A jó öreg villanópor

Manapság úgy nyúlunk a Xenon gázas vakuk után, mint ha mindig is léteztek volna. Pedig a XIX. században még villanóport használtak, amely nem csupán nagy fényével volt érdekes. Tudod mi következett a villanás után?

A korai fényképészeket sokszor hozta nehéz helyzetbe a nem elégséges megvilágítás. XIX. században a fényképezés még gyerekcipőben járt, jóllehet, az akkori nyersanyagok már nem voltak rosszak, érzékenységük nem volt túl magas. A zárt térben, pl. szobában való fotózáskor a hosszú expozíciós idő okozta bemozdulásos életlenség senkinek sem tetszett, de jó megoldást nehezen találtak rá. Az első időkben magnézium huzallal próbálkoztak, William Crookes 1859-ben készítette el első, magnézium szál égésével megvilágított barlangfotóját. 1887-ben Adolf Miethe és Johannes Gaedicke fedezték fel a magnéziumnál könnyebben használható villanóport, amelyben szintén volt magnézium, por alakban, emellett azonban kálium-klorát (KClO₃) is a keverék részét képezte. Utóbbi katalizátorként, oxigén forrásként funkcionált, így még hevesebb volt a magnézium égése. A villanóport kézben tartható tartókára helyezték, amelyet kézileg kellett begyújtani (vagy zsinórral szikrát adni neki).

A kényelmetlen, nehézkes és veszélyes villanóport a XX. század elején először magnézium szálakat, később alumínium fóliát tartalmazó, egyszer használható villanólámpára cserélték. A vakublitz 1929-ben került kereskedelmi forgalomba. Igaz, ez sem volt túlzottan kényelmes, hiszen minden egyes villantás előtt új égőt kellett behelyezni a foglalatba. A mai vakuk elődjét, a xenon gázas, ívkisülésen alapuló villanócsövet a XX. század közepén fejlesztették ki. De térjünk vissza a villanóporra és annak használatára. Szóval mi is történt a villanást követően? 😀