Elkán László 1910. augusztus 7-én született Hódmezővásárhelyen, egy háromgyermekes zsidó nagypolgári családba. A már gyermekként is nyughatatlan fiú szinte egész életében lázadt a „nagypolgári” értékek ellen. Meglehetősen rossz tanuló volt, csak a sport és zene érdekelték.
Nyolc éves korában családjával Budapestre költözött. Édesapja, Elkán Lajos rövidesen elhunyt, így anyja nevelte tovább a kis Lászlót és két testvérét. Nem kellett nélkülözniük, hiszen apja korábban vezető városi tanácsosként és bőrnagykereskedőként tisztes vagyont halmozott fel a család számára. Lászlót azonban mindez hidegen hagyta és inkább az új baloldali ideológiák, mint a megcsontosodott polgári világ felé fordult. Egy ideig tagja volt a Kassák alapította Munka-körnek, mellette csak a zongora és a birkózás (egyes források szerint a box) érdekelték.
Az őt körülvevő miliőtől mindenáron elszakadni kívánó ifjú 1928-ban Bécsbe ment közgazdaságtant tanulni, de ez a „tudomány” sem kötötte le, így ha csak tehette inkább a helyi Műszaki Főiskolára járt rajzot tanulni. Nem sokáig maradt Bécsben, hiszen a következő év már Párizsban találja, ahol kezdetben banki alkalmazottként talált munkát. Talán mondanunk sem kell, hogy ez sem volt igazán ínyére való. Másfél év elmúltával igen csúnya körülmények között távozott munkahelyéről, mely feketelistára tette, így egy ideig máshol sem talált állást. Az incidens persze nem mélyítette el a bankok és a tőkések iránt érzett „rokonszenvét”, és mind erősebben fordult a balos ideológiák irányába. Rengeteget olvasott Marxtól és gyakran látogatta a párizsi munkásegyetem előadásait. 1932-től egyre aktívabb résztvevője volt a szakszervezeti mozgalomnak, a következő évben pedig belépett a Francia Kommunista Pártba, ahová a spanyol polgárháború későbbi tábornoka, Zalka Máté ajánlotta be.
A francia fővárost ekkoriban a művészet világfővárosaként tartották számon és a húszas évei elején járó Elkán László mind intenzívebben fordult a művészetek felé. Gyakori vendége volt a helyi múzeumoknak, többek között a Louvre-nak is, majd ruhatervezőként sikerült elhelyezkednie a Jean Patou divatcégénél. Ez a karrier sem tartott sokáig, mivel szakszervezeti funkcionáriusként általános ruhaipari sztrájkot szervezett, melynek következtében ismét kirúgták munkahelyéről. 1935-öt írtak ekkor, három éven belül pedig a pártból is kizárták, mivel folyton lázadó lelke most sem hagyta nyugodni és élesen bírálta a vezetőséget. Ennek köszönhetően szakszervezeti posztját is elvesztette, és újra állástalan maradt.
Már közel harminc éves volt, amikor közelebbről is megismerkedett a fotózással, bár az egész inkább a véletlen – és persze a saját – számlájára írható. 1938-ban bátyja révén megismerkedett egy pesti fotóssal, Müller Miklóssal, aki egy francia magazinhoz szerződött, és éppen akkor érkezett Párizsba. Ő vette fel az ötletet, hogy Elkán is beszállhatna a riportok elkészítésébe. Ő írná a cikkeket, Müller pedig a fotóanyagot biztosítaná mellé. Így lett Elkán László a Marianne magazin újságírója.
Mindennapi témákról, főleg a város, és lakóinak életéről készített beszámolókat. A sors azonban úgy hozta, hogy Müller Miklós nem sokkal ezután Algériába költözött. Elkán, munkalehetőségének elvesztésétől tartva, egy kölcsönkapott fényképezőgéppel maga kezdett el fotókat készíteni a cikkek mellé, és hogy ne legyen feltűnő Müller néven adta le őket. „Talán nem csináltam olyan nagyon rosszul, mert a különbséget nem vették észre.„, nyilatkozta később a Fotóművészet magazinnak.
Autodidakta módot tanult bele a fényképezésbe, kezdetben arra támaszkodva, amit társától ellesett. Első próbálkozásai között volt egy saját magáról a fürdőszobai tükörben készített önarckép sorozat.
Ugyanebben az évben, vagyis 1938-ban kapta meg a francia állampolgárságot. Nem sokkal ezután kitört a II. világháború, Eklánt pedig – állampolgárként – besorozták a francia hadseregbe. Rádiós kiképzést kapott és egy hiradós alakulatban kezdte meg szolgáltatás, de 1940 nyarán, a dunkerque-i csatában német hadifogságba eset, ahonnan egy kelet-poroszországi hadifogolytáborba szállították. Itt kezdett el festeni, és mozgalmi múltját nem feledve kommunista propagandába kezdett a fogolytársai körében. Szervezkedésének köszönhetően ötven társát és önmagát is sikerült megszöktetnie 1941 őszén. Átmenetileg vakká tette magát, így később egy lengyel tábori orvos közreműködésével sikerült végrehajtania a szökést a kórházból.
A fogságból menekülve visszatért Franciaország németek által nem megszállt területére és azonnal beállt az ellenállási mozgalomba. Itt kapta fedőnévként a Lucien Hervé nevet. Rövidesen ismét a kommunista párt kebelén találjuk, ahol a grenoble-i „részleg” vezetője volt. Mivel a párt akkoriban betiltottnak számított, hivatalos foglalkozásként egy festőiskolát nyitott. Ellenállási tevékenysége mellett a festés vált elsődlegessé számára, olyannyira, hogy művei 1942 és 43-ban is részt vettek a Párizsban rendezett Őszi Szalonon, majd egy monte carlói kiállításon. Néhány év múlva, 1948-ban a budapesti Nemzeti Képtárban nyílt festménykiállítása.
Persze a fotózásról sem mondott le. 1944-ban ellenállóként részt vett Párizs felszabadításában, és első vonalból fotózta a történelmi eseményt. De nem csak az eseményeket, hanem például az Eiffel-tornyot is. Megismerkedett Eiffel egyik leszármazottjával, aki révén behatóbban tanulmányozhatta a torony terveit. Az építészeti alkotás később többször is előkerült művein.
A fővárosban letelepedve az illegalitásban használt Lucien Hervé néven jelentek meg fotói a Picture Post, Vu és Match magazinokban. Az ekkor még mindig fotóamatőrként dolgozó Hervé e neves lapok révén megismerkedett a korszak magyar származású, jobbára Párizsban tartózkodó fotós elitjével is, mint például Robert Capa, vagy André Kertész.
A háborút követően ismét összekülönbözött pártjával, melynek következtében végleg szakított a baloldali mozgalmakkal. Újságírással, díszlet- és jelmeztervezéssel, plakát – és reklámfestéssel próbálta fenntartani magát, és ha ezek nem fizettek elég jól kénytelen volt szobát mázolni.
Feleségül vette a magyar származású Molnár Juditot, akinek ösztönzésére végleg a fotózás mellett tette le voksát. Sikerült leszerződnie a France Illustration magazinnal, így a továbbiakban hivatásos fényképészként folytatta. A lap felkérésére 1949-ben fotóriportot készített Henri Matisse festőművészről, aki bemutatta azt Art Sacré folyóirat főszerkesztőjének Pere Couturier-nek. Megismerkedésük később barátsággá vált. Couturier hívta fel figyelmét a XX. század egyik legkiemelkedőbb építészének tartott Le Corbusier egyik frissen épült munkájára. Lucien Hervé Marseille-be utazott, és egy sorozatot készített az épületről, majd a több száz képes sorozatot elküldte a neves építésznek. Le Corbusier figyelmét azonnal felkeltették a fotók és postafordultával válaszolt a fotósnak. „Magának építészlelke van”, írt elismerően a sorozatról. Az építészt meghatotta, hogy Hervé nem csak kívülről ábrázolta az épületet, hanem a belső szerkezet, a geometria összefüggéseit, az épület lelkét is láttatni akarta.
A többi már történelem. Kettejük ismeretségéből évtizedes barátság és munkakapcsolat lett. Lucien Hervét nem hiába tartják Le Corbusier „házi” fotósának. Mintegy 18 000 fényképet készített az építészlegenda műveiről. Kapcsolatuk csak 1965-ben az építész halálával szakadt meg, aki nem csak barátja, de mentora is volt. Sok tekintetben színesítette, vezette Hervé építészeti fotózásról és magáról a fényképezésről alkotott nézeteit.
„Egy egészen új világot fedezett fel számomra, nemcsak az ő építészeti világát, hanem mindazt, amit az építészet kihívása a kamera számára jelent.”
Hervé fokozatosan az építészeti fotózás egyik meghatározó nevévé, sőt újítójává vált. Munkái és kemény vonalakban is lágy lírát látó szemlélete miatt olyan hírességekkel dolgozhatott együtt, mint Aalto, Breuer, Gropius, Neutra, Miemeyer, Prouvé, Tange, vagy Zerfuss. Imádta a szigorúan szerkesztett kompozíciót, a derékszöget, az egyszerűséget, és a fény-árnyék játékának hangsúlyozását.
Híres munkáinak egyike a XII. századi thoronet-i apátságról készült sorozat, valamint a párizsi UNESCO székház építésének dokumentációja. Első „szerelme” az Eiffel-torony, mint téma, többször visszaköszönt munkáin.
Munkái azonban nem korlátozódnak kizárólag az építészeti fotókra. Fél millió darabból álló életművében portré-, absztrakt tárgy- és zsánerfotók is szép számmal akadnak, melyekben mind felismerhető sajátos stílusa.
1957-ben született Rodolphe fia – vagy magyar nevén Elkán Dániel Rudolf – aki később szintén a művészeti pályát választotta, és Rodolphe Hervé néven lett ismert. Apja örökségét folytatva, újszerű perspektívát keresve vette fotótémái közé az Eiffel-tornyot. Kettejük műveit a torony átadásának 100 évfordulóján az Élysée Múzeum állította ki. Rodolphe Európa szerte több helyen kiállító grafikus,- festő, és fotóművészként 1990-ben Budapestre költözött, és a rendszerváltás új pártjainak kampányát dokumentálta. Később ismert arca lett a budapesti művészköröknek. Fiatalon, 2000-ban hunyt el. Szülei, fiuknak emléket állítva, megalapították a Rodolf Hervé-díjat, melyet az építészeti fotográfiában kimagasló francia és magyar alkotóknak ítélnek oda.
Lucien Hervénél a hatvanas évek közepén sclerosis multiplexet diagnosztizáltak. Betegsége több mint egy évtizedre tolószékhez kötötte. Emiatt egy időre alábbhagyott a fotózással és csak az őt körülvevő tárgyakról készített absztrakt hatású felvételeket. Tünetei enyhülésével újra belevetette magát a munkába, és főként neves művészet portréit fotózta.
A világ számos országában fényképezett és kiállított. 1965-ben Fotó és építészet címmel Budapesten is bemutathatta munkáit, majd 1978-ban és ’88-ban állíthatott ki újra szülőhazájában.
Felépülésével egy időben, a nyolcvanas években jött divatba neve, mint nagy hatású épületfotós. 1988-ban Párizsban életmű kiállítást rendeztek a tiszteletére, később pedig a Mûvészet és Irodalom Lovagjává nevezték ki.
A magyar állam 1989-ben a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetésben részesítette. Az ellenállásban betöltött szerepéért 1992-ben megkapta a francia Becsületrendet.
2001-ben számos elismerést kapott. Megkapta a párizsi Fotó Nagydíjat, a Magyar Fotóművészek Szövetségének életmű díját, és tagjává választotta a Széchenyi Művészeti Akadémia. Székesfehérváron életmű kiállítása nyílt, ahol saját képei mellett egy évvel korábban elhunyt fia fotóit is bemutatták. Ebben az évben jelent meg angol és francia nyelven Az építészet igazsága című albuma.
Párizsi otthonában halt meg 2007-ben, 96 évesen. Születésének századik évfordulójára magyar portréfilm készült életéről.
