Történelem: Borsos József

0

Borsos József neve a magyar fotográfia történetének általában csak a lábjegyzetében kap helyet. Nem fűződik a nevéhez korát megreformáló stílus, vagy forradalmi találmány, és a fényképezés is csak pár évtizedet tett ki életéből. Kiváló és rendkívül sikeres iparos volt, kinek életútja az őt körülvevő megannyi kérdőjel miatt is érdekes. Művészi pályája legalább két alkalommal vett gyökeresen más irányt, elsősorban saját elhatározásából, és ezek a fordulatok egy rendkívül sokszínű, nyughatatlan egyéniséget rajzolnak ki előttünk. Nem célunk a megfejtésük. Csupán némi bepillantást szeretnénk adni színes életébe.

Ez az élet 1821. december 21-én vette kezdetét, Borsos Márton, jó nevű veszprémi ügyvéd (később újságíró és laptulajdonos) második fiaként. Károly nevű bátyja egész fiatalon hunyt el, a család pedig Pestre költözött.

Jómódú apja kellő anyagi hátteret biztosított tanulmányaihoz, melyekben azonban nem igazán jeleskedett. A források szerint „tanultsága még a közepes átlagot sem érte el”. Jó érzéke volt azonban a művészetekhez, így szülei 1837-ben Schöfft József Károly festőművész tanítványának íratják, akit elsősorban oltárképeiről ismer az utókor. 1840-ben a bécsi Művészeti Akadémián tanul tovább, ahol Kupelwieser tanítványa lesz.

Az ifjú Borsoshoz azonban nem állt túl közel tanára rideg és számító művészetfelfogása, így inkább sokkal inkább Waldmüller izgalmasabb, költőibb festészeti felfogását vallotta magáénak, kinek magániskolájába 1843-tól járt. Az 1840-es évek elején festett első képei portrék voltak, melyekkel rövid időn belül népszerűségre tett szert bécsi körökben, bár első próbálkozásai még leginkább mesterei hatását tükrözik.

Röviddel ezután az úgynevezett zsánerképek világa ragadja magával, elsősorban Dannhauser hatására. A zsánerfestészet az arisztokrácia és a polgárság idilli életéből kiragadott, történetmesélő életképeket vitt vászonra. Ilyen az Anyai gondosság című munkája is. Emellett azonban portrékat is szívesen és nagy műgonddal készített. A zsánerkép és a portré határán egyensúlyozik „Nemzetőr” című munkája, melyet 1848-ban, a forradalom hevében festett, ismeretlen modelljéről.

Tudása és egyénisége folyamatosan fejlődik, és vele együtt elismertsége is. Az ’50-es évekre már a bécsi körök ismert piktora, rendszeres megrendelésekkel és vásárlókkal. Eszterházy Pál herceg vásárolja meg leghíresebb zsánerképét a „Leányok báléj utáni reggelen” (vagy rövid nevén „Bál után”) című festményt, mely mint a korszak egyik legjelentősebb alkotása, ma a Szépművészeti Múzeum tulajdona.

A festményt 1851-ben Pesten is kiállítják, melyről Kubinyi Ágost a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója így áradozik a hercegnek: „”Örömmel tudósíthatom főméltóságodat, hogy az idei pesti műkiállítás az itt látottaknak egyik legszebbike volt, melyen a műértők többsége szerint Borsosnak „Báléj utáni reggel”-e mint legjelesebb kép tündöklőit „.

Munkásságát nem csak a közvélemény, de pályatársai is elismerték, nem csak Bécsben, de időközben Pesten is, ahonnan sok megrendelést kapott. Megrendelői a legmagasabb arisztokrata körök, sőt a császári udvar is. Még követői is akadtak. Bécsben egy műhelyt bérelt Pettenkofennel, akinek több műve Borsos egyértelmű hatását mutatta.

Az elismert festő élete az 1860-as évek elején fordul nagyot. Vagyonát elviszi a tőzsde, így szinte nincstelenül kénytelen hazajönni.

Már a korábbi években érezhető volt a portréfestészet látványos visszaszorulása az új hóbort a fotográfia javára, mely gyorsabb és olcsóbb módja volt az arcképek készítésének. Borsos Józsefet is magával ragadja a fényképezés. 1862-ben teljesen felhagy a festéssel (mások szerint még festeget) és életét ezentúl a fényképeknek szenteli.

Doctor Alberttel, aki szintén a festészetet adta fel a fotóért, közös műtermet nyit a régi füvészkertben, mely a mai ELTE A és B épület környékén volt. Pesten az időtájt több mint 20 fotós műterem üzemelt, így komoly konkurenciával kellett megküzdeniük.

Természetesen itt a portréfényképezésé a főszerep. Akkoriban kezd nagy divatja lenni az úgynevezett vizitkártyának, mely a mai névjegykártya fényképes elődje. Kartonlapra ragasztott kisméretű fénykép volt, melyet az ismerősöknek lehetett osztogatni. Nagy előrelépést jelentett az évszázad közepén elterjedő nedves kollódiumos eljárás is, mely már üvegnegatívot használt és a korábban elterjedt dagerrotípiával szemben a fotók másolását is lehetővé tette. A fénykép tehát ekkoriban kezdett tömegcikké válni, bár még csak a tehetősebb rétegé. A Borsos és Doctor „fotográf intézet”, sem alacsony árairól vált híressé, sőt az átlagos ár duplájáért dolgoztak.

A korábban 1 forintért árult vizitkártyákat, akkoriban már 25 krajcárért meg lehetett venni, de Borsoséknál 50-be került. Nem is csoda, hogy az a szellemes mondás terjedt el róluk, hogy „doktori pontossággal dolgoztak, borsos áron”.

Ettől függetlenül a felsőbb osztályok körében igen népszerű volt a műterem. Ők az elsők, akik műtermi lovas felvételeket készítenek az arisztokrácia jeles tagjairól, és úttörő érdemeket szereznek az orvosi témájú fotográfiában is. A vállalkozás fotócikkek árusításával és a Kerepesi út 65. alatt egy fényképész magániskolával is kiegészül, és rövid időn belül igen szép jövedelmet termel.

1864-ben már a teljes füvészkertet bérlik, majd újabb három évre hosszabbítják szerződésüket. Itt egy nagyobb, műtermül szolgáló téglaépületet, és két kisebb deszkabódét tartanak fenn, melyek – akárcsak a füvészkert egyéb épületei is – szálkát jelentenek a város elöljáróinak szemében. A műterem ekkor már legalább 20, legfeljebb 50 alkalmazottat foglalkoztat. A közelben működő képviselőházból rengeteg megrendelőjük akad. 1868-ban külön albumban jelentetik meg 360 országgyűlési képviselő portréját. Ekkor kapja meg az udvari fényképész mester címet.

Ugyanebben az évben időlegesen elváltak útjaik Doctor Alberttel, 1870-ben pedig, mivel második szerződése is lejárt, Borsos otthagyta a füvészkertet, és a Deák utca 4. szám alá költöztette műtermét.

1874-től Koller Károllyal közösen vezeti az akkor már Budapest legelegánsabbjának számító fotóstúdiót. A műteremben korszak művészeti és politikai elitjének portréi, de beállított néprajzi témájú felvételek is készülnek. Borsos műtárgy fotográfiával és épületfotóval is foglalkozik.

Életrajzírói szerint 1875 táján hagy fel végleg a festészettel, amikor meghal felesége. Némely források újabb pálfordulásának okaként is ezt jelölik meg. Annyi bizonyos, hogy az évtized végére már a fényképezés témájában is alábbhagyott érdeklődése. 1876-tól vejével Varságh Jánossal társul, majd a rá következő esztendőben ismét Doctor Alberttel viszi az üzletet, 1878 végére azonban végleg felhagy a fotózással is, és eladja a műtermet az Ellinger fivéreknek. Társai önállóan folytatják tovább a fényképezést.

Élete ezt követően már kevéssé dokumentált. A fotózással visszaszerzett vagyonából megvásárolja a budai Szép Juhászné vendéglőt és a hozzá tartozó birtokot, és felcsap „fogadósnak”. Egyes források szerint felesége halálát nem tudta kiheverni és az alkoholba menekült. Visszavonultan és elfeledve élte le hátralévő éveit, vendéglője magányában. 1883. augusztus 19-én hunyt el.