Folyamatosan keresi az új utakat, képeivel érzéseket közvetít - Gáti Kornél az egyetlen magyar fotós, aki karnyújtásnyi távolságból fényképezhette indiai lakhelyén a Dalai Lámát. Tapasztalatairól, élményeiről (is) beszélgettünk.

Koszovó és Grúzia viszonylagos biztonságától eljutottunk az afgán hadműveletekig – Szandelszky Béla fotóriporter szerint bárhol és bármit fényképez az ember, mondanivaló kell a szép kép mögé. A fotós szerint az élet produkál néha furcsa dolgokat, sokszor pedig csak az események után érti meg az ember, hogy mi is történt.

Az, hogy mi a művészet, nehéz megállapítani – vallja Keleti Éva, aki még most is folyamatosan küzd azért, hogy a fotóművészet az őt megillető helyére kerüljön elismertség szempontjából. Bár ma már ritkán fényképez, ezer szállal kötődik a fotós közeghez, és úgy gondolja: a digitális kor hamarosan letisztul, és visszatér a fotózás gyökereihez.

A közösség motiválja legjobban, célja pedig, hogy bizonyos dolgokat unokáink is lássanak: Korniss Péter fotóművész maga is elcsodálkozott, amikor Erdélyben találkozott azzal a kultúrával, aminek megörökítését immár több mint negyven éve küldetésének érzi.

Ha valakinek sztori kell, vegyen regényt – vallja Szipál Márton, alias Martin S. Martin, akinek lakásán járva ízelítőt kaphattunk abból, milyen is örökké fiatalnak maradni. A 83 éves művész fényképekkel teli lakásában lágy swing szólt, ő pedig folyton felpattant, előszedett egy-egy képet, festményt, könyvet, magazint. „Nyugodtan tegezz” – mondta, majd elkezdett mesélni a régi időkről, Amerikáról, Magyarországról, egyszerűen mindenről.

„Esélyem van megtapasztalni, ahogy egy faj képes kiirtani egy bolygót. Végülis ez egy felemelő dolog, hogy az ember egy ilyen hatalmas erőt lát maga körül mozogni, de ugyanakkor katasztrofális, hogy pont ebben élünk.” – vázolja a természetfotózás kettősségét Korbely Attila természetfotós.

Az optikával kapcsolatos cikkekben eddig a legegyszerűbb modellt, a bikonvex vékony lencsét használtuk. Az alapvető törvényszerűségek bemutatására ez is kiváló, de annak megértéséhez, hogy a valós objektívek miért ilyen összetettek, tovább kell lépnünk. Ennek első állomása a modell és a valóság különbségének, a leképzési hibáknak az elemzése.

Állandó vita tárgya, hogy szabad-e a képeket 100%-os nagyításban egymáshoz hasonlítani, vagy a teljes kép szempontjából úgyis félrevezető eredményre jutnánk. Ehhez kapcsolódnak azok a viták is, amikor régebbi, kisebb felbontású fényképezőgépek képét állítják szembe a mai, „zajosabb és lágyabb” képeket adó utódaikkal. Nehéz igazságot tenni, de a részletek ismerete talán megkönnyíti a dolgunkat.

Néhány éve teljesen elképzelhetetlen volt egy professzionális, vagy akárcsak egy haladó amatőr fényképezőgép optikai TTL kereső nélkül. Ma azonban már - köszönhetően a technológia gyors fejlődésének - nem számít szentségtörésnek, ha egy gépre elektronikus kereső kerül. Nézzük meg, miben különböznek az elektronikus keresők alapvető típusai.

Megvan az optikánk, beállítottuk az élességet, a blendét és a záridőt, kiolvastuk a képet az érzékelőből, de még mindig csak egy szürkeárnyalatos kép reprodukálására elegendő adatmennyiséggel rendelkezünk. Ebből kell a fényképezőgép belső szoftverének vagy más külső szoftvernek színes képet varázsolnia.

Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, hogy az érzékelőre jutó fény mennyiségét az objektívben lévő blende szabályozza. Ez azonban csak az egyik fele a fénymennyiség szabályozásának, hiszen az érzékelő megvilágításának ideje legalább ennyire fontos. Ebben a részben a megvilágítási idő szabályozásának az eszközét, a zárat mutatjuk be.

A fényképezőgépre tett objektívektől elvárjuk, hogy éles képet alkossanak, illetve hogy szabályozzák a fényképezőgépbe bejutó fény mennyiségét. Persze ezek nem egyszerű feladatok, de egy kis magyarázattal könnyen megérthetők. Fotóelméleti sorozatunk harmadik része ezért az élességállítással és a fényerővel, illetve a fényrekesz működésével foglalkozik, az előző két részben már megszokott részletességgel.