Fotóelmélet: Automatikus élességállítás

0
5 584

Az automatikus élességállítás vagy autofókusz (AF – AutoFocus) olyan eljárás, amely az objektív kihuzatát úgy állítja be, hogy a téma általunk kívánt része élesen jelenjen meg a fényképen. A szakirodalom alapvetően az alapján csoportosítja az automatikus élességállítási módszereket, hogy a méréshez használt jel és a távolságadat honnan származik. Aktív AF esetén a berendezés infravörös fényt, lézert vagy ultrahangot bocsát ki, amelynek segítségével megméri a tárgy távolságát, és az így kapott adat felhasználásával vezérli a lencséket mozgató elemeket. A passzív módszerek az objektív által vetített fényt használják fel, ezért is nevezik őket TTL-nek (Through The Lens – objektíven keresztül). Irányítástechnikai szempontból a vezérlés és a szabályozás keverékei. Aktív eljárással a hétköznapi fotográfiai gyakorlatban nem találkozunk, ezért csak a két – szinte kizárólagosan használt – passzív eljárással fogunk foglalkozni. Fontos megemlíteni, hogy csak az alapelvek bemutatására van esély. A valós rendszerek nagy változatosságot mutatnak, illetve sokszor a rendszert egyes elemei, mint pl. a firmware-ekbe implementált AF algoritmusok technológiai titkok. A lényeg azonban ezek nélkül is megérthető.

A kontraszt érzékelésén alapuló automatikus élességállítás

A kontraszt nem más, mint a legfényesebb és a legsötétebb képrészletek világosságának különbsége. Könnyű belátni, hogy a kontraszt akkor maximális a fényképen, amikor a tárgypontok leképzése a lehető leginkább pontszerű. Az egyszerűség kedvéért kössük ki, hogy az általunk élesnek kívánt terület, amely ezeket a tárgypontokat tartalmazza, párhuzamos a fősíkkal, tehát a tárgypontok egy tárgysíkon helyezkednek el. Ha egy tárgyról a fényérzékeny felületre vetített kép életlen, akkor a fényes területek a szóródásnak köszönhetően beleolvadnak a sötétekbe és viszont, csökkentve az egymás közötti világosság-különbséget, vagyis a kontrasztot. Ha megtaláljuk azt a beállítást, amely mellett maximális kontrasztot kapunk, élesre állíthatjuk a kép kívánt részletét.

A kompakt digitális fényképezőgépek mind ezt az eljárást használják, de másodlagos módszerként azokban a dSLR-ekben is megtalálható, amelyek élőképes (LiveView, felcsapott tükörrel) üzemmódban képesek automatikus élességállításra, üzemmód váltása nélkül. Előnye, hogy nem igényel különleges alkatrészeket, maga a képérzékelő szolgáltatja az információt a fókuszáláshoz, így olcsó módszer. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy az ilyen képérzékelőnek alkalmasnak kell lennie viszonylag gyors kiolvasásra. A kompakt fényképezőgépekbe épített CCD érzékelőknek speciálisan erre a célra kialakított üzemmódja van. A CMOS érzékelőknél ez jóval egyszerűbben megoldható, hiszen a pixelek kiolvasásának sorrendje nem kötött. A külső alkatrészek hiányából egy további előny, a pontosság is ered. Mivel a képet rögzítő és a kontrasztot érzékelő eszköz egy és ugyanaz, a fókuszálás pontossága nem függ az elemek egymáshoz viszonyított helyzetétől. Az ilyen rendszerek nem igényelnek járulékos mozgó alkatrészeket sem. A következő animáción megfigyelhető az élességállítási folyamat. A bemutatott minimum-maximum mérés egy egyszerűbb megoldás, a komplexebb rendszerekben a képpontok világosság-eloszlása a kiinduló adat (hisztogram). A feltüntetett fénysugarak természetesen csak egyetlen tárgypont-képpont párt jelképeznek, a valóságos tárgyak felülete végtelen sok ilyen pont-párral jellemezhető.


a kontraszt érzékelésén alapuló eljárás alapelve

Hátránya ennek az eljárásnak, hogy egy mérésből nem állapítható meg sem a fókuszált állapot megléte, sem annak hiánya, illetve utóbbi esetben a kívánt beavatkozás iránya és mértéke sem. A többszöri, folyamatos mérésből és a maximum kereséséből pedig az következik, hogy a fókuszált állapot elérése időigényes. A kontraszt mérésén alapuló eljárás így nem igazán alkalmas mozgó (közeledő vagy távolodó) tárgyak lefényképezésére, sőt gyakran már a fényképezőgép elmozdulása is gondot jelenthet a fókuszálás ideje alatt. Persze a fényképezők intelligenciájának fejlődésével ebben is történtek pozitív változások.

A fáziskülönbség érzékelésén alapuló automatikus élességállítás

Ez a tükörreflexes fényképezőgépek alapvető élességállítási eljárása, amely tulajdonságaiban teljesen ellentétes a kontraszt érzékelésén alapulóval. Igen összetett és kényes opto-elektronikai rendszer. Alapelve hasonló a kézi élességállításhoz is használt úgynevezett törőékes (Split prism) módszerhez, csak itt az emberei szem helyett érzékelők figyelik a keletkezett képet.

A rendszer lényege, hogy a vizsgált tárgy-területről kiinduló fénysugarakat azok iránya szerint két külön nyalábra bontják, és egy-egy képet vetítenek belőlük egy-egy képérzékelőre. Ezek az érzékelők nem azonosak a fénykép létrehozására használt áramkörrel, önálló elemek és általában csak néhány pixel széles, 10-20 pixel hosszú tömbök. A teljes fényút és az érzékelők elhelyezése úgy van kialakítva, hogy amennyiben a rendszer fókuszált állapotban van, akkor a két érzékelőn keletkező jel fedésben van egymással. A sötétebb és világosabb képrészletek által létrehozott völgyek és dombok azonos, illetve előre meghatározott helyen találhatóak meg a két jelsorozatban. Ha a rendszer nem ebben a kívánatos állapotban van, akkor a két jel egymáshoz viszonyított fázisa megváltozik, egymással ellentétes irányban mozdulnak el, és a kontraszt is csökken. A fázis-különbség mértéke és a fókuszált állapottól való kihuzat-eltérés mértéke között szigorú kapcsolat van, tehát ha a jeleket kiértékeli egy processzor, akkor megfelelő utasítást adhat a kívánt beavatkozás, vagyis a lencsék mozgatásának mértékéről. A következő animáción egy ilyen rendszer működését láthatjuk. Az ábra erősen torzított, hogy a folyamat jól érzékelhető legyen.


a fáziskülönbség érzékelésén alapuló eljárás alapelve (a két pixelsor a gyakorlatban nem mindig különül el egymástól, megszakítás nélküli is lehet az elrendezés)

A fényképezőgépekben az AF modul érzékelője optikailag a tárgypont mögé esik, ezért szükség van egy gyűjtőlencsére, hogy újra összetartó fénysugarakat kapjunk. Ezután a szétválasztó maszkok két rész-fénynyalábra bontják a fényt. Azt szeretnénk elérni, hogy ezek a nyalábok is fókuszáltak legyenek majd az AF érzékelő felületén, de egymást kerüljék el, azaz két külön érzékelőre vetüljenek, ezért el kell téríteni a fénynyalábok útját. Ezt a feladatot a szétválasztó prizmák látják el, amelyeket a mai fényképezőgépekben speciális képformáló lencsék helyettesítenek. Ezekkel nem csak irányítják a fénynyalábokat, hanem megváltoztatják azok összetartását is. Ahhoz, hogy csak a kívánt tárgy-területről érkező fénysugarak alapján történjen a mérés, egy újabb maszkot helyeznek el az AF modul optikai bemenetén, amelynek nyílásai megfelelnek az AF mezőknek. Ez a maszk a fény útjának szempontjából pontosan olyan távol van az objektív képoldali fősíkjától, mint maga a képérzékelő, tehát ez is egy kihuzatnyi. A belső tükröződések elkerülése érdekében árnyékolókat is alkalmazhatnak. Ha az AF modul érzékelőitől visszafelé követjük a fény útját a szétválasztó maszkon és lencséken / prizmákon, az AF mező-maszkon keresztül egészen a tárgyig, akkor könnyen megérthető, miért csak egy meghatározott területről és meghatározott irányban terjedő fénysugarak jutnak el az AF érzékelőig.

A valóságban az ilyen rendszereket optikailag „hajtogatják”, tehát az objektívet elhagyó fény útját tükrök segítségével irányítják az AF modulra. Az autofókuszos SLR fényképezőgépekben lévő részben-áteresztő főtükör nem az összes fényt juttatja a keresőbe, kisebb része áthalad rajta és egy a főtükör mögött elhelyezett segédtükörről általában a fényakna aljára jut, ahol az AF modul található (Porro rendszernél a fényakna oldalán). Exponáláskor a fő- és segédtükör elmozdul a fény útjából, beeresztve azt a zárra illetve magára a képérzékelőre. Ebből következik, hogy az objektív, a főtükör és a ráfüggesztett segédtükör, a képérzékelő valamint az AF modul egymáshoz viszonyított helyzete rendkívül fontos. A legkisebb hiba ezen a téren pontatlan élességállításhoz vezethet. Nem véletlen, hogy a gyártók ezeket az alkatrészeket (objektívnél természetesen a helyzetét meghatározó bajonett-foglalatra kell gondolni) önálló egységbe építik. Ez az egység még az amúgy műanyag vázú fényképezőgépeknél is általában fém alapokra épül. További hátránya a fáziskülönbség érzékeléses módszernek, hogy járulékos mozgó alkatrészt (segédtükör) igényel, amelynek megbízhatósága befolyásolja a teljes fényképezőgép használhatóságát is.


egy autofókuszos tükörreflexes fényképezőgép fényaknájának geometriai modellje

A fáziskülönbség érzékelésén alapuló módszer előnye, hogy bizonyos határok között egyetlen mérésből eldönthető, milyen irányban és mekkora mértékben kell beavatkozni az éles kép érdekében, illetve szükség van-e beavatkozásra egyáltalán. Ebből következik, hogy lényegesen gyorsabb eljárás, mint a kontraszt-érzékelés alapú. Természetesen, ha a fókuszáltság teljes hiánya áll fent (pl. az objektív éppen végtelen távolságra van állítva, de a téma csak néhányszoros gyújtótávolságnyira található) és az AF érzékelőre vetülő kép kiértékelhetetlen, akkor hasonlóan a kontraszt-érzékelés elvéhez itt is „keresgélve” kell mozgatni a megfelelő lencsetagokat egészen addig, amíg feldolgozásra alkalmas jelet nem kap a processzor. Ezt nevezik vadászásnak (hunting). A gyakorlati kivitelben ez az eljárás is fokozatos megközelítésen alapul, többszörös méréssel, de még így is nagyon gyors reakcióra képes. A sebességhez az is hozzájárul, hogy míg kompakt fényképezőgépekben integrálják az élességállítási feladatokat valamelyik áramkörbe, dSLR-ekben legtöbbször külön processzor foglalkozik velük (AF engine). Az AF rendszer egy része kézi élességállításnál is aktív maradhat, fény vagy hangjelzéssel mutatva, hogy a látott tárgy fókuszban van. Igaz, ezt a lehetőséget sok gyártó szoftveresen letiltja, pl. adapterrel felhelyezett manuális objektívek esetében. Ehhez kötődő automatikus funkció az ún. élességcsapda, amikor az AF rendszer automatikusan indítja az exponálást, ha élesnek érzékeli a témát.

Az AF érzékelőn akkor keletkezik kiértékelhető jel, ha a képben lévő sötét-világos átmenetek a pixelsorokkal párhuzamos irányban jól mérhetőek. Ha ez nem így van (bármilyen viszonylag nagy kiterjedésű homogén színű téma, amely lefedi a pixelsort és párhuzamos vele), akkor minden pixel azonos információt ad, így lehetetlen az automatikus élességállítás. Ezért fejlesztették ki a keresztérzékelős megoldást, amely alkalmazásával az AF processzor döntheti el, hogy melyik dimenzió mentén kap alkalmasabb jelet, így szinte homogén felületeken a legkisebb egyenetlenség is lehetővé teszi a fókuszálást. Eleinte csak a középen elhelyezett AF mező takart kereszt elrendezésű érzékelőt, de az utóbbi évek fejlesztései egyértelműen arra mutatnak, hogy számukat növelik, sok fényképezőgépben már az összes AF mező mögött ilyen található.


a keresztérzékelős AF szenzor által szolgáltatott jelsorozat különböző helyzetekben (az értékelhetetlen jel egyben azt is jelenti, hogy ha csak abban az irányban lenne érzékelés, lehetetlenné válna az élességállítás)

AF mezők, AF üzemmódok

Az autofókusz mezők (AF field – a köznyelvben jobban elterjedt az AF pont kifejezés, de a „pont” szó optikai jelentősége miatt ebben a környezetben helyesebb a mező szó használata) által választhatjuk ki, hogy a keresőben látható kép melyik részére próbáljon meg a fényképezőgép élesre állni. Fizikailag ez egy rész-térszöget jelent az objektív által nyújtott kép-térszögből. Kontraszt érzékeléses módszer esetén, és a mai érzékelők alkalmazása mellett az AF mezők száma gyakorlatilag korlátlan lehet, hiszen semmilyen optikai eszközt nem igényel létrehozásuk, alapvetően a szoftver feladata, hogy a kép melyik részterületét veszi figyelembe. Tükörreflexes fényképezőgépekben az AF mezők nagy száma jelentősen bonyolíthatja a rendszer felépítését, ezért itt az AF mezők száma és a fényképezőgép árkategóriája vagy felhasználási területe között gyakori az összefüggés (legalábbis kisformátum esetén). Ha visszagondolunk az optika II. fejezetben szereplő, a képszög kialakulását magyarázó animációra, és a kép helyére az AF mezők maszkját helyettesítjük be, könnyen megérthető, hogyan is választja ki a maszk a kép-térszög (és ezáltal a keresőben látható kép) egy adott részét. Visszafelé követve a fénysugarakat, azok szinte „átmásolják” a maszk nyílásait a tárgysíkra.

Az AF mezők elrendezéséről nehéz általános megállapításokat tenni, mert óriási a változatosság. Befolyásolhatják a gyártó cég hagyományai, technológiai lehetőségei, sőt az is előfordul, hogy azonos modul található eltérő képmérettel rendelkező fényképezőgépekben. Ma már az optimális megoldást sokszor statisztikai módszerekkel kapják meg, több ezer vegyes témájú fotó elemzésével. Jellemző, hogy a képmező közepén lévő AF mezők érzékenyebbek, mint a szélsők. A különböző érzékenységű, különböző rekeszszámok mellett működő AF mezők mögött az AF modulban lévő képformáló lencsék változatos kialakítása és az érzékelő pixeltömbök mérete, felbontása bújik meg. Ha az alkalmazott objektív fényereje nem felel meg a követelményeknek, pl. egy telekonverter által okozott fényerőcsökkenés miatt, az AF működésképtelenné válhat, vagy akár letiltásra is kerülhet a fényképezőgép által (itt nem csak a beérkező fény mennyiségére kell gondolni, hanem a nyílásviszony megváltozására, tehát geometriai tényezőkre is). Ilyen esetben a gyártó megadja az egyes AF mezőkhöz tartozó fényerő-korlátozásokat, pl. f/5.6. Gyakori, hogy a látható és választható AF mezőkön kívül segéd illetve rejtett AF mezőket is kialakítanak. Ezek növelhetik az AF rendszer érzékenységét és pontosságát, különösen a követő / prediktív üzemmódokban, hiszen ebben az esetben az a cél, hogy a fényképezőgép egy pillanatra se veszítse el a célt, mindig kapjon adatot annak távolságáról.


AF mezők egy jellemző elrendezése (az aktív mező a kiválasztás közben eltérő színnel jelölve)

Az AF mezők helyét általában belegravírozzák a mattüvegbe, kiválasztásukat pedig azok világítása jelzi a keresőben. Egyes gyártók vetítéses megoldást használnak, ahol csak a kiválasztott AF mező látszik, így a kereső maradék területe tiszta, az inaktív AF mezők nem zavarják a kép megkomponálását. Extra nagy számú AF mező esetén nem is igazán marad más lehetőség. A kiválasztás történhet automatikusan, manuálisan (gombokkal, tárcsával vagy joystick-kal), sőt a szemmozgásunk által vezérelve is. Annak érdekében, hogy a rendszer kezelése a leggyorsabb és a legkényelmesebb legyen, sok fényképezőgépben lehetőség van a kiválasztható AF mezők számának korlátozására, és a kiválasztási sorrend beállítására. A processzorok intelligenciája lehetővé teszi, hogy ne csak egy AF mező, hanem egy csoport vagy akár az összes egyszerre legyen figyelembe véve. A lehetőségek szinte korlátlanok, pl. legközelebbi vagy mozgó tárgyra való élességállítás, automatikus átugrás egy szomszédos AF mezőre, ha a kiválasztott nem szolgáltat értékelhető jelet stb. Ez mind annak a függvénye, hogy hány érzékelő jelét tudja feldolgozni párhuzamosan az elektronika, és milyen fejlett a szoftver.

Az autofókusz üzemmódok a rendszer időbeli működésére vonatkoznak. Az elnevezések gyártónként változnak, az alapvető funkciók azonban hasonlóak. A kioldógombnak (exponáló gomb) szinte minden mai fényképezőgépen két funkciója van. Félig lenyomott állapotban működésbe hozza az AF rendszert, teljesen lenyomva pedig létrejön az expozíció. Az egyszeri élességállítás (Single / AF-S) a kioldógomb félig lenyomott állapotában addig működik, amíg a téma élesre nem állt, ezután sem a fényképezőgép, sem a téma elmozdulására nem reagál. Ebből következik, hogy csak statikus vagy lassan közeledő illetve távolodó témák fotózására alkalmas. A folyamatos élességállítás (Continuous / AF-C) a félig lenyomott kioldógomb mellett egészen addig működteti az AF rendszert, amíg az exponálás meg nem történik, vagy a gombot fel nem engedjük. A predikcióval, azaz jóslással kombinált üzemmódok (Predictive AF) a többszöri távolságmérés és a mérések között eltelt idő alapján kiszámítják a mozgó tárgy sebességét és megbecsülik annak lehetséges helyét az exponálás pillanatában. Gyorsan mozgó tárgyaknál, különösen sorozatfelvételeknél jelentős javulás érhető el általuk. A kioldógomb véletlenszerű teljes lenyomása az élességállítás befejezése előtt életlen képhez vezethet. Ennek elkerülése érdekében az AF rendszernek legtöbb esetben prioritása van, tehát az exponálás nem következik be, amíg az AF visszajelzést nem ad az élesreállásról. Ennek felülbírálására szolgálnak az ún. kioldás-prioritás (release-priority) funkciók, amelynek érvényességét külön-külön lehet megadni az egyes AF üzemmódokban. Az élességállítás sikerességét kikapcsolható hangjelzés és az aktív AF mezők felvillanása jelzi a keresőben.

Általános jellemzők, AF hibák

Akár a fő képérzékelőt, akár külön érzékelőt használnak az élességállításhoz, a képminőségi jellemzők itt is fontosak. Az érzékelők zaja és dinamikája meghatározza a legkisebb érzékelhető fázis- / kontrasztkülönbségeket, és azt is, milyen fényviszonyok között működőképesek. Mind gyenge, mind túl erős fényben lehetetlenné válhat az AF folyamat. Az élességállítást ugyanúgy leronthatja a túl sok ultraviola vagy infravörös fény, ezért gyakran használnak szűrőket. Az AF célra használt érzékelők kiolvasási sebessége is kulcsfontosságú, hiszen a kiolvasás időtartama része a teljes folyamaténak. Ez akkor különösen jelentős tényező, ha folyamatosan ismétlődő kiolvasásra van szükség. A dolog érdekessége, hogy a CMOS képérzékelők radikális fejlesztését az AF rendszerekben történő alkalmazásuk indította el, csak később használták őket dSLR-ekben a kép rögzítésére.

A kihuzat vezérelt beállítására több módszer is elterjedt. Először a legtöbb gyártó a fényképezőgépbe kezdte építeni az AF motort, és így a forgatónyomatékot egy a bajonettből kilógó tengely adja át. Később jelentek meg a tisztán elektronikusan csatlakozó objektívek, amelyek már maguk tartalmazták a lencsék mozgatásához szükséges motort. Az ilyen felépítésnél lehetővé vált az ultrahang-frekvenciával működtetett motorok alkalmazása is. Ezek nagy nyomatékot szolgáltató, igen halk működésű eszközök, amelyek mára minden gyártónál megtalálhatóak. További előnye, hogy lehetővé teszi az ún. teljes idejű kézi élességállítást (FTM – Full Time Manual focusing), vagyis az automatikus és a manuális üzemmódok közötti átkapcsolás nélkül használható a fókuszgyűrű, be lehet avatkozni az AF folyamatba. A kompatibilitás megtartása érdekében sok fényképezőgépnél egyszerre található meg a mechanikus és az elektronikus AF hajtás lehetősége, bár előbbit a legalsó árkategóriában néha elhagyják, így kényszerítve a vásárlókat újabb gyártású objektívek beszerzésére. Kompakt és dSLR fényképezőgépeknél is alkalmazott megoldás a „Focus By Wire” kézi élességállítás. Ilyenkor a fókuszgyűrű és a mozgó lencsetag nincs mechanikus kapcsolatban, a gyűrű egy optikai jeladóhoz csatlakozik, amelynek jelét feldolgozva az AF motoron keresztül állítják be a kihuzatot. Hátránya az ilyen megoldásnak, hogy a kézi élességállítás sebessége függ az AF motor nyomatékától. A megbízhatóságon kívül előnye, hogy a gyűrű siklását kizárólag annak kenése határozza meg, nagyon könnyed beállítást téve lehetővé.

Az AF rendszer hibás működésének igen sok oka lehet. Az élességállítási folyamatban résztvevő optikai és mechanikai elemek pozícionálásának fontosságát már láttuk, tehát a hibákért maga a fényképezőgép is lehet felelős, de semmit sem ér hardverének és szoftverének pontossága és fejlettsége, ha a kihuzat beállításáért felelős elemek rosszul hajtják végre a kapott utasításokat. Az utóbbi évtizedek során az objektívek mechanikai és elektromos kialakítása minden gyártónál több generációt élt meg. Ezek felülről kompatibilisek egymással, mégis akadnak kisebb-nagyobb eltérések, amelyek befolyásolhatják az élességállítást. Tovább bonyolítja a helyzetet az ún. „3rd party” gyártók megjelenése, amelyek szinte minden gyártó rendszeréhez adaptálják saját objektívjeiket, sokszor a licenc megvásárlása nélkül. Az ultrahangos motorok még komolyabb mechanikai követelményeket támasztanak, amelyeknek néhány esetben a gyártók nem tudtak megfelelni. Az objektívbe épített motor több lehetőséget teremt, de kiszolgáltatottabbá is teszi az AF rendszert, megnő a pontosság és megbízhatóság szerepe.

Nézzük újra meg alaposabban a keresztérzékelős AF mező animációját. Tökéletesen periodikus minta esetén (pl. rácsok, csíkos festésű textilek stb.) az érzékelőn is tökéletesen periodikus lesz a jel. Az AF processzor feladata, hogy az érzékelőpárból érkező két jelsorozatban azonos szakaszt fedezzen fel, megállapítsa a pixelben mérhető távolságukat, és ez alapján számolja ki a szükséges teendőt. A probléma az, hogy ebben az esetben az azonos szakaszok ismétlődnek a jelsorozatban. Tehát nem lehet eldönteni, hogy a mérhető legkisebb fáziskülönbséghez hány ismétlődési ciklust kell hozzáadni. A processzorba implementált algoritmusok ma már nagyon fejlettek. A kontraszt változásaiból is következtetést vonnak le, így ha egy mérésből nem, de ismételt méréssel élesre tudnak állni.


a periodikus jelek problémája

Ritkán előforduló jelenség a polarizációs szűrők által okozott hiba. Ez akkor következik be, ha a fény útjában a főtükörtől indulva az AF érzékelőkig olyan optikai elem van, amely szintén polarizáló hatású, ezért az objektívre helyezett szűrővel együtt bizonyos elforgatási szög mellett nagyarányú fénykioltás jöhet létre, és lehetetlenné válik az élességállítás. Ennek elkerülése érdekében cirkuláris polárszűrőket használnak, amelyek az utóbbi időben szinte teljesen kiszorították a lineáris típusokat.

A következetes AF hibákat legkönnyebben tesztábrák lefényképezésével lehet kimutatni. A valóban használható tesztábrák közös jellemzője, hogy a célterület, amit élesre kívánunk állítani és a skála, amelyen a hiba mértéke leolvasható jól elkülönül. Vonalzók, mérőszalagok lefényképezése útján hibás következtetésekre juthatunk, amelynek több oka lehet. Egyrészt nem feltétlenül az AF terület közepe szolgáltatja a legjobban kiértékelhető jelet, másrészt az AF mezők jelölése a keresőben és azok valós fizikai kiterjedése az érzékelőn szinte soha nem fedi egymást, sőt a fent tárgyalt, periodikus jelekkel kapcsolatos hiba is jelentkezhet. Fontos, hogy a méréseket mindig statikus és tökéletesen sima ábrán végezzük (pl. asztalra vagy padlóra helyezve), állványra rögzített fényképezőgéppel, teljesen nyitott fényrekesszel. Ha azt akarjuk elérni, hogy a skála pontos értéket mutasson, akkor az optikai tengelynek egy határozott szöget kell bezárnia az ábra síkjával, és merőlegesnek kell lennie az ábra közepén célként szolgáló sávra. A skálának csak a célterülethez közeli része tekinthető pontosnak, és ez annál inkább igaz, minél nagyobb a nagyítás. Ennek oka az előtér és a háttér közötti nagyításkülönbség.


AF tesztábra részlete – a teljes AF tesztábra letölthető PDF formátumban

A4 méretű tesztábrával csak viszonylag nagy nagyítás mellett lehet méréseket végezni. A valós helyzeteket jobban szolgálja egy A3 vagy A2 méretű tesztábra. Ha a fényképezőgép a kívántnál közelebbi területet állított élesre, akkor a hibát idegen elnevezéssel front-focus-nak, ha távolabbit, akkor back-focus-nak nevezik. Annak érdekében, hogy az AF hibák miatti reklamációk száma csökkenjen, a gyártók egyre több fényképezőgépbe építenek AF finomhangolási lehetőséget. A fejlettebb megoldásoknál a beállítást a fényképezőgép az objektívhez társítja annak azonosítószáma alapján, és képes több ilyen beállítást megjegyezni. Ez a megoldás azonban csak akkor hatásos, ha a szükséges korrekció független a tárgytávolságtól, és konstans a gyújtótávolság függvényében zoom objektívek esetén. Sajnos az is előfordulhat a 3rd party objektívek esetében, hogy egy már létező eredeti termék azonosítókódjával kerül forgalomba, így ha véletlenül mindkét objektívnek birtokosa vagyunk, akkor a fényképezőgép összekeveri őket a finomhangolás szempontjából.

jól működő AF back-focus front-focus
példa a jól és a hibásan működő autofókuszra
(kivágások a tesztábráról készült fényképek bal oldaláról)

Bár az AF igen bonyolult, sok hibalehetőséget rejtő rendszer, a legtöbb elégedetlenség forrása mégsem a technikában, hanem az emberben keresendő. A rekeszszám és így a mélységélesség rossz megválasztása, a fényképezőgép vagy a tárgy bemozdulása, egyszeri élességállítás üzemmódban a nyomva tartott kioldógomb mellett a kép átkomponálása mind-mind életlen képet okozhat. A digitális korszak magával hozta az AF problémák felszínre kerülését. Sokan kérdezik jogosan, hogy ez a probléma miért érinti jobban a digitális fényképezőgépeket. A magyarázat meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de egy későbbi cikkemben lesz még róla szó.