Történelem: Panasonic

0
262

Vasalótól a kísérleti TV-ig

Az első üzem

A történet, mint minden nagy cégnél, kicsiben kezdődött. Nagyon kicsiben, ugyanis a világcéggé vált társulás családi vállalkozásként kezdte Osakában. Alapítása egy jó üzleti érzékkel megáldott, 24 éves japán fiatalembernek, Konosuke Matsushitának volt köszönhető. A Matsushita Elektromos Berendezés Üzem a család kétszintes házának földszintjén kezdte meg működését, és az alapítóval együtt fél tucat alkalmazottja közt tudhatta Konosuke ifjú feleségét és tizenéves sógorát is. Az első termékek saját fejlesztésű konnektorok és elosztók voltak, melyek alacsony árukkal és jó minőségükkel egyre gyakoribb megrendeléseket hoztak. A gyorsan gyarapodó cég alig egy éven belül már 20 alkalmazottal rendelkezett.

Érdekesség: A cég a kezdetektől Matsushita néven futott és vált ismertté. A Panasonic brand csak márkanévként jelent meg az ötvenes években, de később úgy összeforrt a vállalattal, hogy hivatalos nevévé vált. A névváltoztatás azonban egészen a közelmúltig váratott magára.

Matsushita logo, 1922

A következő évtized elején már egy új, 230 m2-es üzem és iroda a vállalat és 50 alkalmazottjának otthona. Ekkor készül a cég első emblémája (jobbra) és az új slágertermékei a „futurisztikus” formatervű bicikli lámpa, majd néhány évvel később az elektromos vasaló. 1927-ben vezeti be a cég a nemzetközi porondon is könnyen megjegyezhető National márkanevet, mely később a Matsushita háztartási berendezéseinek brandje lesz. Az elkövetkezendő évtizedekben számos mosógép, hűtőszekrény, légkondicionáló, és mikrohullámú sütő viseli a National logót.

Kísérleti TV a 30-as évekből

A harmincas évek elején tetőző gazdasági válság a Matsushitát is érinti. Megrendelései a felére esnek vissza, de átvészeli a depressziót és 1931-re előáll első szórakoztatóelektronikai termékével egy csöves rádiókészülékkel. Az évtized a kísérleti televíziózás kezdeti lépéseit is elhozta, melyből a Matsushita is kivette részét. A kutatások már 1935-ben megkezdődtek a cég tokiói részlegénél és rövidesen sikerült is egy működő, 12”-os prototípust építeni. A következő évben a tesztelt modellt már nagyközönség előtt is kiállították, de a rendszeres műsorszórás hiánya és a termék borzasztóan magas ára miatt ekkor még csak egy érdekes újításnak tűnt. A gyár azonban mindent megtett, hogy az első japán televízió minél hamarabb eljusson az otthonokba. Céldátumként az 1940-es olimpiát jelölték ki, melynek Tokió adott volna otthont. A közben kitört háború azonban közbeszólt és a hadiipar, valamint a több éves újjáépítés legalább egy évtizeddel eltolta a televízió elterjedését.

Minden újraindul

A II. Világháború nem éppen a szórakoztatóipari termékek gyártásának paradicsoma volt. A Matsushita is kénytelen volt új lehetőségeket keresni, így vált néhány évre hajó és repülőgépgyárrá. Bár a cég vezetője már a vesztes háború utáni első napokban megfogalmazta, hogy vissza kell állniuk a fogyasztói termékere. A háború előtt már komoly nagyvállalatnak számító Matsushita közben vagyonának nagy részét, 32 üzemét vagy irodáját és dolgozói 83%-át elvesztette. Helyzetét az sem könnyítette, hogy a Japán Birodalmi megrendelések miatt a győztes hatalmak tiltólistájára került.

Érdekesség: A vállalat kénytelen volt a hajóépítésből szerzett faipari tapasztalatait kamatoztatni és kocsikerekekkel valamint előregyártott faházakkal kivenni részét az újjáépítésből.

Fekete-fehér televízió – 1952

Az 1950-es évekre a cég – mint sok más japán vállalat – a nemzetközi kitörésben látta a jövőt. Együttműködési megállapodást kötöttek a holland Philipsszel, és a cég vezetője Amerikában is komoly kapcsolatokat kezdett kiépíteni. Közben szülőföldjén is visszatérhetett a háború előtt folytatott tevékenységéhez. A vállalat jelentős lépéseket tett a japán rádiós (1951) és televíziós (1953) műsorszórás elindításának érdekében. 1952-ben kihozta, első, kereskedelmi forgalomba szánt, fekete-fehér tévékészülékét, mely National 17K-531 néven futott. Első hordozható rádiója 1954-ben jelent meg. A rá következő évben 1955-ben egy új hangszóró készül, ami a mi szempontunkból szinte teljesen érdektelen, kivéve a rajta található márkanév: Panasonic. Ezzel a névvel jelölik később a Matsushita legtöbb szórakoztatóelektronikai berendezését, főleg a videó és audio eszközöket, televíziókat, valamint újabban a fotótechnikai termékeket.

Az ötvenes és hatvanas évek a fogyasztói piac és a szórakoztató elektronika fellendülésének időszaka, és egyben a Matsushitáé is. A céget az ötvenes évek elején már több mint 600 millió, az évtized közepén pedig több mint 3 milliárd yenre értékelték és 18 ezer alkalmazottat foglalkoztatott. A háború miatt bezárt kutatóközpont helyett, 1953-ban létrehozta központi kutató laboratóriumát a friss technológiák kifejlesztésére. Ez az időszak a Panasonic számára főleg a hazai piacra termelt háztartási berendezésekről szólt. National feliratú termékek lepték el a japán otthonokat.

A szórakoztató elektronika terén 1958 az első szalagos magnójuk, 1960 pedig első színes televíziójuk megjelenésének éve. A színes tévékből ’61 után az amerikai háztartásokba is jut, de itt a National helyett már a Panasonic márkanevet használja a cég. A Panasonic logó csak 1979-től tűnik fel az Európában forgalmazott Matsushita termékeken.

1961-ben az alapító, Konosuke Matsushita bejelentette visszavonulását az elnöki székből, bár 1973-as nyugdíjba vonulásáig megmaradt igazgatósági tagnak és tanácsadónak. Az elnöki tisztet veje, Masaharu Matsushita vette át. A cég alapítója 1989-ben, 94 éves korában hunyt el.

A mai napig népszerű: Technics SL-1200

1965-től egy új márkanévvel jelentkezik a cég. A Technics logó főleg minőségi audió eszközein jelenik meg, mint például az 1972-ben kiadott és azóta legendássá vált és a mai napig gyártott Technics SL-1200 lemezjátszón.

A Matsushita később a videotechnikába is belekóstolt. Első asztali VHS videofelvevőjük, a VBT200, 1977-ben jelent meg a boltokban, mely a világon elsőként rendelkezett SD/LP móddal, vagyis a maximum 2 órás VHS szalagra akár 4 óra műsoridőt is rögzíthetett tulajdonosa. Az Egyesült Államokban az RCA kezdte gyártani a készüléket, ugyanazzal a típusnévvel, és 1000 dolláros áron hozta forgalomba. Hasonló áron futott a Matsushita első CD-lejátszója, amely 1982-ben jelent meg Technics SL-P10 néven.

Elektronikus álló- és mozgóképek

A prototípus

A Sony 1981-es digitális fényképezőgép prototípusa, bár nem kapott nagy figyelmet a fotós világban, a figyelmet azért részben a digitális fényképezésre irányítja. Bejelentését követően egyre szaporodnak a hasonló tesztmodellek, melyek többségében még csak az akkori kiállítások érdekességeinek számítanak. A Matsushita a ’84-es Photokinán jött ki saját ESC (Electronic Still Camera – elektronikus állókép kamera) modelljével – ahogy akkoriban nevezték. A gép 600 x 500 pixeles felbontással bírt és az említett Sonyhoz hasonlóan egy fix tükörrendszer vetítette a keresőbe a képet. Hasonló volt az adattárolása is, hiszen 2”-es újraírható floppy lemezt használt. Optikája 14-42mm-es gyújtótávolságú volt, F2,0-es fényerővel.

Érdekesség: Az egyik első szakmai vélemény így hangzott a gépről: „Mindenesetre az ESC nyomatok minősége nem éri el a 35mm-es filmét. A lapunknak mutatott Panasonic képek színei enyhén kékes árnyalatúak voltak, de egy olcsóbb filmes gép teljesítményét azért hozták. A Panasonic képviselője és mások is egyetértettek abban, hogy további finomításokra van szükség a 35 mm-es technológia beéréséhez. A legtöbb gyártó szerint az eladható ESC gépek még 3-4 évig váratnak magukra. – Popular Mechanics Magazin, ’85. febr.”

National NV-M1 VHS kamera

1985 a Matsushita első VHS videokamerájának éve, amely több mint 1500 dollárba került, de az akkori készülékektől eltérően a kamerát és a VHS szalagot fogadó felvevő egységet egy vázba építették, ami így sokkal kompaktabb lett, mindössze 2,5 kilós tömeggel.

A 1987-es PMA (Photo Marketing Association) kiállítás egyik sztárja a Panasonic Photovision 3100, amely szintén kompaktabb kialakítást, a vázzal egybeszerelt objektívet kapott. Képérzékelője 0,3 megapixeles volt és szintén az akkoriban szokásos 2”-es floppyra mentette az elkészült felvételeket. Nagyjából ekkor indul a digitális fényképezőgépek első vásárlói hulláma, bár a mai szemmel méregdrága készülékek ekkor még nem az otthonok, inkább a hírügynökségek és érdeklődő profik játékszerei. Ez a modell előfutára volt a következő évben kiadott AG-ES10-nek, mely 0,36 megapixeles, váltott soros letapogatású CCD-t használt, /60 mp-es záridővel és fix optikával, melyen két gyújtótávolság értéket választhattak a tulajdonosai: 9 mm (ekv. 48 mm) és 16mm (ekv. 86 mm). A kompakt méretű és ma már rendkívül szerény képességűnek számító fényképezőgépért akkoriban több mint 1600 dollárt kértek.

A videokamerák terén 1988-ban egy kisebb verseny alakult ki a Matsushita és a Magnavox között mégpedig egy új szolgáltatás a képstabilizátor bevezetése terén. Végül a Magnavoxnak (akkor Philips tulajdon) sikerült elsőként kijönnie a stabilizátorral felszerelt kamerájával, melyért 2400 dollárt kért. A Panasonic viszont csak pár nappal maradt le a Palmcorder PV-40 bejelentésével, melyet olcsóbban, 2250 dollárért kínált. A készülék VHS kazettára rögzített, és ki- bekapcsolható Digital EIS stabilizátort tartalmazott, mely egy lencsetag elmozdításának elvén működött, hasonlóan a ma használt rendszerhez.

CompactFlash kártyával: NV-DCF1

A Matsushita a kezdeti lelkesedést követően kevesebb figyelmet szentelt a digitális fényképezőgépeknek, legalábbis a 90-es években főleg az átlagos kompaktok között találtuk a Panasonic márkát. Az időszak persze a fényképezőgépek terén nem is volt túl sikeres. A vásárlók döntő többségben még a filmes gépeket keresték. Digitális téren számos szabvány versengett egymással, így a Panasonic modellek is többféle termékvonalon próbáltak érvényesülni. Az 1996-ban bemutatott CardShot széria a CompactFlash kártya mellett tette le voksát. Első modellje a VGA felbontású, NV-DCF1, mely külsejében és alap tulajdonságaiban is kísértetiesen hasonlított a Konica Q-Mini és Canon PowerShot 350 modellekre. Próbálkozás volt a SuperDisk sorozat is, amely a Sony Mavica sorozat nyomán floppy lemezekkel próbálkozott, és a gyorsan feledésbe merült 120 MB-os lemezeket használta. A Matsushita ekkoriban inkább a videokamerák gyártásában és fejlesztésében jeleskedett.

Érdekesség: A ma már zsákutcának tűnő SuperDisk 2000-ben még jó ötletnek tűnt, hiszen a fokozatosan terjedő CompactFlash kártyák akkoriban még horror áron találtak maguknak gazdát. Jeff Keller a DCResource.com-on így írt a sorozat egyik záró modelljéről, a PV-SD5000.ről: „…Ha mindenkinek lenne SuperDisk meghajtója a számítógépében, még nagyszerű is lehetne…Persze az ár is döntő tényező – egy 120 MB-os SuperDisk csak 10 dollár, míg a 128 MB-os CompactFlash majdnem 300-ba kerül.”

Megtörik a jég

Lumix DMC-LC5

A nagy lökést és a sikert a Lumix sorozat megjelenése és későbbi modelljei hozták el a Panasonic számára. A cég 2001 őszén írt alá együttműködési megállapodást a német Leica céggel, mely évtizedek óta komoly névnek – egyfajta legendának – számított a kisfilmes fényképezőgép és optika gyártásban. A Leica egyébként 3 évvel korábban hozta ki első digitális kompaktját a Digiluxot, de már 1989-óta kísérletezett a digitális technológiák terén. A Panasonic elektronikai tapasztalatai új lökést jelentettek a Leicának, utóbbi optikai „múltja” pedig jól jött a japán cégóriásnak. Az első Lumix modellek a 2 megapixeles, 2x-es optikai zoomos DMC-F7, és a 4 megapixeles, 3x-os zoomátfogású, manuális beállításokat is adó DMC-LC5 voltak. Mindkét gép a sorozat védjegyének számító Leica objektívet kapott, melyet a német cég ismert optikáinak mintájára és minőségi szabványa szerint azóta is a Panasonic gyárt. A Lumix gépek megjelenése egyben a cég komolyabb elkötelezettségét is jelezte a digitális fényképezőgépek irányába. „Nem tekintettük ezt túl nagy piacnak, de a digitális fényképezőgépek az információáramlás fontos forrásává váltak. Nem hanyagolhatjuk el őket.”, nyilatkozta Kazuo Toda, a cég általános főigazgatója. A Lumixok sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy 2001 óta „másodvonalbeli” gyártóból a legnagyobbak közé küzdötte fel magát a cég. Európában a legtöbb kompakt fényképezőgép Panasonic logóval kerül eladásra és a Lumix felirat néhány éve saját gyártású tükörreflexes gépeikre is felkerült.

A széria kezdő modelljei még nem arattak egyértelmű sikert, de a következő évben megjelent Lumix DMC-FZ1-re már felfigyelt a szakma és a vásárló közönség. A 12x-es zoomátfogás mellé teljes tartományban F2,8 fényerőt kínált a 2 megapixeles gép, optikai stabilizátorral megtámogatva. Egy évre rá az FZ2 hozta el a folytatást, manuális beállításokat is kínálva, majd pedig a 4 és 5 megapixeles FZ10 és FZ20 folytatta a megkezdett utat. Az utóbbi modellt már egyértelmű világsikerként könyvelhette el a cég. Az FZ-sorozat azóta a Panasonic kompaktok legmagasabb szériáját jelenti, mely a 2006-ban megjelent DMC-FZ50-ben csúcsosodott ki.

Lumix DMC-FZ1

Lumix DMC-FZ50

A Matsushita ekkoriban már a DSLR-ek felé kezdett figyelni, sőt nem csak figyelt, de ebben az évben már kihozta első tükörreflexes modelljét a Lumix DMC-L1-et is, mely az Olympus és Kodak által kifejlesztett FourThirds (4/3 – négyharmados) szabványra épült. A gépet azóta csupán egy utód követte L10 néven, hiszen közben a gyártó átnyergelt a kompaktabb méretet adó Micro 4/3-ra. Itt viszont az övé volt, és maradt, az elsőbbség. 2008 őszén jelentette be DMC-G1 modelljét, melyet később a HD videofelvételi képességgel is felszerelt GH1 követett. A szabvány által elméletben ígért apró méretet azonban az idén ősszel bejelentett GF1 modellel sikerült igazán elérniük.

Lumix DMC-L1

Lumix DMC-GF1

Bár a cikkben többször „lepanasonicoztam” a Matsushitát, az 55 éves márkanév annyira összefonódott a céggel, hogy 2003-óta az összes új termékükön ez szerepel, 2008 óta pedig a vállalat hivatalos neve is Panasonic Corporation. A cég, amely egy családi ház földszintjéről indult több mint 90 éve, mára a világ egyik legnagyobb elektronikai óriása, és a Sanyo tavalyi felvásárlása óta Japán legnagyobb fogyasztói-elektronikai gyártója, több mint 330 ezer alkalmazottal és évi 8000 milliárd yenes forgalommal.