Tizenegynéhány évvel ezelőtt megjelent a Nikon D1-es fényképezőgépe, ami forradalmasította a professzionális riportfotózást. Szinte egy pillanat alatt minden profi letette a filmes fényképezőgépét, és megkezdődött a digitális tükörreflexes masinák elképesztő menetelése. A professzionális szegmenst nem sokkal később követték az amatőr gépek, és ma már szinte minden ember, legyen az profi vagy amatőr, digitális technikát használ.
Egy technikai forradalomnak lehettünk szemtanúi, amelynek során nemcsak egyre jobb és sokkal könnyebben kezelhető eszközök kerültek a kezünkbe, de a fényképezés megszabadult egy százéves „nyűgtől“ a filmek előhívásától és a képek nagyításától.
Ez a változás viszont mind a profik, mind pedig az amatőrök tekintetében nem csupán technikai, hanem komoly mennyiségbeli ugrást is eredményezett. Elképesztő számú kép születik nap mint nap, olyan mennyiségek, amire a filmgyártó cégek még legmerészebb álmukban sem gondoltak. Profi fotósok és amatőr műkedvelők ontják magukból műveiket milliószámra.
Azt gondolnánk, hogy ha valahol több kép készül, akkor ott jobb alkotások is születnek. Itt szembesülünk azonban azzal a szomorú ténnyel, hogy bár hála Istennek, a digitális technika a maga alacsony költsége miatt mindenki számára elérhető, sajnos képeink minőségének javulása nem volt része a digitális forradalomnak.
Mi profi fotósok, akik anno még filmre kezdtünk fényképezni és talán nosztalgiával veszünk kezünkbe egy-egy régi tekercset, jóval többet fényképezünk, sokkal többször exponálunk nemhogy azok, akik csak egy digitális gép keresőjén keresztül kezdtek ismerkedni a fotográfiával.
Félre ne értsenek, nem akarom visszasírni a régi időket, a filmcsere, az előhívás, a nagyítás sokszor nyűgös és időrabló pillanatait, de elgondolkodtató, hogy amikor régebben egy profi például egy átlagos focimeccset egy, maximum két tekercs filmmel kiválóan „megoldott“, akkor ma több száz expozíció közül válogatunk. A képek viszont nem állnak annyival magasabb színvonalon, mint amikor filmből születtek meg.
Kérdezem én, ha valaki egy focimeccsre ellő 400 kockát, (ez ma nem is olyan sok) miért is nem osztja el azt 36-tal, hogy lássa, valójában több mint 10 tekercsnyi filmet használt el? A profi riporteri munkában természetesen nemcsak a fényképezés és az exponálás maga a munka, hanem a képek válogatása és szerkesztése is. Azt mondják, milyen könnyű dolguk van ma a fotóriportereknek, hiszen digitális technikát használnak. Egyrészről igaz, se film, se szkennelés, se nagyítás, viszont az utómunka, a képek kiválogatása, megszerkesztése, ma sokkal több időt vesz igénybe így megnövelve a fotóriporter munkaidejét, pedig a hírverseny sokkal kiélezettebb mint korábban.
Magunknak csináltuk, hiszen a több fényképezés egyenlő több utómunka. A könnyebben kezelhető technika – úgy tűnik – egyenlő a szakma kisebb megbecsültségével. Ezt egy módon lehetett volna, vagy remélem még lehetne kiküszöbölni, ha a megnövekedett expozíciós szám együtt járna a jobb képekkel. Azt kell mondanom, hogy legnagyobb sajnálatomra ez nem így van.
Ugyanez igaz az amatőr fotográfiára is. Régen ha egy család elment a Balatonra nyaralni, 1 tekercs filmet vittek, befűzték, beosztották majd a Fotexban megkérdezték tőlük, hogy mind a 36 kockát nagyítsák-e vagy csak a jól sikerültekből kérnek. A kapott ajándék filmtekercs pedig elég volt karácsonyig.
Ma 2GB-os memóriakártyákat már nem is gyártanak. Legyen profi vagy amatőr, egy családi nyaraláson mindenki ész nélkül nyomja a gombot, hiszen a számláló nem áll meg 36-nál. Kérdezem ismét, nagyobbak lettek a családi albumok? Jobb képek kerülnek bele? Nézzünk magunkba, és mondjuk ki őszintén, hogy nem! Ha már családi albumokról beszélünk, elmondom: nagyon sok ismerősöm, barátom teszi fel nekem a kérdést, hogy milyen fényképezőgépet is vegyen, hiszen látja a hirdetésekben, hogy egy 10-12 megapixeles gép már 10-12ezer forintért elérhető. Ilyenkor szoktam megkérdezni az illetőt, hogy mennyit is fényképez, mert ha csak nyaraláskor 1 hetet, utána legközelebb karácsonykor még egy napot, akkor most is elég a 2×36 kocka.
Kevés amatőr tudja azt, hogy a digitális fotózás nyújtotta előnyök csak akkor használhatók ki igazán, ha mögötte egy megbízható számítógépes háttér van, és azt alkalmazni is tudjuk. Nem beszélve az otthoni nyomtatás élményéről, ami legyünk őszinték, egy nagyon költséges művelet. Meg szoktam kérdezni továbbá, hogy mire is használják ezeket az amatőr képeket. A válasz többnyire az, hogy berakják az albumba. A viszont kérdésem ilyenkor, az hogy ezt mekkora méretben teszik, mert ha pl. 10×15-ös formátumban, akkor a már említett Nikon D1-es a maga 2000 pixel hosszú képeivel is 13×18cm-es képeket produkált nagyítás nélkül 12 évvel ezelőtt, és nem 10 meg 20 megapixelen, hanem – kapaszkodjanak meg – 2,7 megapixelen. Miért is hajszoljuk a megapixeleket? Miért nem foglalkoznak az amatőrök inkább azzal hogy mi lesz a végeredmény?
Felesleges minden évben vagy kétévente új gépet venni, ha a családi album mérete 10×15 cm marad. Felesleges 16 GB-os kártyára 800 kockát exponálni egy nyaralás alatt, amikor régen 36 kockán is tökéletesen visszamosolygott a gyerekünk. És kedves profik: miért is exponáltok százasával meg ezresével 1-1 eseményen? Amikor Ti is tudjátok, hogy nem csináltok annyival jobb képeket mint 20 vagy 30 éve 1-2 tekercs film anyagából válogatva?
Örülök hogy körülbelül egy évtizeden belül egy digitális forradalom zajlott le a fotográfiában, örülök hogy ezáltal a szakmánk sokkal demokratikusabb lett és szélesebb rétegek számára tette lehetővé a fényképezés örömét, de ezzel együtt várom a következő forradalmat, ahol megállunk egy pillanatra, elgondolkodunk, megrémülünk a képszámoktól, és elkezdünk újra gondolkodva, érezve, türelmesen takarékosan és legfőképpen ésszel fényképezni.
Szandelszky Béla az AP hírügynökség fotóriportere, a Digitális Fotótanfolyam oktatója.
