Optika II.
Geometriai torzítás
Az optika torzítását nagylátószögnél igen erősen korrigálták, ez a tesztképen is jól látható, a kép sarkaiban a korrekció már „visszarúg”. Érdekes, hogy nem csak optikailag, de digitálisan, a képfeldolgozás során is javították a geometriai torzítást. Ez azt jelenti, hogy ha JPEG-ben fotózunk, akkor kevésbé torzult képeket kapunk, mint RAW formátumnál. A RAW formátumban készített nagylátószögű torzítás tesztkép – ha nem is sokkal – de nagyobb torzítású, mint a JPEG. Ez a hatás egyébként a terepen készített fotókon is tetten érhető.
Nagylátószögnél JPEG formátumnál 0,7%-os, RAW formátumnál 0,9%-os a torzítás. Tele állásnál nincs ilyen jelentős eltérés, formátumtól függetlenül 0,6-0,7%-hoz közeli párnatorzítást tapasztalunk.
A geometriai torzítás mértéke tehát a korrekcióknak köszönhetően nem túl magas, de szemre is érezhető. Ezen felül további kellemetlenség, hogy torzítással nem csak végállásokban találkozunk, hanem bizony a köztes állásokban is (lásd ISO tesztábra).
Geometriai torzítás a gyújtótávolság függvényében
Közelfényképezés, makró
Az Exilim EX-FH20 makró teljesítménye remek, bár mind nagylátószögnél, mind tele állásban közelítőleg csak 9-10 cm széles témával tölthetjük ki a teljes képet.
Ha erősebb nagyításra van szükségünk, átválthatunk szupermakró módba. Ekkor a fényképezőgép 57 mm-nek megfelelő gyújtótávolságnál rögzíti az optikát. A munkatávolságunk ekkor 1 cm is lehet, ami igen nagy nagyítást eredményez, de a téma leárnyékolását is okozhatja. A torzítás ilyenkor természetes módon nagyobb, ez nagyjából 2%-os torzítást jelent.
Összefoglalva tehát: a Casio Exilim EX-FH20-nek nem kimondottan erőssége a makró mód, bár lehetséges jó makrókat készíteni, ehhez azonban igen kis tárgytávolságra van szükség.
Makró képességek
legkisebb szélesség: 95 mm;
hordótorzítás: ~1,5%
legkisebb szélesség: 107 mm;
párnatorzítás: ~0,5%
szupermakró (f=55 mm ekv.)
legkisebb szélesség: 28 mm; hordótorzítás: ~1,4% |
Vignettálás
A peremsötétedés a nagy zoomátfogás ellenére minimális, amely nem csak a lenti tesztképeknél okoz észrevehetetlen sötétedést a sarkokban, de a kültéri fotókon sem fedezhetünk fel ilyen problémát. Ezt feltételezhetően az okozza, hogy az objektív nagyobb képet vetít, mint a képérzékelő, s a szenzor 10 Mpixeléből is csak 9 kerül elmentésre.
Stabilizálás
A stabilizátor hatékonyságát most is nagy, 540 mm-nek megfelelő gyújtótávolsággal teszteltem, keresőként az EVF-et használva.
A tesztet 1/640 mp-es záridővel indítottam, majd 1/3 Fé-enként csökkentettem a záridőt. Minden egyes zársebességnél 10-10 kép készült stabilizátor nélkül és stabilizálva, amelyek közül később szemrevételezéssel döntöttem el, hogy berázottnak, vagy jó képnek fogadjam-e el.
Az így kapott számokból egyfajta értékelését képezhetjük a stabilizátornak, persze ez igen szubjektív, hiszen maga a válogatás is az. Tűéles kép és „még jó” kép között azért lehet különbség, de a valóban berázott képnél látható az elmosódás.
A látottak alapján a beépített szenzor stabilizálás nagyjából 1 1/3 – 1 2/3 Fé-nyi előnyt nyújt, amely teljes tele állásban használva a fényképezőgépet azt jelenti, hogy 1/80 mp-es zársebesség mellett is berázásmentes felvétel készíthető. Hogy stabilizátor nélkül miért sikerült 1/250 mp-es zársebességgel berázásmentes fotót készíteni, az továbbra is kérdés, de ezt már az Olympus SP-565UZ-nél is tapasztaltam. Elképzelhető, hogy az elektronikus kereső használata ilyen sokat számít. Mindenesetre a stabilizátor nélküli és stabilizátoros üzemmód között jól látható a közelítőleg 1,5 Fé-nyi plusz.
