Hányadik olimpiád volt a Londoni?
Ez volt a hatodik. Négy nyári, és két téli. ’98-ban Nagano volt az első. Minden olimpiát a Reutersnek fotóztam. ’89 óta dolgozom a Reutersnél.
Milyen sportokat szoktál fotózni az olimpián?
Főleg vízilabdát. Ez volt az negyedik olimpia, ahol vízilabdát fényképeztem, és ez volt az első, ahol nem nyertünk, ami nem érintett túl jól. Nem azért, mert olyan nagyon érdekes, hogy ki nyer, vagy ki nem, hanem mert a barátaim játszottak és azoknak mindig nyerniük kell.
Hogy alakult ki velük ez a barátság?
Sok vízilabda meccsre jártam. Először Sydneyben fotóztam vízilabdát az Olimpián, aztán a fiam elkezdett vízilabdázni. A Domino Honvédnél az volt a rendszer, hogy a gyerekeknek kötelező volt elmenni a meccsekre. Így elkezdtem hordani a gyereket a vízilabda meccsekre, és nagyon unatkoztam fényképezőgép nélkül, mert a vízilabda egy szörnyen unalmas sport hogyha csak nézed. Elkezdtem fényképzeni őket, és aztán már utaztam velük, meg ilyenek. Egy idő után meg már mindenhol ott voltam.
Milyen az olimpián vízilabdát fényképezni?
Fárasztó, mert az összes meccset végig kell fényképezni, nem csak egy-egy mérkőzést. Amikor fiúk voltak, az kezdődött délelőtt 10 órakor és este 10 után volt vége. Közte meg volt egy-egy félóra-óra szünet, de azalatt nem nagyon lehetett semmit sem csinálni.
Te egyedül csináltad a vízilabdát, vagy csapatban dolgoztál, mint a többiek?
A Reutersnél mindenki csapatban dolgozik, még az is aki egyedül fotóz egy sportágat. Az elődöntőig egyedül fényképeztem a vízilabdát, onnantól már ketten fényképeztünk egy brazil fiúval. A képeket pedig végig a szerkesztők dolgozták fel, azzal nekünk nem volt dolgunk.
Hogyan kell elképzelni a Reuters munkáját?
Az atlétika ügynökségi fotózásáról és a képszerkesztők munkájáról volt már szó, de hogyan illeszkedtél te a cég mintegy 50 fotósból álló stábjába?
Gary Hershorn vezette a teljes olimpiai tudósítást, egy szerkesztő pedig csak azzal foglalkozott, hogy vezette a beosztást, hogy pontosan tudják, ki mikor mit fényképez, mikor hol van. Nekem viszonylag egyszerű dolgom volt, hiszen a vízilabda szinte az Olimpia elejétől végéig folyamatosan zajlik, így nem nagyon volt kérdés, hogy mit fotózzak. Megmondták melyik szerkesztő dolgozza majd fel a képeimet, és vele egyeztettünk a képekről. Amikor épp nem kellett vízilabdát fotóznom, akkor vagy adtak maguktól más sportágat, vagy én javasoltam, hogy mit csinálnék szívesen, és ők figyelembe vették, ha más nem tolongott érte nagyon.
Önkényesen válogattak a képek közt, vagy volt beleszólásod, hogy milyen képeket adnak ki tőled?
Tudják, hogy mi a jó kép, és hogy mire van szükség. Ha valamiben nagyon nem értettünk egyet, akkor mérkőzés után megbeszélhettük, de nem volt jellemző. A női vízilabdánál például szoktak olyan képek készülni, amin kivillan küzdelem közben egy-egy mellbimbó. Ilyen képeket máskor szoktak kiadni, de az Olimpia alatt egyáltalán nem adtak ki egyet sem. De vita nem volt belőle, ez volt a szerkesztők döntése.
Miben más vízilabdát fényképezni az Olimpián, mint máskor?
Attól más, hogy bele kell komponálni az Olimpiát. Valamilyen olimpiai szimbólumnak kell lennie a képen, hogy kiderüljön, hogy a kép ott készült, mert különben akárhol is készülhetett volna. Hiába csinálsz egy nagyon jó vízilabda képet, ha nem látszik, hogy az olimpián készült.
A munkakörülmények mennyire mások az Olimpián?
Ez most nagyképűen hangzik, de nekem egyáltalán. Minden sportágnak van egy fotós főnöke, aki felel érte, hogy ott rendben menjenek a dolgok a fotósokkal. Odamentem az első nap, még mielőtt elkezdődött az Olimpia, és beszélgettem Steve-vel, aki a vízilabdáért felelt. Kérdeztem tőle, hogy honnan lehet fényképezni. A hírügynökségeknek mindenhol prioritása van az Olimpián. Két fajta fotós mellény van, az egyik a khaki színű, amit miden fotós visel, és van egy kék, amit a kiemelt fotósok viselnek, akiknek nagyobb valamivel a mozgástere. Első nap kiderült, hogy nincs olyan fotós hely kijelölve a vízilabdán, ahonnan a kiemelt, úgynevezett pool fotósok dolgozhatnak. Mondtam neki, hogy én innen a két oldalról, meg innen szeretnék fényképezni. Erre ő mondta, hogy nem tudja, hogy lehet elintézni. Én meg mondtam neki, hogy ott van az a kopasz olasz ember, a Gianni Lonzi a vízilabda világszövetség technikai főnöke, beszélje meg vele. De ha ő nem akar beszélni vele, akkor odamegyek én és elintézem. Persze ez az ő dolga, úgyhogy odament és mondta neki, hogy van itt egy fotós, aki innen meg innen szeretne fotózni. Lonzi, aki régóta ismer, meg visszakérdezett, hogy csak nem egy magyar fotós kérdezte ezt? De. Akkor lehet. Attól kezdve a kék mellényesek mehettek, ahova akartak, bár a többiek nagyon sokáig nem mertek, merthogy nem tudták, hogy mit lehet, én meg járkáltam és csináltam a dolgomat. Aztán később már ők is bátrabban mozogtak, mikor látták, hogy nekem nem szól érte senki.
Sőt annyira felbátorodtak, hogy volt, amikor én szóltam nekik, hogy az olaszok ellen épp vesztésre álló szerbeknek lehet, hogy nem kéne nagylátóval az arcába mászni, mert éreztetni fogják a nemtetszésüket. Én elég sok csapattal vagyok olyan viszonyban, hogy nekem ezt is megengedik, de ilyenkor még én is inkább a medence másik feléről fotóztam őket telével, mert ha rosszul áll a csapat, akkor máshogy reagálnak. Amikor nyerésre állnak, akkor szinte bármit engednek – főleg nekem.
Így készülhetett el a portré sorozatod is a vízilabda válogatottról, ami a magyar sajtóban szinte mindenhol megjelent.
Igen, hatalmas szerepe volt benne, hogy jóban vagyok Dénessel és a Kemény legényekkel. Másnak nem hiszem, hogy sikerült volna egy ilyen anyagot összehozni. Nekem se ment könnyen, mert nagyon elfoglaltak, szigorú az időbeosztásuk, és az igazság, hogy nagyon nincs kedvük bohóckodni a fotósoknak. Meccs közben fotózni más őket, akkor a játékkal vannak elfoglalva, de külön pózolásra már nehéz rávenni őket.
Mi az első szó, ami eszedbe jut az Olimpiáról?
Munka. Rengeteg munka. Mindenki azt hiszi, hogy nagyon jó olimpiát fényképezni. Ami igaz is. Csak ha egy cég elvisz egy fotóst az Olimpiára, mint mondjuk engem a Reuters, akkor abban tökéletesen megbízik, hogy tökéletesen megcsinálja azt a munkát, ami számára ki van jelölve. Tehát itt nem lehet felépíteni azt, hogy te milyen marha jó fotós vagy, mert az elvárás, hogy nagyon jót csinálj. Itt csak le tudod nullázni saját magadat azzal, hogy nem csinálod meg olyan jól, mint ahogy elvárják. Az elvárást teljesíteni sem olyan nehéz, hiszen azért visznek oda, mert meg tudod csinálni. De ettől magasabban nem leszel a ranglétrán, mert egy olimpián fényképezel. Lejjebb csúszhatsz, ha valamit nem csinálsz meg, de ez ritkán fordul elő.
Mi jelent nehézséget az Olimpiában?
Leginkább odajutni. Felépíteni azt a szakmai hátteret, hogy téged küldjenek ki. Ezen kívül minden nap meg kell próbálni jobbat csinálni, mint az ott lévő konkurencia. Ez van, amikor sikerül, van amikor nem, hiszen a többiek is mind nagyon jó fotósok.
Neked sikerült?
Sokszor igen.
Csinált más olyan képet, amit irigyeltél, hogy milyen jól sikerült?
Olyan nagyon nem, talán az egyik vízalatti kép, amikor úszik a győztes kapitány. Ez egy jó ötlet volt a fotóstól, de ugyanezzel a lendülettel ez a fotós semmi más igazán jó képet nem csinált.
Miben volt ez az olimpia most más?
Annyiban, hogy nem nyertünk. Meg talán több volt az utazás. London nagy város, nagyobb volt a forgalom, minden nap másfél-két óra buszozás benne volt a programban.
Minden felszerelést cipeltél magaddal?
Igen, hurcoltam mindent. Ott lehetett volna hagyni az uszodában, erre vannak kialakított zárható szekrények a fotósoknak. Csak én soha nem hagytam ott. Főleg Londonban, mert közel laktam az egykori metró robbantás helyszínéhez. Ha bármi történt volna és nincs nálam gép, amivel lefényképezhetem, mert kint hagytam az uszodában, az a legnagyobb amatörizmus, amit jogosan kérnének számon. Úgyhogy inkább hurcoltam inkább mindent minden nap.
Vízilabdán kívül még mit fényképeztél?
Kézilabdát, vadvízi evezést és kajakot. Utóbbit saját szorgalomból kértem, hogy küldjenek ki. A kajak-kenusokkal is jóban vagyok, és azért a Janics-Kovács kettősnél is ott voltam, amikor nyertek Pekingben és Athénban, úgyhogy gondoltam kimegyek most is. Ami egyébként nem volt közel, mert a kajak a város szélén volt, Heathrow mellett. Odafelé egy óra 10 perc volt az út, visszafelé egy óra ötven perc volt, mire visszaértem. És reggel fél hétkor kellett indulni. Ráaádsul nem is nyertek. Viszont a Kozák Danuta nyert, a Kammerer második lett a négyessel, ami nagyon komoly eredmény, tehát azért olyan rossz nap nem volt, csak sajnos a Katiék nem nyertek.
Más sport, amit még fényképeztél?
50 km gyaloglás, amit még életemben nem fényképeztem. Hárman fényképeztük, két angol sráccal. Egyikünk se fényképezett még ilyet, és ez egy nagyon furcsa sport, úgyhogy mindenki kísérletezett vele, hogy milyen képet is lehet belőle csinálni. A szerkesztők meg szóltak egy idő után, hogy ez egy olimpiai szám, úgyhogy lehetne róla azért normális sport képeket is küldeni, mert mindenki csak művészkedik, lábakat, árnyékokat, bemozdulásokat és egyéb kreatív képeket készít, de azért most már olyan képeket is küldhetnénk, amin gyalogolnak.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást számodra?
Úgy fényképezni, ahogy eddig még nem csináltam. Főleg vízilabdán, amit nagyon sokat fényképeztem már, és többször olimpián is. A vadvízi evezés nagyon jó volt, az nagyon érdekes, bár ott csak edzésre mentem ki. A kajak nem volt érdekes, mert azt csak hajóból lehetett volna jól fényképezni. A gyaloglást meg már meséltem.
Szabad napod volt ezalatt a két hét alatt?
Egy nap volt, amikor nem volt vízilabda, akkor küldtek el gyaloglásra. Mondjuk messzire nem kellett mennem, mert bent volt a belvárosban, én a Buckingham Palotánál voltam.
Mivel fényképeztél?
Két darab Canon EOS 1DX-szel. 16-35, 70-200, 400. Egyszer kipróbáltam az új 200-400-at is, hogy milyen vele vízilabdát fényképezni. Nagyon jó, hogy beépített 1,4-szerező van benne, így nem kell szerelgetni, egy mozdulattal bekapcsolod és a 400-asból 560 lesz. Minőségre nagyon jó, akárcsak súlyra. Olyan könnyű, hogy kézből lehet vele fotózni.
És milyen az 1DX-szel dolgozni?
Állati jó, verhetetlen. Villámgyors az AF, ha csak felkapom a gépet, akkor is azonnal rááll a témára, tű éles, és a nagyon finom részletek is nagyon jól kijönnek. Egészen más képeket lehet vele készíteni.
Volt az olimpia jegyében fejlesztés a Reutersnél?
Az 1DX-et az Olimpián kaptam meg. Kettőt kaptam az Olimpia idejére, de az egyiket vissza kellett adnom a végén, mert elég keveset vett belőle a cég, így egyelőre elosztották, hogy mindenkinek jusson, akik több sportot fotóznak. Igazából már az is szerencse, hogy egyet megtarthattam, mert Magyarországon általában nincs annyira sok komoly sportesemény. A magyar sportok nagyjából csak négy évente az Olimpián érdekesek a nemzetközi sajtóban.
Éltél a CPS kölcsönző kínálta lehetőségekkel?
Javíttatnom szerencsére nem nagyon kellett semmit. Kölcsönöztem ezt-azt. Kipróbáltam egy tilt-shift objektívet, a már említett 200-400-at, az új Canon 1.4x III telekonvertert is, az is nagyon jó.
A CPS viszonylag jól működött, de az jellemző volt, hogy nem mindenki beszélt jól angolul. Én például úgy kértem el egy 1.4-szerezőt, hogy majd az Olimpia végén visszaadom, és mégis rám telefonáltak, hogy miért nem viszem vissza. Aztán mikor mondtam, hogy az egyik japán szervizestől vettem fel, akkor bocsánatot kértek.
Mitől jó egy sportfotó?
Attól, hogy jól van lefényképezve. Ez annyira szubjektív. Talán hogy van benne dinamika, benne van a sport, a küzdelem.
Volt valami saját terv, ötlet, amit kigondoltál, hogy azt meg szeretnéd csinálni?
Nem, az Olimpia nem az a hely, ahol nagyon ki tudod találni, hogy mit akarsz csinálni. Annál sokkal komolyabbak a biztonsági feltételek, ott nincs olyan, hogy ide mész, oda mész.
Mi volt a legérdekesebb olimpiai élményed?
Itt most nem kellett izgulnom, hogy ki nyer. Mivel a magyarok kiestek, így teljesen tiszta fejjel fotózhattam, jóformán nem is érdekelt, hogy mi lesz az eredmény. Persze ha a magyarok játszanak döntőt, akkor is ugyanolyan jó képeket kell készíteni, de akkor egészen más élmény. Így csak munka volt a vége.
Meg szoktam kérdezni, hogy mennyire ismered a sportolókat, de a te esetedben ennek a kérdésnek nincs sok értelme.
Az AP fotósok értetlenkedtek, hogy az rendben van, hogy a magyar játékosokat ismerem, de hogy én a vízilabdában mindenkit ismerek, azt már nem hiszik el. Mert én ugyanúgy beszélgettem nem csak a magyarokkal, hanem a románokkal, angolokkal, a bírókkal, a tisztviselőkkel, mindenkivel. Mondjuk mindenhol magyar edző volt, meg annyit járok nemzetközi versenyekre, hogy mindenhol látnak, és kialakulnak ismeretségek.
Völgyi Attila fotóriporter rendszeresen foglalkozik a sajtófotósok munkájával.
