Bleyer Aladárként született egy gyulai iparos családban. Apai nagyapja hentes volt, édesapja, Bleyer Adolf pedig asztalosként kezdte, majd később terménykereskedőként dolgozott. A kis Aladár a család hét gyermeke közül másodikként látta meg a napvilágot 1870. március 5-én.
Reál tanulmányait nem végezte el, de három fiú és három lánytestvérétől eltérően nem is volt túl jó tanuló. Szülei viszonylag korán kivették az iskolából és szobafestőinasnak adták. Emellett apja mellett segédkezett. A kis növésű, véznácska fiúnak azonban nem igazán feküdt a megerőltető iparosmunka, korán feltűnt azonban szüleinek, hogy nagyon jó kézügyességgel áldotta meg a sors, így például szépen rajzolt. A fiút ezért Szilágyi József, gyulai címfestő mester pártfogására bízták, aki egyébként szobafestéssel is foglalkozott. Rajz-, és festőtehetségének ápolása mellett Szilágyi ismertette meg a fotográfiával is. Később a Dunky Fivérek kolozsvári műtermében fejlesztette tovább fotós tudását, ahol segédként és retusőrként is dolgozott.
A retusálást később is űzte, de meglehetősen visszafogottan. Emellett, ahogy saját maga írta, „megdolgozta” a képeit, vagyis az árnyalatokon a háttéren szeretett módosítani a laborban.
Később Budapesten csiszolta fotós tudását, ahol Mai Manónál és Mertens Edénél inaskodott. Ugyanitt tanult a nála öt évvel fiatalabb Rónai Dénes is, aki szintén gyulai születésű volt, és mellesleg Székely unokatestvére.
Önálló fényképészként 1893-tól dolgozott, amikor is visszatért Gyulára, és az egykori Komló szállóval szemközti portán nyitott műtermet. A városban azonban több konkurenciája is akadt, így hamar belátta, hogy nem lesz könnyű megvetnie lábát a hazai pályán. Unokatestvére, a már említett Rónai Dénes javaslatára Orosházára tette át a székhelyét, ahol 1897-ben közösen nyitottak műtermet és viszonylagos monopóliumot élveztek a fényképezés terén. Még működött az orosházi stúdió, amikor 1899-ben Budapesten próbált szerencsét. Először a Baross utcában nyitott műtermet, de ahogy neve mind ismertebb lett többhelyütt is megnyithatta szalonját.
Székely Aladárt csendes, visszafogott emberként ismerték meg kortársai, aki viszont a munkában kérlelhetetlen és megalkuvás nélküli volt. Saját elképzeléseihez mereven ragaszkodott, mely nem mindig tette népszerűvé segédei körében.
A századfordulón már igazi divatja volt a portréfényképezésnek. Székely külföldi tanulmányútjain is jórészt ennek a szakágnak ismereteit szívta magába. Nagy hatással volt rá például a német Hugo Erfurth, Rudolf Dührkoop és Emil Otto Hoppé stílusa. Portréalanyainál egyfajta emelkedettségre, meghitt hangulatra, de mégis az alany karakteréhez igazodó beállításra törekedett. Nagyon gyorsan dolgozott a modellel, hogy ne vesszen el annak természetessége. Fényképei inkább realisták, mint a korábbi korszakra jellemző festményszerű hatást tükrözők, ugyanakkor táj-, és városfotóinál, illetve aktképeinél jobban megfigyelhető az utóbbi. Egyéni látásmódjával megreformálta a magyar portréfényképezést.
Igen szoros kapcsolatot ápolt a magyar művészvilággal. Így például rendszeres kuncsaftja volt Ady Endre is, akivel 1906-ban ismerkedett meg, és aki őt „gépképírónak” hívta. A neves költőről kb. 100 fotót készített annak haláláig, köztük az iskolai irodalom könyvekből jól ismert könyöklős képet.
Az egyik első Ady képe szintén egy később elhíresült, a költőt Lédával együtt ábrázoló kép volt 1907 táján. A pár állítólag csak egy-egy papírképet tartott meg magának, az eredeti üvegnegatívot pedig összetörették a fotóssal, hogy a fotó ne legyen másolható.
Több fényképet készített a költő családjáról is, édesanyjáról, valamint szerelmeiről Csinszkáról és Lédáról. Máté Olga és rokona, Rónai Dénes mellett a „boldog békeidők” művészeinek rendszeres portréfotósává vált. Megörökítette például Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Eötvös Józsefet, vagy a festő Rippl-Rónai Józsefet, illetve a fiatal Bartók Bélát.
1908-ban megnyitotta a város egyik első kirakatos műtermét a József körúton. 1910-ben az Andrássy út 29-ben lévő fotószalonban lett társtulajdonos, így már három műtermet tartott fenn. Nem sokkal ezután a Váci utca 18. alatt nyitott üzletet. Az ötödik emeleten lévő fotóstúdió felülvilágítós volt, de emellett egyik oldalát is üvegfallal látták el. Székely nem igazán használt mesterséges világítást, inkább a természetes fényeket szerette. A kép sötétebb részeit fehér vászonnal takart lámpákkal derítette.
1914-ben jelent meg „Írók és művészek” című albuma az általa készített 38 db válogatott portréval. A könyvhöz Ady és Ignotus írt ajánlást. Tervei között szerepelt egy második hasonló album is, ez azonban sajnos nem látott napvilágot. Később Adyról egy külön albumot is kiadott, melyhez Móricz Zsigmond írt előszót.
Nádai Pál az Iparművészeti iskola tanára, művészeti író 1917-ben így foglalta össze a fotós munkásságát: „a művészi ízlés a mesterségbeli tudás nagy fegyelmező erejével párosul”.
A fotózás mellett tovább élt a festészetnek és a rajznak is, sőt kisplasztikákat, és érméket is készített. Ady halála után a húszas években például a költőről készült érmékkel lepte meg a rajongókat. Ekkoriban fordult a nemes eljárások és a lágy rajzolatú, költői hangulatú táj és zsánerfényképek felé, melyekkel több hazai és külhoni kiállításon is sikereket ért el.
Utolsó művészi korszakában főként politikusokat és a felső tízezer tagjait fotózta, így például Horthy Miklóst is. A húszas évek végeztével fokozatosan abbahagyta a fényképezést. Leginkább közéleti szerepet vállalt, valamint szakíróként és szerkesztőként tevékenykedett. A háttérbe húzódásában közrejátszhatott hosszan tartó, egyre súlyosabb betegsége is.
1939-ben a fényképezés feltalálásának 100. évfordulóján, Niepce-Daguerre aranyéremmel tüntették ki. A következő évben hunyt el, 70 évesen. Sajnos a háború alatt hátrahagyott műtermét bombatalálat érte, és sok üvegnegatívja megsemmisült. Hátramaradt munkái azonban nagy művészeink életének hű lenyomataik, egyszersmind ikonjai.
Pécsi József 1927-ben így art róla: „Székely Aladár neve összeforrt a magyar fotografálás újabb kori fejlődésével. Érdemeit különösen a fiatal fényképész nemzedéknek kell kellőképpen méltányolni, mert Székely Aladár alakította át hosszú évek szívós, akadályt nem ismerő munkásságával a közönség maradi ízlését, és keltett fel benne érdeklődést és szeretetet a modern magyar fotográfia iránt. […] Híven kitartott elvei mellett, melyekkel sikerült az akkori időkben még sok tekintetben alacsony színvonalon álló, elavult portré-fotográfiát fölényes technikájával és leszűrt ízlésbeli felfogásával az iparművészetek magasságába emelni.”
