi, készíti is az ételeket, közben pedig azon dolgozik, hogy a magyar konyha ismét világhírű legyen. Bakcsy Árpád ételfotós és –stylisttal rövid időn belül eljutottunk a középkori erdélyi receptekhez, de – mint elmondta – lehet, hogy a hazai konyhának is ezt kéne tennie.

A köznyelvben gyakran használunk a fénnyel kapcsolatos kifejezéseket vegyes értelemben, mint pl. „világos felület” vagy „erős fény”. A fénytanban ezekhez a sokszor hasonló kifejezésekhez egy-egy szigorúan meghatározott értelmezés társul. Ahhoz, hogy a fényképészeti expozíciót megérthessük, tisztázni kell a fénytani alapokat és az emberi szem néhány tulajdonságát.

Az optikával kapcsolatos cikkekben eddig a legegyszerűbb modellt, a bikonvex vékony lencsét használtuk. Az alapvető törvényszerűségek bemutatására ez is kiváló, de annak megértéséhez, hogy a valós objektívek miért ilyen összetettek, tovább kell lépnünk. Ennek első állomása a modell és a valóság különbségének, a leképzési hibáknak az elemzése.

Amikor végtelen számú képi információt kell megpróbálnunk véges számú pixelen ábrázolnunk, akkor nagyon gyakran nemvárt problémákba ütközünk. A képfeldolgozó rendszereknek nem csak a nehézségekkel, de a mintavételezésből eredő fals információkkal is meg kell küzdeniük. A megoldást a sok vita alapját képező anti-alias szűrők jelentik.

Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, hogy az érzékelőre jutó fény mennyiségét az objektívben lévő blende szabályozza. Ez azonban csak az egyik fele a fénymennyiség szabályozásának, hiszen az érzékelő megvilágításának ideje legalább ennyire fontos. Ebben a részben a megvilágítási idő szabályozásának az eszközét, a zárat mutatjuk be.

A fényképezőgépek jellemzésénél a legfontosabbnak tartott adatok egy része a képérzékelőre vonatkozik: típus, fizikai méret, felbontás. Érthető, hogy odafigyelünk ezekre az adatokra, hiszen az érzékelő az, ami a már megismert működésű optika által összegyűjtött fényt rögzíti. Sorozatunk mostani részében a legfontosabb érzékelőtípusokat tekintjük át.

A fényképezőgépre tett objektívektől elvárjuk, hogy éles képet alkossanak, illetve hogy szabályozzák a fényképezőgépbe bejutó fény mennyiségét. Persze ezek nem egyszerű feladatok, de egy kis magyarázattal könnyen megérthetők. Fotóelméleti sorozatunk harmadik része ezért az élességállítással és a fényerővel, illetve a fényrekesz működésével foglalkozik, az előző két részben már megszokott részletességgel.