A szakirodalom az első magyar fotósként Vállas Antalt a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját jelöli meg. Vállas 1840. augusztus 29-én, a Tudós Társaság ülésén mutatta be a fényképészetet – pontosabban a Daguerre által másfél évvel korábban nyilvánosságra hozott eljárást – a hazai publikum előtt. Vállas Antal azonban nem volt még iparszerűen működő fotós, ezt az érdemet jobbára Marastoni Jakabnak tulajdonítja a fotótörténet.
Marastoni Jakab olasz családban született Velencében (az akkori Itáliai Köztársaságban), 1804. március 24-én. Eredeti neve Giacomo Antonio Marastoni. Az 1820-as években festőnek tanult szülővárosa képzőművészeti akadémiáján, ahol Schiavoni és Matteini voltak mesterei. A következő évtizedben Rómában csiszolgatta tovább tudását.
A világ „első” fennmaradt fényképe is ebben az időszakban született. Alkotója Joseph Nicéphore Niépce azonban még nem publikálta eredményeit, a képrögzítési eljárások kísérletező mesterek dolgozószobáinak titkai maradtak. Elsőként 1839. januárjában hozta nyilvánosságra eredményeit William Henry Fox Talbot, de szigorú szabadalmi védettség miatt ezekhez nem volt könnyű hozzájutni. Ugyanazon év augusztusában a francia Louis Daguerre is bejelentette saját eljárását, melyet szabadon hozzáférhetővé tett bárki számára. A magyar közvélemény a hazai lapokból értesülhetett az újdonságról, de annak technikai részletei csak 1840-ben Daguerre tanulmányának németből való fordításában jelenhettek meg magyarul. A Fordító Zimmermann Jakab bécsi tanár volt. Így jutunk el Vállas Antal tudós, 1840. augusztusában lezajlott bemutatójáig.
De térjünk vissza Marastonira, aki a húszas-harmincas években velenceiként már az Osztrák Császárság alattvalója volt. 1832-33-ban Ausztriában telepedett le. Először a közeli Klagenfurtba ment, majd néhány évre Bécsbe tette át székhelyét, mely kétségtelenül a kor egyik szellemi és művészeti központja volt. Portréfestőként működött, egyre nagyobb ismertségre téve szert a császárvárosban. 1836-ban Pesten telepedett le, és élete második felét itt élte le. Időközben megnősült és két fia született; 1834-ben József, 1835-ben pedig Antal.
Magyarországi tartózkodása alatt kezdetben portréfestőként tevékenykedett. Népszerűsége az akkoriban feltűnt Barabás Miklóséval vetekedett. Arcképei mellett a velencei mindennapokból ellesett zsánerképei és oltárképei is említést érdemelnek. Műveit trieszti és bécsi tárlatokon is sikerrel szerepeltette, és részt vett a Pesti Műegylet által rendezett kiállításokon is.
Az 1839-ben feltűnt dagerrotípia igen korán magával ragadta, hiszen a hazai bemutatása után alig egy évvel, 1841 nyarán már meg is nyitotta saját műtermét, mely jelenlegi ismereteink szerint az első volt Pesten és Magyarországon. Ez a mostani Gresham-palota helyén álló Nákó-házban működött. 1841-ben még Londonban is csak három fotóműterem üzemelt Pesten pedig két éven belül már négyre emelkedett a számuk.
Marastoni is dagerrotípiákat készített, melyek kezdetben még 2 perces exponálási időt kívántak, és igen sokba, 10 forintba kerültek. Június végén a Der Spiegel már arról tudósít, hogy Marastoni egy tökéletesített dagerrotip készüléket hozott legutóbbi külföldi útjáról. Az új technikának köszönhetően az exponálás ideje 8-10 másodpercre csökkent, a képek ára pedig a felére.
A nagyközönség számára igen borsos árnak köszönhetően a Marastoni műterem inkább a tehetősebb rétegek kedvelt helye lett. Lefényképezte többek között Kossuth Lajost is, sógora Ruttkay József és Both Pál társaságában.
Ez a dagerrotípia az egyetlen ismert, korai Kossuth fénykép. Sajnos csak reprodukciója maradt fent. A képet a Debreceni Egyetem számára vásárolta meg egy mecénás 1930-ban, de az intézmény irattárában már csak a lemez van meg, a kép teljesen lekopott róla.
Bár a korabeli leírások alapján igen sok képet készített, az egyetlen Kossuth képének reprodukcióján túl mindössze egy ismert fotója létezik; egy az erdélyi Bethlen családot ábrázoló kép, feltehetően 1842-ből.
Marastoni nem hagyott fel a festéssel sem, sőt a fénykép csak kiegészítő – bár igen fontos – tevékenysége volt. Fontosságát igen jól jelzi, hogy az 1841-es Pesti Műegyleti kiállításon nem csak festményeket, de dagerrotípiákat is kiállított.
1842-ben a pozsonyi rendi országgyűlés jelentett számára megfelelő témát, és számos megrendelőt. Ezután Kolozsvárra utazott dolgozni, ahol csaknem 100 fényképet készített, de sajnos az itt készültekből sem maradt fent hírmondó. Kolozsváron tanítványának szegődött báró Apor Károly, aki amatőr szinten igen komolyan érdeklődött az új “hóbort” iránt. 1843 márciusában tért vissza Pestre, majd ugyanabban az évben ismét Pozsonyt látogatta meg.
Az évtized közepén figyelmét ismét a festészetnek szentelte. Némely forrás szerint már 1844-ben, mások szerint 1847-től felhagyott a fényképezéssel. Annyi bizonyos, hogy 1846-ban létrehozta az Első Magyar Festészeti Akadémiát (a mai Deák Ferenc utca 21-ben). Az akadémia létrehozásához saját vagyonából 10 000 forintot költött. Az intézmény Marastoni haláláig üzemelt, leghíresebb tanítványa Lotz Károly és Zichy Mihály volt, de itt sajátította el az alapokat a később festővé vált két fia József és Antal is. Az iskola tananyagában a festészeten kívül a fénykép készítés is szerepelt, tehát az első magyar fotós iskolának is tekinthetjük.
Az akadémiához kapcsolódóan az ő kezdeményezésére jött létre az első hazai felülvilágítós műterem, elsősorban festészeti célokra, de a természetes fénynek utat engedő stúdió ötletét a fényképészek is gyorsan “eltanulták”. A magyar művészeti oktatás érdekében tett fáradozásaiért Pest város díszpolgári címét is megkapta.
Az 1850-es évek végére egészségi állapota egyre romlott, és 1859-re megvakult. Életét állatólag egy elmegyógyintézetben fejezte be 1860. július 11-én.
