Amikor a Panasonic bő 10 évvel ezelőtt (2008. szeptemberében) bemutatta a világ első, élőképet adó, cserélhető objektíves tükör nélküli fényképezőgépét, sokan nem gondolták volna, hogy igazi „game changer” vonal indul útjára. A MILC-ek az elmúlt 10 év alatt a fototechnika egyik legmarkánsabban fejlődő szegmense lett és most már ott tartunk, hogy komolyan fenyegetik a DSLR-ek létjogosultságát.
A profi szegmensben még sokan kitartanak a tükörreflexes gépek mellett, de a full-frame MILC-ek is megvetették már a lábukat szinte minden komoly gyártónál, így ezek fejlődése, fejlesztése is hamarosan fel fog pörögni. Egyébiránt a legújabb belépő itt a Panasonic, akik az idén piacra került S szériával indultak el hódító útjukra az (S1R és S1 modellekkel, a paletta pedig bővülni fog a fejlesztés alatt álló S1H-val).
A mikro NégyHarmados rendszer azonban már 10 éve áll fejlesztés alatt, amelynek bizony meg is vannak az előnyei.
Manapság már konkrétan az a kérdés, hogy egyáltalán van-e jövője az APS-C szenzoros tükörreflexes fényképezőgépeknek, vagy egyértelműen a „kis” szenzoros MILC-ek átveszik majd a szerepüket?
A hobbi és amatőr fotósoknak azonban nem a full-frame szenzor a legtriviálisabb választás, sőt, több, mint 10 éven keresztül az APS-C szenzoros DSLR gépek adták az amatőr fotósoknak a legtöbb gépet, ez azonban szép lassan átrendeződni látszik. Egyrészt ma már az APS-C szenzoros DSLR-ek nem mennek olyan jól, a fejlesztésük is lelassult és az árelőnyük is apad, másrészt noha készültek objektívek kifejezetten az APS-C szenzoros DSLR-ekhez, ezek nem voltak kisebbek és tömegük is csak néhány tíz százalékkal volt kevesebb, mint a full-frame-hez való, hasonló látószöget nyújtó modelleké.
Azaz egy APS-C szenzoros DSLR-t nem igazán lehetett volna úgy hirdetnini, hogy ilyet érdemes venni, mert sokkal könnyebb lesz a rendszer. Ráadásul sokszor az APS-C-re tervezett objektívek kompromisszumosabb képminőséget kínáltak.
De jött a mikro NégyHarmad, – amelynek szenzorát a korábbi NégyHarmados rendszer 17,3×13 mm-es szenzora adta – és gyakorlatilag fenekestől forgatta fel a könnyű és kis méretű objektívekből álló rendszerekről alkotott képünket.
A továbbiakban átnézzük az egyes tulajdonságokat, képességeket, amelyből ki fog derülni, hogy mik is az micro FourThirds rendszer előnyei, miért is jobbak ma már az mFT gépek, mint az APS-C szenzoros DSLR-ek, illetve miért jelenthetjük ki, hogy a mikro NégyHarmados MILC-ekkel jobban járunk, mint ha APS-C szenzoros DSLR-t vásárolnánk.
Méret, tömeg
Egy APS-C szenzoros tükörreflexes fényképezőgép nem jelentősen kisebb, mint egy profi full-frame szenzoros. Gyakorlatilag egy APS-C szenzoros modellnél a full-frame DSLR-hez képest 2-3 cm-rel érhető el kisebb szélesség, a vázak 1,5-2 cm-rel alacsonyabbak, míg mélységük szinte azonos (max. 6 mm eltérés).
Tömegben nagyobb eltérés érhető tetten, egy profi váz 900-1000 grammot nyom, az APS-C-k között viszont akad 700 grammos és 420 grammos is.
Ezzel szemben ha valaki kis méretű gépet keres, amit könnyen magával hordhat, a mikro NégyHarmad rendszerben több ilyet is talál. Ott van például az idén megjelent Panasonic Lumix GX880 (vagy a jelenleg piacon lévő elődje a Panasonic Lumix GX800), amely tenyérbe simuló méretével és csupán 270 grammos tömegével nagyon vonzó modell a kicsi és könnyű gépet keresőknek, hiszen az átlag APS-C DSLR-nél közel 20%-kal kisebb, tömege pedig mindössze a fele.
De találunk ilyen kis méretű gépeket az Olympus kínálatában is, a PEN modellek hasonlóak kicsik és könnyűek (a GX800/GX880-nál 1 cm-rel szélesebbek).
Ha szempont a belekukucskálós kereső is, akkor a Panasonic Lumix GX9 lehet a befutó, amely még mindig kisebb az APS-C-s DSLR-nél és tömege sem több azokénál, hiszen 400 grammot nyom.
De nem csak a vázak, az objektívek is kisebbek. Az APS-C DSLR-ekhez készülő alap (18-55 mm, azaz kb. 28-80 mm ekv. látószöget adó) objektívek 70×75 – 65×63 mm méretűek illetve 200 grammot nyomnak, míg a mikro NégyHarmados rendszernél ezt a látószög tartományt 61×27 mm mérettel is lefedhetjük 95 gramm tömeg mellett: Panasonic Lumix G X Vario PZ 14-42mm f/3,5-5,6 ASPH POWER O.I.S., vagy ott van a még kisebb, 61×23 mm-es és 91 grammos Olympus M.Zuiko Digital ED 14-42mm f/3,5-5,6 EZ.
Persze nem csak egy objektívvel fotózunk általában, ha kell teleobjektív, az is elérhető a mFT rendszerben. Itt már nincs jelentős előnye a mikro NégyHarmadnak, szinte azonos méretben és tömegben állnak rendelkezésre hobbi telezooomok, mint az APS-C szenzoros DSLR-ekhez.
A fix gyújtótávolságú pancake-ekkel viszont az APS-C rendszer nehezen tud versenyezni.
Ott van példának a Panasonic Lumix G 14mm f/2.5 II ASPH a maga 56×21 mm-es méretével és brutálisan kevés, 55 grammot tömegével, vagy a Panasonic Lumix G 20mm f/1.7 Asph 63×26 mm-rel és 100 grammos tömeggel, illetve a Olympus M.Zuiko Digital ED 17mm f/2,8 57×22 mm-es mérettel és 71 grammos tömeggel.
Ilyen kis méretű autofókuszos objektívet csak a Canon készít APS-C-re, az EF-S 24mm f/2,8 STM 68×23mm és 125 gramm, ami a fenti összes objektívnél nehezebb. (A Nikon DSLR-ekhez manuális élességállítással a Voigtlander kínál két pancake objektívet 20 mm és 40 mm gyújtótávolsággal).
Nézzünk néhány konkrét példát, mit tudunk összeállítani APS-C DSLR-nél ha szeretnénk a standard zoomon kívül extra nagylátószöget, közepesen jó telét, portrézni és makrózni (ezt egyetlen makró objektívvel megoldhatjuk).
Legyen egy könnyű APS-C DSLR (420 gramm), egy kitobjektív 28-80 mm ekv. gyújtótávolsággal (205 gramm), 16-29 mm ekv. nagylátószögű zoom (240 gramm), egy 90-400 mm ekv. telezoom (375 gramm), 100 mm ekv. makró (335 gramm). Ez összesen ~1,6 kg.
Mindez mikro NégyHarmadon így néz ki: könnyű mFT gépváz (270 gramm), kitobjektív 28-84 mm ekv. gyújtótávolsággal (95 gramm), 16-36 mm ekv. nagylátószögű zoom (315 gramm), egy 90-400 mm ekv. telezoom (380 gramm), 90 mm ekv. makró (225 gramm). Ez összesen ~1,3 kg.
Azaz marad még 300 grammunk, így ugyanazzal a tömegű fotós táskával még plusz két objektívet vihetünk magunkkal (ebből egy standard nagylátószögű pancake, amivel egy városnézős kirándulós fotózást simán megoldhatunk mindössze 370 grammal a nyakunkban, ami egy objektív nélküli DSLR-nél is könnyebb)!
Objektívek
Persze nem csak az számít, hogy mekkorák és milyen nehezek az objektívek, hanem az is, hogy milyen széles paletta áll rendelkezésre. A full-frame szenzoros MILC-eknél jelenleg az a legfőbb probléma, hogy nagyon kevés a natív (hozzá való bajonettel rendelkező) objektív. A gyártóknak ezen kell mindenképpen komolyan dolgozniuk.
A mikro NégyHarmadnál ilyen probléma nincs, sőt, az összes MILC rendszer közül az mFT bajonettre találjuk a legtöbb gyári natív autofókuszos objektívet. Ez azt jelenti, hogy az Olympus és a Panasonic termékei között a 8 mm-es halszemtől a 600 mm-es fix teléig és a 200-800mm-es telezoomig több, mint 50 objektív érhető el. Egy Panasonic MILC-cel gond nélkül használhatunk Olympus M.Zuiko Digital objetkívet és vice versa.
Az APS-C szenzoros gépekhez csak a Nikon kínál gyári halszem objektívet (ami persze a Canon gépekre nem jó), viszont pancake-et meg csak a Canon kínál. Komoly telezoom gyakorlatilag nincs, vagy megvesszük a hobbi kategóriás 55-250mm-es vagy 55-300mm-es modelleket, vagy ha nagy fényerő kell, akkor full-frame-re való telezoommal kell dolgoznunk (pl. 70-200mm f/2,8).
Fontos megemlíteni, hogy MILC gépre adapter segítségével több gyártó objektíve is feltekerhető, akár Nikon DSLR, akár Canon DSLR objektív is, így összességében a mikro NégyHarmad verhetetlen a teljes felhasználható objektívek számában.
Felbontás
Bár az amatőr fotósok ritkán készítenek papírképet, ha esetleg saját kiállításra készülnének nyomatok, ott a 60 cm szélesség már nagynak számít. 300 dpi felbontással ehhez 7000 pixel széles kép kell.
Nos, a mai APS-C szenzoros DSLR-ek mind 24 Mpixel felbontásúak, azaz 6000 pixel széles képet adnak. Ha nem is teljes 300 dpi-vel, de közel elég ez a felbontás a 60 cm széles nyomathoz kiváló minőségben. Más kérdés, hogy én készíttettem 18 Mpixeles (5184 pixel széles) képről is 72 cm széles nyomatot, ami kiállításon falra került, és egyáltalán nem tűnik lágynak, teljesen bevállalható.
A mikro NégyHarmados rendszerben a kisebb felbontású fényképezőgépek 16 Mpixelesek (4592 pixel széles), a nagyobb felbontásúak 20 Mpixelesek (5184 pixelesek). Azaz még ha nagyméretű képeket szeretnénk nyomtatni, akkor sem leszünk komoly hátrányban az APS-C DSLR-ekhez képest. Gyakorlatilag az a helyzet, hogy ember nincs a világon, aki egy 70-80 cm széles nyomatról biztosan megmondja, hogy az 16, 20 vagy 24 Mpixeles géppel készült-e. (A számszerű felbontásnál többet nyom a latba az objektív minősége és a nyomatmérethez igazodó rádiuszú élesítés.)
Kereső
Sokszor voltam már szem- és fültanúja egy-egy MILC-DSLR párharcnak, amikor egy fotósoknak szóló rendezvényen a részt vevők egymást akarták meggyőzni, hogy márpedig a másik rendszer a jobb. Nem kérdés, hogy mindegyik rendszernek megvannak a maga előnyei. Érdekes, hogy erre a legtöbbször a keresőt és a fókuszrendszert hozzák fel példaként, legyen szó akár DSLR-ről, akár MILC-ről.
A DSLR vásárlók között két típus létezik, aki szereti és imádja a TTL optikai keresőt és szinte ezért választja a DSLR-t, és aki megnyugvással fogadja, hogy ez a módszer már bevált, minek erőltetni az elektronikus típust, mondván, ha kell, akkor ott a LiveView élőkép (ami persze nyáron erős napsütésben elég nehezen látható, másrészt a Nikon sajnos LiveView módban nem tud gyors autofókuszt felmutatni).
A MILC vásárlóknál nincs ennyire sarkos kategorizálás, hiszen vannak olyan MILC-ek, amelyeknek nincs külön keresőjük, csak a hátsó LCD (többnyire az igen kis méretű gépeknél). Aki viszont szeretne belekukucskálós keresőt is, annak az elektronikus keresővel kell megbarátkoznia, amit sokan nehezen élnek meg jól. Érdekes egyébként, hogy nekem annak idején az első tükörreflexes gépemnél pont a TTL optikai keresőt volt nehéz megszokni (mert analóg SLR-rel nem is fotóztam, csak az LCD-t használtam előtte az élőképhez).
Aki viszont az optikai keresőt szokta meg és azt szereti, annak nehéz elfogadni, hogy miért is sokkal jobb egy elektronikus kereső. Pedig az elektronikus keresőnek vannak komoly előnyei is, amit egyetlen optikai kereső sem tud pótolni. Például az, hogy az expozíció korrekciót nem hasra ütés szerűen állíthatjuk, hanem már az élőképen láthatjuk, hogy milyen lesz a végső kép, azaz nem kell készüljenek zavaróan alul- vagy túlexponált képek (vagy ha mégis készül ilyen, azt már az exponáló gomb megnyomása előtt látjuk és ha kell, korrigálhatjuk még a fotózás előtt).
De nem csak ennyiről van szó, hiszen precízebb és jobban testreszabható segédrácsot használhatunk (a DSLR-eknél egyféle segédrács érhető el jobb esetben), láthatunk élő hisztogramot és műhorizontot is. Ami azonban igazán kényelmessé teszi, az a kézi élességállítás során elérhető képnagyítás és a sötét környezetben történő élőkép kivilágosítás. Azaz pl. makrózásnál egy DSLR esetében a kézi élességállítás nehézkes a TTL optikai keresőben, míg MILC-nél ez pofon egyszerű és precíz lehet a nagyított élőképnek köszönhetően. Illetve az sem mindegy, hogy gyenge fényben látunk-e annyit a témából, hogy legalább a kompozíciónk jó legyen, vagy csak tapogatunk, mint vak a hajnalt.
Arról nem is beszélve, hogy a jól látható keresőkép nem csak a fókuszáláskor segíti a fotóst. Rengetegszer előfordult már velem a saját DSLR-em használata során, hogy a készített képet szerettem volna ellenőrizni, de a tűző napon a hátsó LCD-n alig láttam valamit. El kell fordulni, háttal árnyékolni a Napot, akkor talán látszik, hogy jó-e az élesség, vagy újra kell lőjem a képet.
Elektronikus keresővel ellátott MILC-nél ilyen probléma nincs, a visszajátszás is elvégezhető az elektronikus keresőben és tökéletesen látható lesz a fókuszhelyesség is, még szikrázó nyári napsütésben is.
S mivel nem kell méretes pentaprizma, vagy pentatükör, még a gép méretét sem növeli meg jelentősen.
Amit negatívumként szoktak említeni az elektronikus keresőről, az a késleltetés. Régebben ez valóban mérhető volt, napjainkra azonban annyit gyorsultak a szenzorok és a képfeldolgozó processzorok, hogy kb. ott tartunk az EVF késleltetéssel, mint a DSLR-ek expozíciós késésével (ami ugye a tükör felcsapásának idejéből adódik, amit szintén nem lehet megkerülni).
Fókusz rendszer
Az APS-C szenzoros DSLR-eknél általában 9-53 fókuszmező áll rendelkezésünkre, amelyek jó esetben keresztszenzorosak, rosszabb esetben csak a középső csoport keresztszenzoros. A nem keresztszenzoros fókuszmező csak a vízszintes, vagy függőleges komponenst is tartalmazó témára tud élességet állítani (pl. vízszintes fókuszmezővel nem állíthatunk élességet a tenger horizontjára, illetve függőleges mező sem fog élességet találni egy függőleges villanyoszlopon). Ha olyan fókuszmezőnk van, ami nem keresztszenzoros és a téma csak egy irányú éleket tartalmaz, akkor trükköznünk kell (enyhén elforgatjuk a gépet élességállítás idejére).
A fókuszmezők kivétel nélkül a képmező közepére koncentrálódnak, még a legszélesebb fókuszrendszerrel rendelkező profi APS-C-s Nikon D500-nál is csak a képmező 50%-a van lefedve, az átlagos APS-C DSLR-nél (pl. D5300) még ennyi sem, csupán 30%.
A mikro NégyHarmados tükör nélküli gépeknél szinte kivétel nélkül mindig elérhető legalább a képmező 80%-a, egyes modelleknél viszont a teljes képmező bármely részére fókuszálhatunk, azaz 100% lefedettségünk lesz. Mindezt pedig anélkül, hogy fejben kellene tartanunk, hogy hol van keresztszenzoros és hol csak egyirányú fókuszmező.
Az autofókusz helyén kívül fontos lehet a fókuszsebesség is. E téren a profi DSLR modellek még jobbak a MILC-eknél, itt főként a D500-ra kell gondolni, bár a középkategóriás DSLR-ek is gyorsak. A MILC-ek esetében a magasabb kategóriás mikro NégyHarmados fényképezőgépek fókuszsebessége már nagyon hasonló a DSLR-ekéhez, persze ez függ a körülményektől is. Ha olcsóbb mikro NégyHarmados modell vásárlásán gondolkozunk, akkor sem kell tartanunk attól, hogy lassú lesz majd az autofókusz, hiszen ezeknél az olcsóbb modelleknél sincs probléma a fókuszsebességgel, még akár sorozatfelvétel közben is képesek a témakövetésre, amit viszont a kevés fókuszpontú, olcsóbb APS-C szenzoros DSLR-ekkel már csak nehézkesen, vagy egyáltalán nem tudnánk megoldani.
A tükör nélküli fényképezőgépek élőképes fókuszrendszerének további előnye az arcfelismerés, ezen belül is a pontosan a szemre élességet állító „Eye AF”, de ma már olyan gépek is léteznek, amelyek felismerik az állatokat, sőt, repülőgépeket, motorokat, helikoptereket is és ezekre automatikusan képesek fókuszálni a képmező bármely részén, anélkül, hogy előre be kellene állítanunk, hogy a kép mely részére akarunk fókuszálni.
A használhatóság szempontjából nem mellékes, hogy a DSLR-eknél az alsóbb szegmensekben a fókuszpont váltó gomb megnyomása után a navigáló gombokkal helyezhető át a fókuszmező, a magasabb szériás modelleknél erre külön fókuszkar (joystick) használható, amellyel bármely irányba lehet léptetni a fókuszmezőt. A mikro NégyHarmados fényképezőgépeknél már régóta elérhető a hátsó érintésérzékeny LCD AF pad üzemmódja is, amely akkor is lehetővé teszi a fókuszmező mozgatást a kijelző érintésével, amikor a gép a szemünk előtt van. Mindössze el kell húznunk az ujjunkat az LCD-n és máris könnyedén mozgatható a fókuszmező. És ez gyorsabb megoldás, mint a fókuszkart lökdösni egyenként és lépkedni a fix fókuszmezők között.
Elektronikus zár, sorozat sebesség
Bár manapság már a DSLR-eknél is elérhető a LiveView élőkép mód, amikor a szenzor folyamatos élőképet ad, az elektronikus zár igazi előnyeit mégsem tudjuk kihasználni.
A MILC-eknél nem kérdés, hogy ez rendelkezésre áll.
Igaz, a tükör nélküli cserélhető objektíves fényképezőgépekben kivétel nélkül gördülő záras megoldást használnak, ami gyorsan oldal irányban mozgó témáknál torzulást okozhat (lásd jello-effektus). Bár az is tény, hogy globál záras megoldást még a profi szegmensben is kevés gyártó kínál (ilyen pl. a Blackmagic Ursa Mini 4K potom 1 millió Ft-ért).
Általános esetekben azonban a gördülő zár sem okoz komoly problémát, ráadásul a relatív kis fizikai méretű mikro NégyHarmad szenzor esetében a hatás is kisebb, mint egy méretesebb szenzornál.
Az elektronikus zárnak köszönhetően nem csak extrém gyors zársebességet (1/16000 mp vagy akár 1/32000 mp) használhatunk, de elérhető vele a teljesen csendes expozíció is, amikor konkrétan nincs mechanikai mozgás a felvételkészítés közben (leszámítva az exponáló gomb megnyomását).
A DSLR-eknél nincs tökéletesen csendes mód, még LiveView módban sem. Ugyanis ilyenkor is a redőnyzárat használja a gép, így mindenképpen zajt kelt képkészítés során, ami pl. egy színházi előadás során, vagy nagyon közeli természetfotóknál már zavaró lehet.
S valóban, már fotóztam úgy 2 méterről gyurgyalagot, hogy nem az álcázás és a madár leszállásának kivárása okozta a fő nehézséget, hanem az, hogy egyetlen lehetőségem volt a képkészítésre. A tükörreflexes gép tükörfelcsapásának és zárlefutásának hangja ilyen távolságból már megzavarta a madarat, így az egy kép után mindig riadtan repült el!
Részben köthető az elektronikus zárhoz a gyors sorozat mód is, ami egy átlagos alsó-középkategóriás mFT modellnél is lehetővé teszi a min. 8 kép/mp sebességű sorozatfelvételt, ami a komolyabb típusoknál 10 kép/mp is lehet, sőt, a Panasonic és az Olympus felső kategóriás gépei elektronikus zárat használva 60 kép/mp-et is kínálnak.
APS-C szenzoros DSLR-eknél viszont az 5-6 kép/mp az átlag, a felső-középkategóriás Nikon D7500 8 kép/mp-et tud, a felső kategóriás Canon EOS 7D Mark II és a profi Nikon D500 10 kép/mp-et. De ez a csúcs, amit itt el lehet érni (vagy inkább meg lehet venni).
A Panasonic fényképezőgépeiben elérhető még a 4k Photo és 6K Photo, amely 8 Mpixeles illetve 18 Mpixeles képeket kínál. Igaz, itt csak JPEG áll rendelkezésre, szemben az Olympus Pro Capture-rel, ahol RAW fájlokat kapunk teljes felbontásban 60 kép/mp-cel.
A 4K módban 30 és 60 kép/mp, a 6K módban 30 kép/mp érhető el. Ez a lehetőség nem csak program automatika módban, de fél-automata és manuális üzemmódokban is rendelkezésre áll, így ha szükséges, mi magunk adhatjuk meg a kívánt zársebességet (ha már gyors sorozatról van szó ugye…).
A Panasonic G9-cel a 6K Photo módban kimentett fotók:
A 4K és 6K Photo módok minden gyorsan mozgó vagy gyorsan változó eseménynél jól használhatók, így például egy akrobatikus bemutatón, sport eseményeken, de nappali körülmények között egy villámcsapást is elcsíphetünk vele, vagy éppen azt a pillanatot, amikor a kockacukor látványosan beleesik a presszókávénkba, amire nem igen van esélyünk egy DSLR átlag sorozat módjával. Sőt, ezen kívül még családi eseményeknél, mondjuk egy születésnapnál is hasznát vehetjük, hiszen könnyen kiválaszthatjuk azt a legjobb képkockát, amikor az ünnepelt éppen elfújja a gyertyát, vagy éppen kipukkasztja a lufiját, amibe az ajándékát rejtettük.
A Post focus beállításával van olyan lehetőség is, amelynél 49 kép készül, eközben a gép minden képkocka előtt folyamatosan változtatja a fókuszt. Ezt követően lesz lehetőség a fókusz utólagos beállítására, magán a fényképezőgépen, az LCD-re bökve. A kiválasztott fókuszpontú kép külön képként elmenthető.
Arra is van lehetőség, hogy a Post focus módban rögzített képsorozatból egy nagy mélységélességű „focus-stacked” képet készítsünk.
Ehhez azonban tökéletesen mozdulatlan téma kell és ajánlott az állvány használata is! Már egy kis szellő is könnyen tönkreteheti a képet.
Az APS-C DSLR-ek egyike sem kínál a 4K és 6K Photo, valamint a Pro Capture módokhoz hasonló gyors sorozatot és Post focus, valamint fókusz illesztés sorozatokat sem.
Dupla képstabilizátor
Az APS-C szenzoros DSLR-eknél nincs szenzor stabilizálás (Canon és Nikon modellekre gondolunk, a Pentaxnál a „legfrissebb” APS-C DSLR – a K-70 – kínál ugyan szenzor stabilizálást, de ennek a 2016-os modellnek a megvásárlását a gyártó lecsökkent fejlesztési kedve és a kevés elérhető objektív miatt nem kifejezetten javasoljuk).
A mikro NégyHarmados MILC-ek mindegyikében stabilizált szenzor található, amelyet ráadásul szinkronizálva használhatunk az optikai stabilizátorral is, így elképesztő hatékonyságú képstabilizátor áll rendelkezésünkre. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy akár 1 mp-nél hosszabb expozíciós idő is kitartható kézből berázás nélkül.
Nagy felbontású mód
A szenzor eltolhatóságának köszönhetően arra is képesek a felső kategóriás mikro NégyHarmados fényképezőgépek (pl. a Panasonic G9-es, vagy az Olympus E-M1 Mark II), hogy olyan 8 képből álló fotósorozatot készítsenek, amelyek között csupán fél pixelnyi eltolódás van. Az így készült fotókat a G9 pl. 40 Mpixeles (7296×5472) vagy 80,5 Mpixeles (10368×7776) nagy felbontású képpé fűzi össze, akár RAW formátumban is.
Normál és nagy felbontású módok a Panasonic G9-cel
Videófelvétel
Ma már nem maradhat ki a videofelvételi képesség egyetlen fényképezőgépből sem. Ez alól az APS-C szenzoros DSLR-ek sem kivételek, gyakorlatilag mindegyik képes ilyen, vagy olyan videórögzítésre. Érdemes azonban itt is kicsit mélyebbre ásni.
A Canon EOS 800D és a drágább EOS 80D max. 60 kép/mp sebességű Full HD videórögzítésre képes, az EOS 250D már felmerészkedik Ultra HD-ig, igaz, csak max. 25 kép/mp-cel. A Nikon D5500 szintén max. Full HD felbontást kínál, a D7500 lehetővé teszi az Ultra HD videózást is, 30 kép/mp-cel. A csupán fel-le dönthető LCD azonban a videobloggereket nem segíti.
A mikro NégyHarmados MILC-ek (2017-től) kivétel nélkül mind kínálnak Ultra HD videofelvételt, s több modell is lehetővé teszi a hátsó LCD kihajtását, miközben mikrofon bemenettel is rendelkeznek, azaz a videobloggerek is jól használhatják.
Itt azonban nem áll meg a tudomány, a time-lapse videókészítés és a slow-motion is már alapnak számít a micro FourThirds gépekben.
Sőt, még a profi videográfusok is találnak maguknak kiváló modellt, a Panasonic GH5S kifejezetten a videózásra termett, nagy érzékenységen is alacsony képzajú 10 Mpixeles szenzorával. A gép Cinema 4k (4096×2160), Ultra HD videórögzítést (24-60 kép/mp) korlátlan ideig kínál, Full HD videofelvétel akár 240 kép/mp-es képfrissítéssel is készíthető, 10 bites 4:2:2 rögzítés érhető el UHS-II memóriakártyára, LongGOP és ALL-I tömörítés is választható, de a V-LogL és 4k HDR hybrid Log Gamma mentés, a 12 Fé dinamika átfogás, a Time-Code ki/bemenet és az anamorfikus objektívek támogatása is a különleges képességek tárházát bővíti.
Konklúzió
Azt hiszem látható, hogy volna még hova fejlődniük a DSLR-eknek, amire igazság szerint meg is lenne a mód, hiszen ha MILC-eknél sikerül a jó fókuszrendszer és a kiváló szolgáltatáskészlet kialakítása, akkor ez a tükörreflexeseknél sem ütközhet akadályba. Valahol azonban az látszik, hogy a tükörreflexes gépek fejlesztése egy kicsit megakadt. Mintha nem is nagyon akarnák a gyártók, hogy ezek a DSLR-ek felvegyék a versenyt a modern MILC-ek által nyújtott képességekkel, mint a teljes képmezőn elérhető, témafelismerő követő fókuszra is alkalmas fókuszrendszer, az extra gyors sorozatok, a csendes fotózás lehetősége, a kötelező alap videofelvételi képességeken túl az extra szolgáltatások elérhetővé tétele, valamint a különböző plusz szolgáltatások integrálása.
Ezek után nem kérdéses, hogy a dinamikusan fejlődő MILC-ek jobb választásnak tűnnek, mint a kicsit megrekedt amatőr, vagy félprofi-, profi APS-C szenzoros DSLR-ek. Ráadásul a mikro NégyHarmados rendszer olyan előnyöket is kínál, amit egy APS-C szenzoros DSLR soha nem lesz képes: rendszer szinten kisebb és könnyebb vázakat és objektíveket, azaz könnyebb fotóstáskát.
Egyedül a kis mélységélességű fotózást, valamint az egy akkumulátorral elérhető hosszabb üzemidőt lehet még előnyként említeni az APS-C szenzoros DSLR-eknél, hiszen míg egy hobbi kategóriás (100-140e Ft-os) 85mm f/1,8 objektívvel APS-C szenzoros géppel is készíthető egy kisfilmes 135mm-es látószögét és a 85mm-es, full-framen F2,8 blendénél elérhető mélységélességét adó kép, addig a mikro NégyHarmadnál elérhető portré objektívek legjobbja, a Leica DG Nocticron 42.5mm f/1.2 ASPH Power O.I.S. 85 mm-es kisfilmes objektív látószögét nyújtja egy F2,4 blendés kisfilmes megfelelő mélységélességgel. Viszont ennek ára már veri a fél millió Ft-ot.
A kedvezőbb árú Panasonic Lumix G 42.5mm f/1.7 Asph POWER O.I.S. szintén 85 mm-nek megfelelő látószöget és full-frame szenzoros gépnél F3,4-nek megfelelő mélységélességet ad, bruttó 120 ezer Ft-ért. Nyilván ez is használható a legtöbb esetben, szép portrék készíthetők vele, maximum az extrém kis mélységélességet nem érjük el! Persze az amatőr fotózás nem is feltétlenül az extrém kis mélységélességű portrézásról szól.
Az alábbi kép a fent említett 42,5mm f/1,7 objektívvel készült ellenfényben, F2,5-ös blendén, tehát ennél még egy egész fényértékkel lehet nyitottab blendével fotózni, vagyis kisebb mélységélesség is elérhető, már ha kell. Bár az a sejtésem, hogy ez is tökéletes egy átlagos portréra.
A makrózásnál viszont kifejezetten előnyös a mikro NégyHarmad, hiszen ott eleve túl kicsi a mélységélességünk, még APS-C szenzornál is F8-F11-re kell minimum rekeszelni, hogy épkézláb képet kapjunk egy apró virágról vagy bogárról, de sokszor elkél az F13, sőt esetenként az F16 is. A mikro NégyHarmad kicsivel kisebb szenzora nem követel ennyire szűk rekeszt.
A következő öt kép 30mm-es makró objektívekkel készültek, mikro NégyHarmados fényképezőgépekkel:
A nagyobb mélységélesség a termékfotózásnál is jól jön, mikro NégyHarmados rendszerrel könnyebb olyan termékfotókat készíteni, amik minimális perspektív torzításúak (azaz relatív nagy, min. 100-150m ekv. gyújtótávolsággal készülnek), de a mélységélességbe könnyebben be is fér a termék eleje és hátsó része is.
Mi magunk is a mikro NégyHarmadot használjuk a termékfotóink elkészítésére, s ha néha szükség volt arra, hogy a saját APS-C szenzoros DSLR-emet használjam, bizony előfordult, hogy az eleve kisebb mélységélesség miatt, sokkal jobban kellett rekeszelni, ahol már a diffrakció rontotta a képélességet.
Mit is mondhatnék még?
Hajrá MILC-ek, hajrá mikro NégyHarmad!
