2014 a kockák éve? Mi, magyarok idén ünnepeljük a Rubik kocka feltalálásának 40 éves évfordulóját, a németek viszont egy másikért rajongtak a hétvégén, a „Leica-kockáért”. Nem, ez véletlenül sem egy régi germán sütemény, inkább a sokunk számára jól ismert kisfilmes, vagy 35mm-es formátum. Megrögzött digitális fotófanoknak nyilván a fullframe (36x24mm) szenzorméret ugrik be elsőként. Az is innen eredeztethető. Egy szó mint száz…igen, száz: 100 éves a Leica fotográfia.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az említett formátumot Edison már korábban is használta a mozgóképnél, és a fotózásban is kísérleteztek vele, de igazi elterjedéséhez úgy tűnik a német Leica cégre és fejlesztő részlegének ötletgazdag vezetőjére, Oskar Barnackra volt szükség. Barnack alapvető elgondolása nagyon egyszerű és kézenfekvő volt: a világnak kicsi, könnyen hordozható, mégis jó minőséget adó fényképezőgépekre lenne szüksége. 1911-ben került az akkoriban főként mikroszkópokat, látcsöveket és finommechanikai műszereket gyártó Leicához és néhány év alatt kifejlesztette a prototípust, az ún. Ur-Leicát, majd a mára már ikonikusnak számító korai távmérős modelleket. A világ pedig rábólintott az ötletre, és mint az elmúlt száz év mutatja valóban szüksége volt a könnyen hordozható, jó minőségű fényképezőgépekre. Az évszázaddal ezelőtti német gépek sikere elérhetővé tette a fotográfiát az átlagember számára is. Hatása a mai napig érezhető, elég csak a mobiltelefonokban is megtalálható fényképezőgépekre gondolni, melyeknek ugyan nem sok közük van Barnackhoz és tradicionális német vállalatához, de a Leica fotográfia száz éves szelleme minden modern fényképezőgép fölött is ott lebeg.
A Leica hazai képviseletének meghívására szülinapi partira voltunk tehát hivatalosak, megünnepelni ezt az öreg szellemet és vele együtt a névadó céget. Kilencedmagammal indultam útnak a születésnapi buli bő ezer kilométerrel arrébb található helyszínére. A cél Wetzlar, a Leica gyár eredeti-új otthona. Eredeti, hiszen ebben a szép német városkában indult útjára a vállalat, hogy aztán a fényképezőgép gyártás átkerüljön a nem is olyan messzi Solmsba. Új, mivel a most ünnepelt évforduló kapcsán legmodernebb gyárukat is felavatták, mely újra Wetzlarban talált otthonra, de erről majd később.
Megérkezésünk estéjén egy laza „Get Together” partira voltunk hivatalosak egy közeli kis tó-strand partjára. A kimért eleganciájáról, nem épp átlagembernek szóló gépárairól ismert Leicáról azt gondolná az ember, hogy valami puccos feneket kerít az eféle ismerkedési esteknek, de itt szó sem volt ilyesmiről. Visszafogott, jó hangulatú sör-virsli buli kerekedett a dologból, amit az sem akasztott meg különösebben, hogy megérkezésünk után egy szűk órán belül elmosta egy gyors nyári monszun. A rendezvény a közeli sörsátorban folytatódott, és bár a szervezők eredetileg nem pont ezt a forgatókönyvet álmodták meg, szerintem a hangulatnak még jót is tett a szűkösebb és fülledtebb új helyszín. Ráadásul a buli mottóját (mármint, hogy „Get Together”) ennél jobban be sem teljesíthette volna az este.
Asztalunkhoz penderült például Olaf Wolf, akiről annyit sikerült megtudnom, hogy a Leica technikai tótumfaktuma, magyarán a gépek és optikák teszteléséért felelős. Régi barátként üdvözölte a magyar képviselet megjelentjeit, majd egy papírfecni és egy toll segítségével valóságos kiselőadásba kezdett a fullframe buktatóiról és a Leica termékekről. Megtudtam például – ami azért már sejthető volt – hogy a nemrég bejelentett, és általunk is bemutatott, Leica T-hez Japánban készülnek az objektívek, bár nem az ismert P-betűs üzlettárs műhelyében. Végigmérte az összes konkurens fullframe váz képességeit, és kérés nélkül meg is osztotta meddig éles a kép egy Sony és meddig a Leica szenzoron. Kimérte azt is, hogy a legjobb képminőséget úgy kapjuk az új T MILC-től, ha először egy T-M, majd erre egy M-R bajonett adaptert tekerünk, és Leica R objektívvel használjuk. Elárulta azt a nagyszabású titkot is, hogy a bajor fiatalemberek nem Porschéval, hanem traktorral csajoznak. Szóval csupa-csupa hasznos infóval gazdagodtam.
A hivatalos program másnap délelőtt kezdődött és jóval szárazabbra sikeredett, mint az előző este. A szárazat a hangulatra értem, nem az időjárásra, mert szinte egész délelőtt zuhogott. Persze milyen is lehetne egy gyáravatás, ugyanis ezzel indult a nap. Ahogy említettem a 100 éves évforduló alkalmából avatta fel új fényképezőgép gyártó üzemét, központját és látogató-centrumát.
Az eső elől az épület mellett felállított hatalmas sátorba húzódott a szerény számításaim szerint mintegy 3-4 ezer egybegyűlt. Gyakorlatilag az egész világ képviseltette magát, és az egy négyzetméterre eső Leicák száma szerintem aznap itt volt a legnagyobb a világon. A márka nagyon szép sikereket könyvelhetett el a kínai és egyéb távolkeleti piacokon is, így rengeteg ázsiai látogató jött el, de Európa, az amerikai földrész is rengeteg résztvevőt vonzott. Ez volt a szakmai nap, rajongókkal, gyűjtőkkel, fotósokkal, dolgozókkal, újságírókkal, másnap pedig nyílt napot tartott a cég.
A sátorban Dr Andreas Kaufmann, a cég elnöke nyitotta meg az eseményt, kiemelve, milyen fontos, történelmi pillanat, egyfajta hazatérés ez a számukra. Beszéde után tovább folytatódtak a szónoklatok, gyakorlatilag ugyanazt előadva pepitában, így bevallom a harmadik után feladtam. Nem voltam vele egyedül, mert kb. 2 óra alatt felére apadt az egyre fülledtebb sátor közönsége. Ha nincs a közelben Bágyi Feri bácsi (a bácsizásért lehet, hogy tarkón vág), a Leica egykori endorsere és nemzetközileg is elismert természetfotós, aki kíméletlenül lényegretörő életbölcseleteivel és anekdotáival elszórakoztatta a kis magyar csapatot…hát bizony még hamarabb feladtam volna.
Szerencsére elrepült a délelőtti kötelező program és jöhetett a kötetlen, mely az új épület átadásával és szabad megtekintésével vette kezdetét. A szalagátvágást nagyon gyorsan lezavarták és szinte véletlen, hogy a közelben voltam és megörökíthettem, különösen a fotósok és tévékamerák hada közepette.
Egy rövid videó az új Leica központról:
Az új épület – milyen is lehetne – ultramodern és szép. Elülső részében található a látogatócentrum, a hátsó végében pedig a gyáregység, melyet külső folyosókon a látogatók is körbejárhatnak. Természetesen a tisztasági előírások és a gyártási titkok miatt a dolgozók sorai közé nem engednek be. A külső folyosókról hatalmas „kirakatüvegeken” keresztül követhetők nyomon a gyártás egyes mozzanatai. Az üveg előtti mellvéden érintőképernyős kijelzők tájékoztatnak róla, hogy gyakorlatilag mi is folyik odabent.
A természetes emberi kíváncsiságra alapozva még egy „titkos”, elsötétített ablakot is beszereltek, mely csak akkor nyílik ki 30 másodpercre, ha a látogató beüti e-mail címét a mellette lévő érintőképernyőn. Az ablak mögött egyébként két hölgy egyedi igények szerint készült vázakat rak össze egy kis szobában.
A folyosókon és az elülső termek üvegtárolóiban a teljes Leica történelem felvonul az Ur-Leica gép másolatától, és Barnack eredeti naplófeljegyzéseitől a legújabb digitális modellekig és objektívekig. Szerencsére magyar idegenvezetőm is akadt útitársaim közül, aki néhány mondatot minden érdekesebb géphez hozzá tudott fűzni. Az biztos, hogy a több száz kiállított tárgy egy igazi fotórajongó számára órákig tartó programot és nézelődést jelent, melynek fáradalmait az előtérben kiállított fotók megtekintésével, vagy az épület előtti kellemes kávézó és büfé meglátogatásával pihenheti ki. Még egy ajándékboltot is hadrendbe állítottak, melyet ottjártunkkor a leicás ajándéktárgyak mellett kb. száz árverésre váró, muzeális fényképezőgép és kiegészítő, valamint ugyanennyi híres fotómásolat is megtöltött.
Az árverésre nem is kellett sokáig várni, mert kora délután kezdődött, de az átlag 10-20 ezer eurós kikiáltási árakat látva, finoman szólva sem a mi terepünk volt. Hárman a magyar csapatból azért regisztráltak és beültek erre a nem mindennapos eseményre, de persze nem vettek semmit a nem ritkán 80-100 millió forintos leütésekből. Mi, halandók az előtérben felállított kivetítőn követtük nyomon a licit egy részét. Az aukción egyébként olyan különlegességeket lehetett megszerezni, mint Cartier-Bresson 1960-as fekete Leica M3-asa, vagy például egy eredeti 60-as évekbeli zselatin-ezüst nyomat Alberto Korda világhíres Che Guevara portréjáról. Előbbire olyan 12-15, utóbbira 3-4 millió forinttal a zsebben lett volna esélyünk. Helyette egy alternatív megoldást választottunk, hazabuszoztunk a szállodába az időközben beköszöntött napsütésben. A délelőtt gyárlátogatós, árveréses és múzeumos része azt hiszem szép élmény marad.
Az esti program az elmúlt évszázad megünnepléséről szólt, melyre a wetzlari Rittal Arenában kerített sort a Leica, nem kevesebb részvevővel mint délelőtt. A program gerincét itt is a beszédek és visszaemlékezések alkották, melyek színesítésére néha egy tehetséges vonósnégyes pattant fel a színpadra, hogy előadja a barokk klasszikusoktól az újraértelmezett tangóig terjedő repertoárját. Közben a háttérben lévő kivetítőn régi fotók slideshowja futott, melyet szívesen elnézegettem volna két órán keresztül, ha nem mindig ugyanaz a 20-30 kép váltakozik. Összességében ez az ünneplés is kicsit vonalasra sikeredett, de hát meg kellett adni a módját. Az est színfoltjai közül az egyik a Leica Oskar Barnack díj idei átadója volt, melyet ebben az évben Martin Kollar szlovák fotós sorozata kapott, Alejandro Cegarra venezuelai fotográfus pedig a legjobb újonc díját érdemelte ki.
Az ünnepség fényét a világhírű AP fotós, Nick Ut megjelenése is emelte, aki lakhelye Los Angeles város erre az alkalomra készült emlék oklevelét adta át a cég elnökének. Akinek esetleg nem ugrik be Nick Ut neve, elég erre a Pulitzer-díjas képére pillantania és…hmm, képben lesz:
Hozzá kapcsolódó sztori, hogy a délelőtti sátras monstre beszédek alatt magyar házigazdám egy pohár sörrel a kezében jelent meg, amit azzal nyújtott át nekem, „Ezt úgy idd, hogy leöntöttem vele Nick Utot!”. Úgy ittam. Ezúton is elnézést kérek a fotóstól, de számomra neve mostantól nem csak azt a híres képet, de azt a kis pohár sert is felidézi majd.
Az est további része az elmaradhatatlan büfével zárult, de ezzel kapcsolatban elszámolták magukat a rendezők ugyanis percek alatt óriási tömegnyomor alakult ki, ahogy a több ezren rászakadtak az előtérben és a karzaton felállított asztalokra.
A bulit számunkra egy esti városnéző séta mentette meg Wetzlar festőien szép középkori belvárosában. Ez az 50 ezres város ad egyébként otthont a Leica mikroszkóp üzemnek, a Minox gyárnak, sőt a Carl Zeiss egy gyáregységének is, úgyhogy a Leica visszatértével nyugodtan nevezhető a német optikai ipar szívének.
A város történelme annyira összefonódott például a Leicával, hogy a belváros egy kis terének közelében emléktábla jelzi a pontos helyet, ahonnan 100 évvel ezelőtt Oskar Barnack először próbálta ki az Ős-Leica prototípust. Persze meg nem állhattuk, hogy ugyanonnan le ne kapjuk megközelítőleg ugyanaz a látványt, még úgy is, hogy teljesen eltérő napszakban fotóztunk. Azt hiszem erre a 100 éves útra a magunk részéről nem is emlékezhettünk volna stílusosabban.
Mit is mondhatnék a végére? Felemelő érzés, hogy magamba szívhattam egy kis fotótörténelmet, és egyszersmind részese is lehettem ennek a történelmi pillanatnak, egy évszázad lezárásának és egy új korszak kezdetének a gyár életében. Boldog szülinapot Leica-fotográfia, és még legalább 100 évet!
A meghívást köszönjük a Leitz-Hungariának!
