Fotóügynökség? Ízlelgessük egy kicsit! Ügynökség; eleve ez a szó olyan szárazan hangzik, mint egy kültelki ingatlanparcellákra szakosodott ügyvédi iroda mindennapjai, és hacsak nem az X-aktákról, vagy valami misztikus tévésorozat ügynökségéről beszélünk nem hiszem, hogy sokak felkapják rá a fejüket.
Jómagam sosem dolgoztam hír- vagy fotóügynökségnek, sőt fotós sem vagyok a szó eredeti értelmében, így ez a téma érthetően egy kicsit kiesett nálam a fényképezés technikai és hobbi részével szemben. Bár nem alszom rosszul miatta, az is nyugtathat, hogy a vele foglalkozó hazai szakértők szerint a fotósok körében is ritkán előkerült témáról van szó. Talán pont ez hívta életre, hogy a minap egy kerekasztal beszélgetést tartottak róla a Mai Manó Házban A fotóügynökségek kialakulása a 20. században és jelene a 21. században Magyarországon I. címmel. A beszélgetést Keleti Éva fotográfus, Cseke Csilla, az MTI Fotószerkesztőségének vezetője, és Hajnal Péter, az 123RF fotóügynökség magyarországi képviseletének ügyvezetője vezette, moderátorként pedig Szarka Klára fotótörténész vette ki belőle részét.
A megjelentek nagy része érdeklődő szakmabeli volt, kisebb része pedig hozzám hasonló műkedvelő, akik talán valami ihletet, esetleg jókedvű esti sztorizgatást vártak a témában. Nos, mindkettőből jutott bőven. A viszonylag szűkre szabott idejű beszélgetés, de ez a cikk is csak kapargatni képes ezt a kérdést, mely mögé pillantva rájöhetünk, hogy sokkal többről van szó, mint fotós intézmények működéséről és históriájáról.
A fotóügynökségek története és kérdésköre mindig is a nagybetűs fotózás fejlődésének, presztízsének kérdése volt és maradt a mai napig. Rajtuk keresztül is leszűrhetjük miként álltak maguk a szakmabeliek és a nagyközönség a fényképezéshez, valamint, hogy hol tartott és hol tart ma ez a hivatás/szakma/hobbi.
Létrejöttüket ugyanaz motiválta mint minden más ügynökségét: az érdekérvényesítés. Ez olyan magasztos célokban öltött testet, mint a fotósok munkáinak megőrzése és gondozása, valamint olyan földhözragadtabbakban is, hogy a fényképészek még több pénzt kereshessenek a munkáikkal és elérjenek a vevőkhöz. A vevőket pedig elsősorban a hírek közvetítői, a lapok jelentették.
A fotóügynökségek megszületése tehát nem meglepően a nyomtatott sajtó felvirágzásával és a fotózás elterjedésével egyidős, így már a XIX. században is beszélhetünk ilyen szerveződésekről. A klasszikus, mai értelemben vett ügynökségek azonban zömében a két világháború közötti időszakban kezdték bontogatni szárnyaikat.
Magyarként azon nem nagyon szoktunk meglepődni, hogy megannyi ismert külföldi szervezet alapítói között találunk magyarokat. A fotóügynökségek sem kivételek ez alól. Ilyen például a Garai család által alapított Keystone, a Blau Tamás által létrehozott Camera Press, vagy az egyik legismertebb, a Magnum Photos, melynek születésénél Robert Capa (Friedman Endre) bábáskodott.
Utóbbi szervezet egyébként már a II. világháború utáni fellendülés gyermeke. Az ügynökségek nagy aranykora erre az időszakra esett. Az 50-es és 60-as évek volt a képes magazinok térhódításának korszaka, ami roppant mennyiségű képanyagot igényelt napi szinten, amit saját fényképészeket alkalmazva nem tudtak biztosítani.
És, hogy mit csináltak ezek az ügynökségek? Konyhanyelven annyit, hogy az általuk képviselt temérdek fotós munkáit eladták az érdeklődő lapoknak, magazinoknak és archiválták, kezelték ezeket az anyagokat. A legpatinásabb ügynökségek napjainkra több milliós, akár muzeális értékű fotóarchívum gazdái is egyben.
A fotósok ekkoriban már nem csak közvetlen egy újság megbízásában dolgozhattak, hanem ügynökségeknek is, sőt egyre inkább rangnak számított nekik dolgozni. Az ügynökség egy kelendő fotót (például egy aktuális vezető hír illusztrációját) nem csak egy, de akár több száz lapnak értékesíthette egyidőben, ami komoly bevételi forrást jelentett a szervezetnek, de az alkotónak is. Ezzel együtt az újságok szemszögéből olcsóbbá is váltak ezek a képek, hiszen nem egyetlen fotós tevékenységét kellett nagyobb összeggel szponzorálniuk, hanem relatíve olcsóbban a többi magazinnal együtt juthattak hozzá a képhez. Jót tett mindez az árnak és jót tett a versenynek is.
A napi sajtó híranyagai mellé készült képillusztrációk életre hívták a fotós hírügynökségeket is, mint amilyen napjainkban az AP, vagy a Reuters. A színesebb sajtóanyagok mellé szükséges kreatív illusztrációk révén pedig megszületett stock fotózás és a stock ügynökségek. Ezek egyáltalán nem a mai kor gyermekei. Már a 20-as években is létezett a stock fotó, de a fellendülés itt is jóval későbbre, inkább a 80-as évek korszakára tehető. A stock fotók felvevőpiaca nem csak a sajtó, de a reklámvilág is, így itt a hitelesség nem annyira volt szempont, ezért megszületett a komolyabb fotóretus is, és szabadabb utat kaptak a vicces, komolytalanabb témák. Ennek ellenére maradtak komorabb témákkal foglalkozó stock fotó ügynökségek is, mint például a Gamma.
Hazánkban és a vasfüggönyön innen létező országokban más volt a helyzet. Itt ugyebár nem a piaci szempontok voltak az első helyen. Hanem az államapparátus által gondosan megszűrt tájékoztatás.
1956-ban, a Magyar Távirati Iroda részeként alakult meg az MTI Fotó, mely évtizedekig az egyetlen, kizárólagos jogkörrel rendelkező hazai fotóügynökség volt. Feladata nem csak a hazai riportfotósok munkáinak kezelése, de a külföldről kapott fényképanyag leválogatása, magyar feliratozása és sajtó felé történő célba juttatása – valamint cenzúrázása is – volt. Úgynevezett „táskás fiúk (és lányok)”, nagy postás táskákban hozták-vitték a fényképanyagot, bár hozzá kell tennünk, hogy a külföldi ügynökségek is hasonló módszerekkel, gyorspostával továbbították a fotókat az elektronikus kommunikáció megjelenése előtt.
Akkoriban megannyi részleg egyenként 6-10 külön témára szakosodott fotóst alkalmazott az MTI-n belül, és külön retusőrök tették jól fésültté a baráti országok elvtársairól készült fényképeket. A teljes MTI Fotó egy egész emeletet elfoglalt. Összehasonlításképp, ma 5 belsős fotósa van a jogutódnak. Az MTI számára komoly bevételt jelentett a fotó szekció, valamint a labor, mely az ország legjobbja volt, kiváló technikai felszereltséggel és szakértelemmel. Ugyanez volt elmondható az ott foglalkoztatott fotósokról is. A szakma krémje ekkoriban itt dolgozott, komoly rangot jelentett az MTI fotósának lenni. Nem csak a legjobb felszereléshez, de a kötelező feladatokon belül viszonylagos alkotói szabadsághoz is juthattak így az alkalmazottak.
Szocialista sajátosság volt, hogy nem elsősorban a lapok igénye számított, inkább az MTI diktálta a trendet. Az újságok a felkínált anyagból és archívumból választhattak, melyeket kontaktmásolatokként kaptak kézhez. A nyugati országok hír- és fotóanyaga külön külföldi képszolgálaton keresztül, durva cenzúrán átrostálva jelenhetett meg.
Igazán csak a rendszerváltozás hozta el hazánkban a fotók szabad áramlásának lehetőségét, illetve azt, hogy piaci szinten konkurensei jelenjenek meg az MTI Fotónak. Ilyen volt az 1991-ben alapított HT Press, majd később Europress, mely idővel több mint 100 külföldi ügynökséget képviselt. Az MTI csak jóval nyomottabb áraival tudott lépést tartani mellettük. Egy MTI fotó akkoriban kb. 1500 forintért kelt el, az Europressnél ugyanez 9000-be került, míg egy külföldi fotóügynökség kb. ennek is a tízszeresét kérte, és ma is nagy a szakadék a hazai és mondjuk egy nyugati ügynökség árai között. Természetesen a kép hírértéke is sokat számít. A Kadhafi haláláról készült képet kint 4-5 ezer dollárért, itthon kb. ugyanennyi forintért kínálták. Magyarországon az Angelina Jolie baba kép volt a legdrágábban értékesített fotó, kb. 2 millió forintért vette meg egy színes magazin.
Ekkoriban külföldi fotóügynökségek is megjelentek a színen, de ezek nem tudták kiszolgálni a hazai lapdömpinget. Az MTI verhetetlen maradt, mivel még mindig komoly tudósítói csapattal működött, ráadásul legalább 10-15 milliós fotóarchívuma felbecsülhetetlen értékű. Hazai pályán ezzel senki nem tud versenyezni.
A fotóügynökségek életébe nem csak itthon hozott nagy változásokat a 90-es évek. Ekkor kezdődött meg a piac igazi kapitalizációja, magyarán a nagy halak megették a kisebbeket. Igazi meghatározóvá váltak például a Getty Images, és a Corbis révén a Microsoft, melyek hatalmas muzeális fotóarchívumokat és ügynökségeket vásároltak fel. A fotópiac teljesen átrendeződött, más szempontok léptek előtérbe.
A másik forradalmi változást a digitális fotózás és az internet megjelenése hozta, mely még tovább növelte a fényképek iránti keresletet, melyeket ráadásul az online felületen szinte azonnal az olvasó elé kellett tenni. Az árak drasztikusan lecsökkentek, megjelentek az 1 dolláros fotók, illetve a csomag ajánlatok.
A web persze olyan negatív tényezőket is magával hozott, mint a mennyiségi szemlélet, és az azonnaliság a minőség rovására, illetve a szerzői jog érvényesítése.
A képek felhasználója nem csak a sajtó, hanem bárki, készítője pedig nem csak fotós, hanem szintén bárki lehet. Az online elérhető képekre sokan „szabad prédaként”, korlátozás nélkül felhasználhatóként tekintenek.
Ma már a fejlettebb országokban csaknem mindenkinek van fényképezőgépe, ha máshol nem, a telefonjában. Napoleon ismert mondásával élve, bárki a tarisznyájában hordhatja a marsallbotot, vagyis bárki részese lehet a világ fotós vérkeringésének. Ehhez gyakran szakmai tudás sem kell, elég csak a jó helyen lenni jó időben egy kezünk ügyében lévő képrögzítő eszközzel. Persze a hosszú távú érvényesüléshez azért nem árt a tudás, de a XXI. század elejének fotós ügynökségei kétségtelenül a stockfotós oldalak, ahol egy bárki által elkészített minőségi fénykép akár több érdeklődő, vagy vevő felé is utat találhat.
A szerzői jogokért ma még harcolnak a fotósok és szervezetek, hiszen jelen pillanatban komplett iparágak épülnek rá, de az is többször felmerült, hogy le kéne róla mondani, és ingyenessé tenni a képek terjesztését. Az internet világa ki is termelte a választ; a közelmúltból elég csak a Fortepan.hu hazai példáját említeni, ahol a zömében magánforrásból bedigitalizált képanyag teljesen szabadon használható.
A 2000-es évek elején a webes stockfotó ügynökségek is komoly tényezőivé váltak a fotók értékesítésének. Az ekkor megjelent iStockphoto, például 25 centért árulta a képeket, melyből 5 cent jutott az alkotónak, és 20 az ügynökségnek. A fotók készítőinek nyomott áron is megérte és megéri eladni a képeket, hiszen az internet szinte korlátlan felvevő piaca révén egy kép rengeteg vevőhöz eljuthat, és a fotós több helyre is feltöltheti képeit, így a „sok kicsi sokra megy” elvén ez komoly bevételt is jelenthet számára. Megjelentek a kizárólag webre, stock célra termelő, akár amatőr státuszból kinőtt fotósok, és a microstock fotográfia, a képekért filléreket fizető, de azokat millió számra értékesítő cégek köre (pl. Shutterstock), melyekből több mint 40 nagyobb üzemeltet weboldalt manapság.
2003-tól sorra alakultak a hasonló „fapados” online cégek, melyek saját bevallásuk szerint sem klasszikus fotóügynökségek, hiszen a fotón kívül a multimédia minden területére kínálnak anyagot, így a vektoros grafikáktól kezdve a videókig sok minden megvásárolható náluk.
A magyar alapítású stock.xchng ingyen letölthetővé tette a feltett fényképeket, és a fotósok vagy vállalkozó kedvű amatőrök így is tömegével töltötték fel a képeket. A céget egyébként néhány éve felvásárolta a Getty Images.
A stock fotók világában némileg eligazodni kívánó olvasónak olyan fogalmakkal érdemes tisztába lennie mint a Rights-managed, a Royalty-free, vagy Public Domain tartalmak. A Rights-managed fotók képviselik a klasszikus értékesítést, melynél meghatározható, hogy a kifizetett összegért a vevő mennyi példányban, milyen méretben, milyen időtartamra, célra, milyen területen használhatja a fel a képet, esetleg exkluzív jogot kap a felhasználásra. A Royalty-free fotókért is fizetni kell, de csak egyszeri összeget és a felhasználás további szempontjai általában nem kötöttek. A Public Domain jelenti a teljesen ingyenes és szabad felhasználást. Nemrég például az Getty indított kampányt és több mint 50 millió online fotóját tette szabaddá.
A klasszikus nagyobb fotóügynökségek ettől függetlenül megélnek a piacon egyediségükkel és továbbra is fennálló exkluzivitásukkal, de kénytelenek kiszolgálni a fenti igények szabta piacot is.
A kerekasztal beszélgetésből is látszott, hogy a fotósok és szakemberek részéről ötletek ugyan vannak a jövőre nézve, de ezek nem egységesek és nem kiérleltek. A leghasznosabb gondolat az volt, hogy napjainkban is drasztikus átalakuláson megy keresztül a fotópiac, és az idő majd eldönti a dolgot. Nos igen, ez nyilvánvaló. Néhány évtizedenként eddig is nagy átalakulások tanúi voltunk. Addig is talán az archívumok szabad felhasználása lenne az egyik módja az igényes fotográfia tovább élésének. Ez persze nem kell, hogy a szerzői jog eltörlését jelentse, de például a múzeumok és az ügynökségek által birtokolt muzeális fotóvagyon korlátlan elérését talán igen, mint ahogy erre szép példákat kaptunk már eddig is hazai és külföldi archívumok részéről.
Akit érdekel a beszélgetés második része, szeptemberben kövesse a Mai Manó programjait, akkor ugyanis fotós szemszögből kerül megvitatásra a téma.
