Történelem: Rónai Dénes

0

Rónai Dénes 1875. július 17-én született Gyulán, egy háromgyermekes családban. Eredeti családnevük Rosenberg volt, melyet apja, Fülöp, Rónaira magyarosított. Testvérei Mihály és Hermin, utóbbi a XX. század elejének egyik kiváló jellemszínésznője volt.

Édesapja egyébként az előző történelmi cikkünkben bemutatott Székely Aladár anyjának testvére, így Rónai Dénes a hasonló művészi utat bejárt portréfotós öt évvel fiatalabb unokatestvére volt.

A fiú kezdetben iparosnak tanult. Először az asztalos és lakatos mesterség fortélyait sajátította el, mely akkoriban nem is állt olyan távol a zömében fából készült gépeket használó fotósokétól. Egy ideig pékinasként is tevékenykedett, a fényképezés alapjait pedig állítólag egy vándorfotográfustól tanulta. A tízes évei derekán járó Rónai már célirányosan haladt a fényképész hivatás felé. Tizenhét évesen Budapestre költözött és Mertens Ede műtermében inaskodott. Itt dolgozott inasként unokatestvére Székely Aladár is, akivel karrierjük kezdetén sokat segítették egymást. Közösen nyitottak például műtermet Orosházán, későbbi budapesti stúdiójuk pedig egymással szemben volt a Váci utcában.

Tanulóévei során megfordul a Koller–műteremben is, ahol vezető retusőr lett. Néhány év múlva egy tanulmányt is kiadott a portréfotók retusálásról, „”A retus célja és szükségessége” címmel, mellyel elnyerte a Fényképészek Köre ösztöndíját bécsi Graphische Lehr- und Versuchsanstaltba (kb. Grafikus képző- és kutatóintézet).

1895-től (egyes források szerint 1894-től) már külföldön folytatta tanulmányait. Először dr. Székely műtermébe került, majd még ugyanabban az évben a müncheni Hanfstängl, majd a hamburgi Rudolf Dührkoop szárnyai alatt képezte magát.

Az említett bécsi oktatási intézményben 1899-től tanult, majd a művészet fővárosába Párizsba vette útját, ahol a legendás Nadar műtermében dolgozhatott. Később Lyonban a Lumiére-fivéreknél tanulta ki a filmoperatőr szakmát. Politikai nézetei miatt – miután részt vett egy szocialista gyűlésen – távoznia kellett Franciaországból, így visszatért szülőföldjére, ahol először Orosházán (a már említett Székely Aladárral közösen) nyitotta meg saját vállalkozását, majd az 1900-as évek első évtizedében Mezőtúron, Egerben és Szolnokon is próbálkozott. Először 1905-ben a budapesti Műcsarnokban rendezett közös kiállításon voltak láthatók fotói.

1908-ban egy rövidebb ösztöndíjjal ismét Nyugat-Európában tanulhatott, két évre rá pedig Budapesten, a Váci utca 17. szám alatt nyitott saját műtermet, mely unokatestvére átellenben álló stúdiójával egyetemben, a legelőkelőbb és legforgalmasabb volt a városban. Ez a korszak művész elitjének kedvelt helye lett, de nem csak mint a kiváló portrék születésének helyszíne. A kor művészeti életének egyik meghatározó találkozási központja is volt. Rónai szoros barátságot ápolt például Gulácsy Lajos festőművésszel, akinek többször volt nála kiállítása, de kiállított itt például Csorba Géza szobrász is.

A Szinházi Élet c. lap így írt: „Már műtermének egyéni és új stylusa is sejteni engedi, hogy az itt készült képek világítása, levegője igaz. A régi üvegkalickabeli, csinált, mesterséges, hazug pózokkal készült fényképek ideje elmúlt. Újult az ízlés, változott a szép fogalma. Ma az a szép, ami őszinte és igaz művészeti termék. „

1913-ban jórészt e helyütt készült, a saját maga által írt, rendezett és fényképezett Drághfy Éva (Veron) című film, mely a magyar némafilmgyártás egyik korai vállalkozása volt. Állítólag ez volt az első magyar mesefilm. A mű segédrendezőjeként Korda Sándor működött közre. Sajnos a film – mely bizonyos források szerint az USA-ban is bemutatásra került – nem maradt fenn az utókor számára.

„A művész-lelkű Rónai gyönyörűen állította ki a darabot, amelynek minden mozzanatán érezhető a fényképész biztos szeme, nagy gyakorlata és elsőrendű rendezői tehetsége” – írta a filmről a Színházi Élet.

Az 1910-es és ’20-as években több némafilmet és szkeccset rendezett, írt, vagy fényképezett. Keze alól került ki például a Ninon de Lanclot (1913), a Halálos szerelem (1922), és a Hogyan élünk (1922) c. némafilm.

Stúdiója adott otthont az akkoriban formálódó művészi bábjátszás első szárnypróbálgatásainak. Először 1910-ben Orbók Lóránd Vitéz László Bábszínházának mecénása lett, melyet az első ilyen törekvésnek tekinthetünk. Később Blattner Gézával a műteremben nyitják meg a kínai vajang bábtechnikán alapuló Wajang játékokat, mely aztán a szűkös helyszín miatt átkerül a Belvárosi Színházba. “Szándékában s a megoldásban is a legnemesebb művészi és irodalmi szempontok jutnak diadalra. Rónai Dénes igazgató és Blattner Géza művészi tervező szép és minden dicséretet megérdemlő munkát végeztek”, írja róluk egy korabeli lap.

Fotóművészetében inkább a finom, lágy vonalú, festői hatású portrék művelője. Ebben a tevékenységében az ugyancsak portréiról elhíresült Székely Aladár konkurense. A századelő számos művésze és híressége ült fényképezőgépe előtt, így például Karinthy Frigyes, Rippl-Rónai József, Tóth Árpád, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Bartók Béla.

Az I. világháborúban önkéntesként szolgált, de 1915-ben megsebesült a fronton. Ezt követően katonatársai portréit fotózta a kórházban és több hadikiállítást is rendezett. Az arcképek mellett azonban festményszerű aktképeket, reklámfotót, műtárgyfotókat, fekete-fehér fényjátékokat, szociofotókat, és a századelőn divattá váló, magyaros stílusú fényképeket készített.

Életrajzírói igazi talpraesett túlélőként tartják őt számon. A Tanácsköztársaság sötét napjaiban például „udvari fényképész” cégtábláját két betűvel egészítette ki: „udvariAS fényképész”.

Első egyéni kiállításai 1925-ben nyíltak, amikor a párizsi Photographie Francaise-ben, és Németország több városában is bemutatkozhatott. A húszas évektől többedmagával Bécsben, Zaragosában, Milánóban, Kolozsváron, Londonban, és New Yorkban is láthatók voltak művei.

A heliográfiának (fénykarc), valamint a brómolajnyomásnak nevezett fotóduplikációs eljárások hazai nagyjai között tartják számon, de számos saját eljárást és fényképészeti, fotokémiai szabadalmat is magáénak tudhatott.

Szakirodalmi tevékenysége sem elhanyagolható. 1929-től öt éven keresztül a Magyar Fotográfia című lap főszerkesztője, később szerkesztője volt. Főszerkesztőként dolgozott a Fényképészeti Lapoknál is. Több szakmai cikk szerzője. 1939-ben a fotográfia feltalálásának centenáriumára Niepce- Daguerre-éremmel tüntették ki. A második világháború első napjaiig 11 arany-, 25- ezüst-, és 60 bronzérmet nyert.

A háború sajnos nem kímélte az idős fényképész műtermét. A 35 éve működő stúdió Budapest 1945-ös ostromakor bombatalálatot kapott, elpusztítva Rónai műgyűjteményének és fotoarchivumának jelentős részét. Hagyatékában jelenleg mindössze néhány száz fotót tartanak nyilván.

Ugyanebben az évben a 70 éves Rónai létrehozta a fényképésziparosok testületét, melynek 1948-tól a díszelnöke is volt. 1957-től a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja lett, melyet további hét évig, 1964. április 8-án bekövetkezett haláláig élvezhetett.