A DSLR-ek elterjedésével egyre több gyártó tette lehetővé az exponálás előtti előzetes tükörfelcsapást, azaz az MLU-t (Mirror Lock-up). Tették mindezt azért, mert az első (APS-C) DSLR-ek a kis szenzor ellenére nagy, full-frame gépbe aló tükörrel rendelkeztek, amely nagy tömege bizony jelentősen be tudta rázni a fényképezőgépet, amely hosszú expozíciós időnél és/vagy teleobjektív használatakor el is ronthatta a képeket.
Azóta persze az APS-C gépek már kisebb tükörrel dolgoznak, de az okosabb, középkategóriás modelleknél így is megtalálható a tükörfelcsapás lehetőség (a belépőszintű modellekből ezt a funkciót kihagyják, de a LiveView módnál a tükör folyamatos felcsapott állapotával ez kiváltható).
Egy ideig azt gondolhattuk, hogy a mechanikai működésből adódó berázás csak az SLR-ek gondja, a tükör nélküli cserélhető objektíves (MILC) fényképezőgépek esetében ilyentől nem kell tartanunk. A gyakorlat azonban többször bebizonyította, hogy bizony ha a gép kis tömegű, akár egy redőnyzár is okozhat beremegést, ha a körülmények olyanok.
Tegnap egy új fényképezőgép tesztelésébe fogtunk és szokás szerint első körben készítettük el az érzékenység tesztfotóinkat.
Ehhez a vázra egy teleobjektívet csatlakoztattunk, amely kb. 175 mm-es gyújtótávolságnál állt, így adta ki a tesztábránkat a legideálisabb helyzetben, kis torzítással és jó rajzolattal.
Mivel a teleobjektív rendelkezik állványgyűrűvel, így a gépet ennél fogva helyeztük a komolynak számító 808 RC4 fejre, ami alatt az atom stabil állványunk (Manfrotto 058B) vitte a terhet. Mindezt azért írom le, hogy világos legyen: nem az állvány vagy a fej volt itt a gyenge keresztmetszet.
Biztos ami biztos, a tesztgép menüjében beállítottam a rázkódás csökkentést 1/2 mp-re, majd a telefonommal csatlakoztam a gép által létrehozott Wi-Fi hálózatra, hogy a telefonnal kezdeményezhessem az expozíciót, csökkentve ezzel az elmozdulás és persze a berázás esélyeit.
Mivel elég későre járt már az idő, a tesztképek közül csak az első, ISO200-as érzékenységűt néztem meg, majd mivel rendben találtam, irány haza.
Ma aztán előkaptam a tesztfotókat, hogy elkezdjem feldolgozni azokat (átnevezés, konvertálás, képkivágások, stb.) Azonban ahogy elkezdtem nézni a sorozatot, az ISO400-as enyhén életlennek, az ISO800-as már jelentősen életlennek, az ISO1600-as pedig már kifejezetten homályosnak látszott.
Első gondolatom az volt, hogy ennyire erős a gép zajszűrése, hogy így elmossa a részleteket? De aztán azt ISO6400-as ismét éles volt és az ISO12800-as sem különben.
Így aztán a zajszűrésre már nem lehet kenni a hibát, itt valami más lehetett a gond.
Talán az autofókusz? Általában rögzített fókusszal készítem a sorozatokat, de talán túl fáradt voltam már a nap végén és a figyelmem már a hazaúton járt, így felejthettem el manuális fókuszra átállva rögzíteni a beállított élességet.
Hát sebaj, majd legközelebb bepótolom – gondoltam.
De azért tovább néztem a tesztfotókat, következtek a RAW fájlok dinamika tartalékát példázó fotók, ahol fix érzékenység mellett csökkenő (és növekvő) zársebességgel készítünk fotókat.
Érdekes módon itt is hasonlót tapasztaltam, a -4 Fé alexpós 1/80 mp-es fotó ugyan élesebbnek látszott, mint a -3 Fé alexpóval, 1/40 mp-cel készült tesztkép, amely elég életlennek tűnt, de ennél jobb volt a -2 Fé alexpós 1/20 mp-es, és még jobb az 1/10 mp-es. Azaz épp fordítva történt, mint várhatnánk, hogy a hosszabb záridő okoz nagyobb berázást, itt egy ponton túl a rövidebb záridő okoz gondot, de csak egy bizonyos zársebességig.
Ugyanúgy, ahogy az érzékenység tesztképeknél is: a rövidebb zársebesség erősebb életlenedéssel járt.
Egy kicsit utána járva kiderült, hogy nem volt aktiválva a berázás csökkentés a gépben, azaz közvetlenül az expozíció elején futott le a zár. Ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy csupán a rázkódás csökkentés idejét állítottam be, de az azt aktiváló módot nem kapcsoltam be, fotózáskor viszont nem ellenőriztem, hogy valóban az expó előtt a beállított idővel lefut-e a zár.
Ez tehát az én saram.
Az életlenedést viszont egészen bizonyosan a gép zárszerkezete okozta azzal, hogy az általa keltett rezgés lefutási ideje összemérhető volt a záridővel.
Mi is történt?
A súlypont alatti alátámasztás általában jó ötlet, itt azonban a beremegést kvázi elősegítette, hiszen nem volt az állványfejet és talpat terhelő nyomaték, így az az egyensúlyi helyzetéből könnyebben tért ki előre-hátra, mint ha eleve nagyobb nyomatékkal feszítettük volna előre.
A másik gond a záridő volt. A zárszerkezet által keltett rezgések lefutási ideje kb. 1/40 mp lehet, vagyis egy ennél jóval hosszabb záridőnél, pl. az ISO200-nál használt 1/5 mp-nél a gép rázkódása az expozíció kevesebb, mint egy nyolcadát érinti, a további időben a kép szépen kiexponálódik, így a kép élesnek látszik.
Csökkentve a záridőt, az ISO400-hoz szükséges 1/10 mp-nél már az expozíció negyedéig rezonál a gép, így az életlenebbnek látszik a mikroberázás miatt.
ISO800-nál már nagyon rossz a helyzet, hiszen az 1/20 mp-es záridő feléig a gép rázkódik.
ISO1600-nál pedig a teljes expozíció ideje alatt a zárszerkezet által keltett rezgések érvényesülnek, így ezek a képek már nagyon életlennek látszanak.
ISO3200-nál a rövidebb záridő miatt a rezgés kevésbé károsítja a fotót, míg ISO6400-nál az 1/160 mp már elegendő ahhoz, hogy ismét éles képet kapjunk.
S hogy mi is a konklúzió?
Nem csak a nagyon hosszú záridőknél okozhat meglepetéseket a berázás, hanem a rövidebbeknél is, ráadásul nem csak kézből de állványról is. A példánkban 1/80 mp-nél kaptunk olyan mértékű mikroberázást, hogy a kép gyakorlatilag használhatatlan. Vélhetőleg egyébként ezt a stabilizátor ügyesen korrigálta volna, így ma már megdőlni látszik az a régi elv, hogy állványon ne használjunk stabilizátort. Persze tudni kell, hogy mi az a zársebesség és gyújtótávolság, ahol ilyen problémába ütközhetünk, mert ami 175 mm-nél problémás, az 24 mm-es nagylátószögnél még meg sem látszik. Ez viszont már gépenként más és más (tömeg és rezonancia frekvencia eltéréséből adódóan).
(Konklúzió #2 saját magamnak: ne tesztelj fáradtan és ne csak a sorozat első képét nézd meg 🙂 )
