Állami akarat
A Ricoh cég 1936-ra datálja keletkezését, de gyökerei valamivel régebbre nyúlnak vissza, és egészen mélyre vezetnek. A múlt század tízes éveiben, az akkor már világszerte elismert japán kémikus, Jokichi Takamine vetette fel az ötletet, hogy szükség volna egy japán nemzeti tudományos kutatóközpontra. Az Amerikában dolgozó tudós elképzelése utat talált a kormány felé is, de kézzelfogható eredménye csak néhány év múlva, 1917-ben lett. Ekkor alakult meg a RIKEN Alapítvány, majd az állami támogatású intézet.
A RIKEN elnevezés egy mozaikszó, a Rikagaku Kenkyūjo, vagyis Fizikai-kémiai Kutatóintézet szavakból. Ebből alakult ki később a nemzetközi porondon kissé jobban csengő Ricoh cégnév. A RIKEN intézet ma is működik.
A következő fontos időpont 1927, amikor megalakul a Rikagaku Kogyo, magyarul a Fizikai-kémiai Fejlesztővállalat, a laboratórium által kifejlesztett új termékek legyártására. Olyan termékekről és anyagokról van szó, mint az alumite (lakkszerű, ellenálló bevonat), a fotópapír, vagy a dugattyúgyűrűk. A RIKEN Intézet szárnyai alatt 1939-re már 63 vállalat és 121 üzem működött.
Itt lép be a képbe „hősünk” a Ricoh, vagyis akkor még Riken Kankōshi K.K. vállalat, mely a fent említett cégsereg egyik új jövevénye volt 1936-ban. Japán nevének magyar fordítása: Riken Fényérzékeny Papírgyártó Vállalat. Ezzel azt hiszem sikerült felfednem a cég alap tevékenységét is; fotópapírokat gyártottak. Első gyáruk Tokió Ōji negyedében alakult, a vállalat vezetését pedig egy Ichimura Kiyoshi nevű úriemberre bízták.
A fényképezőgép gyártás megkezdésére sem kellett sokat várni. A következő évben felvásárolták az Asahi Bussan céget, mely a harmincas években bakelitvázas fényképezőgépeiről, az Olympic és Super Olympic modellekről volt ismert. A fényképezőgép gyártó egy alapos átszervezés után, a Riken irányítása alatt folytathatta a termelést.
Az átszervezés egyik kulcseleme a névváltás volt. Az Asahi Bussan ezután Asahi Kōgaku Kōgyō néven alakult újjá. Mielőtt még többen összevonnák szemödöküket: igen volt egy ugyanilyen nevű másik japán vállalat is, amit azóta Pentax néven ismerünk. A két cégnek, nemzetiségüket és tevékenységüket kivéve nem sok köze volt egymáshoz.
A Riken 1938 elejétől, az Asahival megerősödve, optikai vállalatként dolgozott és bejelentette első saját márkanevű fényképezőgépét, a 3×4-es formátumú, redőnyzáras Riken No.1-et. A készülék 1939-ben jelent meg, de akkor már Gokuku néven, majd rövid időn belül egy sor saját gyártású gép követte, mint például a Gaica, Kinsi, vagy Roico modell. Az „utódok” sorát erősítette a Ricohl és a Ricohflex B is – mint látható itt már megjelenik a későbbi cégnév. Ezen gépek jórészt 3×4, vagy 4×4-es formátumú, Leica M-kópiák voltak. A Gaica és a Kinsi harmonikakihuzatot kaptak, előbbinél 4,5×6 cm-es filmmérettel, míg a negyvenes évek elején forgalmazott Ricohflex B egyértelműen a német Rolleiflex hatását mutatta, 6×6-os filmmérettel és kétfényaknás tükörreflexes keresővel (ún. TLR). A Riken saját gépeinek egy része külső gyártók, alvállalkozók terméke volt és csak a forgalmazást, valamint a nevet adta a Riken. Az anyagcég többnyire az objektíveket és a zárszerkezetet készítette, illetve más cégeknek is adott el saját készítésű optikákat. Kínálata részét képezte leányvállalata, az Asahi által gyártott Olympic és Adler sorozat is. A vállalat akkori befolyására jellemző, hogy az összes kontinens mintegy 14 országát jelölték meg export célként, és a korszak japán fényképezőgép kivitelének 90%-át biztosították. Persze ehhez hozzá kell tennünk, hogy ekkoriban a német fényképezőgép gyártás jelentette az élvonalat a távoli szigetország e téren még szárnyait bontogatta.
A gyarapodásnak a világháború vetett véget, jobban mondva szabott gátat, hiszen a termelés egy ideig folytatódott, de fő megrendelésüket a haditechnikai ipar tömegtermelése biztosította. Az Asahi a fényképezőgépek mellett rádiótechnikai termékeket is készített. A háború derekán a Riken és leányvállalata önállósodott, kilépve a Riken Alapítvány és Kutatóintézet szárnyai alól. Egy ideig, kereslet híján a fényképezőgépek gyártása és forgalmazása is szünetelt.
Ahol abbahagyták…
A II. Világháború után visszatértek eredeti tevékenységükhöz a fotótechnikához. Az elmúlt években megcsappant alapanyagok azonban más hozzáállást igényeltek. A Riken kénytelen volt abból dolgoznia, amije maradt és ezekben a szűkös években el tudott érni, így mini fényképezőgépek gyártásával kezdte. 1947-ben jelent meg a Steky, mely minikamera sorozatának első tagja volt, aprócska fémházban, 16 mm-as filmmel. Bár minőségük megkérdőjelezhető volt, a ritka sorozat manapság a gyűjtők egyik kedvence.
A Riken a fényképezőgépek fejlesztését és gyártását teljes egészében az Asahira bízta. Az évtized fordulóján készült összes gép az akkor Asahi Precíziós Művek néven futó alvállalat tokiói üzemében készült.
Az első komolyabb nemzetközi sikert egy TLR fényképezőgép hozta meg a cég számára, a fent említett Ricohflex B utódja, a Ricohflex III, mely 1950-ben kerülhetett a boltokba. Ez a gép volt a világ első tömeggyártott TLR készüléke, havi 10 000 darabos volumennel. Az első széria egy pár Ricoh Anastigmat 80mm F3,5-ös optikával jelent meg, és elődeihez hasonlóan 6×6 cm-es filmmel töltötték. A Ricohflex indította el a japán középformátumú TLR-ek népszerűségi hullámát.
1953-ban az Asahi Precíziós Művek, a fényképezőgép gyártásért felelős leányvállalat végleg beolvadt a Rikenbe.
Eddig az időpontig a Riken műhelyéből csak középformátumú fényképezőgépek jöttek ki, bár a háború előtti és utáni fényképezőgép trendeket ismerve ez nem is csoda. A kisfilmes gépek az ötvenes évek elején kezdtek igazán népszerűvé, majd rövid időn belül egyeduralkodóvá válni. A Riken válasza a megnövekedett igényekre az 1953 áprilisában megjelent Ricolet modell volt. A 35mm-es formátumú gép egy 45mm-es, beépített Ricoh optikát, valamint átnézeti keresőt kapott, így lényegében egy kompakt gép volt. Utódja két év múlva jelent meg hasonló objektívvel, szélesebb záridő tartománnyal és kissé könnyebb kivitelben. Az átnézeti kereső mellett a Leica M-széria által népszerűvé tett távmérős kisfilmesek világába is kiruccant a cég. Az 1955-ben megjelent Ricoh 35 a fenti modellek képességeit – például egy fix objektívet – kapta, de távmérős rendszerrel.
Az ötvenes évektől a Riken szinte ontotta magából a különböző formátumú és kivitelű fényképezőgépeket a korszak egyik meghatározó japán gyártójává válva. Az említett átnézeti keresős és távmérős kisfilmesek mellett folytatódott a 6×6-os Ricohflex TLR-ek, és egy darabig a 16 mm-es minigépek gyártása, de készítettek 4×4-es TLR modelleket (Ricoh Super 44, Ricohmatic 44) és a következő évtized elejétől úgynevezett half-frame kompaktokat is, melyek a normál kisfilm kocka felét (18x24mm) használták ki az expozíciónál. Ilyen volt az Auto Half sorozat, melyből egy tucatnyi különböző változat készült.
A hatvanas évek szülték az első SLR, azaz egyaknás tükörreflexes fényképezőgépet is. A Ricoh Singlex névre keresztelt készülék 1962-ben jött ki. Nem volt saját fejlesztés, sokkal inkább a Mamiya által a Nikonnak készített Nikkorex F megújult változata. A Ricoh egyszerűen megvásárolta az akkor népszerű gép jogait és ugyanott gyártották, mint a fenti konkurenst. Eredetét le sem tagadhatná, hiszen ez is Nikon F bajonettet használt, bár ehhez a Ricoh egy saját készítésű Rikenon 55mm-es alapoptikát kínált. Utódja az 1967-ben kiadott Singlex TLS és az azt követő gépek már M42 objektívmenetet használtak, 1977-től pedig a Pentax K-bajonettjét kapták a Ricoh SLR-ek. Hamarosan útjára indítják az XR sorozatot, mely a Ricoh legtöbb modellt megélt tükörreflexes szériája lesz. Az nyitó XR-1 modelltől számítva több mint 20-féle variáns jelent meg belőle a következő évtizedekben.
1963-ban elérkezettnek látta a cég, hogy nevet változtasson, hiszen a Rikent akkorra már minden vásárló legismertebb márkanevével a Ricoh-val azonosította, így a márkanévből cégnév lett.
Más vizeken
De ne szaladjunk annyira előre! Egy picit lépjünk vissza az időben, mondjuk az ötvenes évek közepére. A Riken figyelme ekkoriban egy másik ágazat, az éppen szárnyait bontogató másológép piac felé fordult. 1955-ben fejlesztették ki első diazo másolójukat a Ricopy 101-et. 1959-ben a Ricoh Synchrofax folytatta a sort majd két mikronagyítós másoló és két duplikátor következett 1960-ban és 1962-ben. Ebben az évben alakul meg 100 000 dolláros alaptőkével az első amerikai „hídfőállás”, a Ricoh Industries U.S.A. Kezdetben csak fényképezőgépeket importálnak,hamarosan azonban a tengerentúli piacra is betörnek másológépeikkel.
1965-től az irodai számítógépek világában is kipróbálják képességeiket. Bemutatkozó modelljük a Typer Standard adatszerkesztő rendszer. Ugyanebben az évben jelenik meg a Ricopy BS-1, mely elektrosztatikus bevonatú papírt használ a másoláshoz. 1970-re az amerikai forgalmuk eléri az 1,3 millió dollárt.
A Ricoh olyan irodatechnikai újításokkal áll elő a hetvenes évek közepén, mint az első nagy sebességű faxgép, vagy a világ első normálpapíros másolója. 1976-tól saját nyomtatókat és szövegszerkesztő gépeket is gyártanak, ’78-ban pedig digitális fax készülékkel jelentkeznek.
Az évtized fotográfiai újdonsága autofókuszos fényképezőgép, mely egy új korszakot jelentett az amatőr fotográfusok számára. A Ricoh az 1979-ben kiadott FF-1 és FF-1S típusokkal kezdte meg az automata élességállítással ellátott kisfilmes kompaktok gyártását. Ugyanebben az évben anyagkutató laboratóriumot nyitnak hazájukban, majd két évre rá elektronikai fejlesztőközpontot Osakában. 1982-ben megnyílik a Fukui gyár, a Ricoh addig legkorszerűbb üzeme, három év múlva pedig a Gotenba üzem. A vállalat nem csak otthon, de nemzetközileg is nagy ütembe terjeszkedik.
A 80-as évek elején kézi, üzleti számítógéppel, saját személyi számítógéppel, lézer- és tintasugaras nyomtatóval lepik meg a világot, terjeszkedésüket pedig az európai kontinens nyugati felén folytatják.
1985-ben kerül a boltokba a Color 5000, a cég első analóg színes fénymásolója. 1988-ban megalapítják a Ricoh Microelectronics Co., Ltd. leányvállalatukat, mely nyomtatott áramköri részegységeket készít. Az évtized utolsó évében az egész világra érvényes szponzor szerződést kötnek, és az 1992 barcelonai olimpia hivatalos faxgép beszállítójává válnak.
Közben azért a fényképezőgépfronton is történnek érdekességek. 1988-ban valódi bridge SLR-t adnak ki Ricoh Mirai néven, közös fejlesztés keretében az ilyen gépek úttörőjével az Olympusszal. A kisfilmes tükörreflexes fényképezőgép egy beépített 35-105mm-es F4,2-5,6 fényerejű zoomobjektívvel rendelkezik. Egy külön megvásárolható telekonverterrel az optika nagyítása duplájára növelhető. A készülék egyébként sokban hasonlít az Olympus AZ-4-es modelljéhez.
A vállalat világméretű terjeszkedésének még nincs vége. A kilencvenes éveket negyedik amerikai gyáruk megnyitásával kezdik, de képviseletet nyitnak Kínában, Indiában és Olaszországban is. 1992-ben megkezdik a CD lemezek gyártását, négy év múlva pedig az írható lemezekét. Közben több díjat is elhoznak, többek között a European Better Environment Awardsod, a Japán Kereskedelmi és Gazdasági Minisztérium elismerését, ’95-ben pedig egy fényképezőgépnek, a Ricoh R1-nek is jut díj, mégpedig a Japán Camera Prize ’95 különdíja. Az igényes kivitelő, haladó fotósoknak szánt kisfilmes kompakt 7-pontos autofókusz rendszerrel, fix duál 25-30mm-es optikával és panoráma móddal is rendelkezett. A sorrendben olyan igényes kompakt modellek követték mint a GR-1 és a GR-21.
Digitális fertőzés
1995 környéke azonban már a digitális fényképezőgépek második nemzedékének időszaka, mely persze a Ricoht sem hagyja hidegen. Első lépéseit ekkorra már megtette a digitális világban, mégpedig a korábban említett Ricoh Mirai bridge SLR mellé kiadott digitális hátfallal. Az 1991-ben kiadott hátfal a kisfilmes gép filmtovábbító szekciójához csatlakozott. A Ricohnak ez volt az eddigi egyetlen kísérlete a „DSLR” világban, a következőkben inkább a kompakt digitális fényképezőgépeket részesítette előnyben. A második lépésük már ezirányban indult, mégpedig az 1992-es DC-10-zel, amely egy memóriakártyás kompakt prototípus volt.
A Ricoh név igazából 1995-ben bukkant fel a digitálisok között, az RDC-1 kompakt modellel, mely nem csak a vállalat első kereskedelmi forgalomba szánt gépe, de a világ első olyan fényképezőgépe is volt, amely álló-, mozgókép valamint hangfelvételi funkcióval is rendelkezett. Kezelését az akkor még újdonságnak számító LCD kijelző is segítette, mely ráadásul a géptesttől függetlenül forgatható, eltávolítható volt, és extra nagy, 2,5”-os képátlót kapott. A gép 768 x 480 pixeles képeket készített, és 3x-os, F2,8 fényerejű optikával rendelkezett. Mindez akkor 1500 dollárért volt beszerezhető. A minőségi kis gépet gyors egymásutánban követték az utódok, két éven belül legalább féltucat változat, mind a nyitómodell lapos, vízszintes kialakításával, 768 x 576, vagy 640 x 480 képpontos felbontással, zoomobjektívvel és a tetején egy felnyitható LCD-vel.
A gyártó által képviselt magas minőséget 1999-ben Japán Minőségi Díjjal jutalmazzák. Érdekes módon, bár irodai eszközeik az egész világon rendkívül elterjedtek, sőt sokan csak ezzel azonosítják a céget, fotográfiai termékeik igazán csak szülőföldjükön Japánban népszerűek. Ott azonban a Ricoh kompakt digitális gépek a mai napig a legnagyobb példányszámban eladott modellek között szerepelnek.
A fényképezőgépek sorát – legalábbis digitális vonatkozásban – az 1998-as RDC-4200 és 4300 folytatta, már 1,3 megapixeles felbontással és a korszak gépeinél divatos elforgatható zoomoptikával. A hagyományos kompakt formát pedig az RDC-5000-es vitte tovább, mely az első két megapixeles gépük volt.
Nem felejtették el azonban a filmes kompaktokat sem. Weboldaluk szerint a kilencvenes évek során több mint 30 ilyen modellt adtak ki, bár 1995 után már csak kompaktokat. Az utolsó SLR modelljük az XR-10P volt, a kompaktok között pedig a Ricoh R10, mely 2002-ben zárta a cég filmes korszakát.
A 3 megapixeles álomhatárt elsőként a szintén lapos RDC-7 lépte túl az ezredforduló környékén, 4 megapixelt pedig egy új széria első tagja a Caplio RR1 tudott. A Caplio sorozatnevet mindmáig használja a cég a Ricoh digitális kompaktok megjelölésére.
Az RDC, R és RR típusnevek mellé később visszahozták a G, majd a GX jelölést. A Ricoh GX modellek minőségi, gazdag szolgáltatáskészlettel rendelkező fényképezőgépek, mint például első képviselőjük (Caplio GX), mely 5 megapixeles felbontása mellett rekesz- és záridő előválasztást, 28mm-es nagylátószöget nyújtó nagy fényerejű optikát, és korának legrövidebb zárkésleltetési idejét hozta. Jelenlegi utódja a GX200 már 12 megapixeles, és 24mm-nek megfelelő nagylátószöget kínál.
2007-ben a Ricoh visszahozta a kompaktok között jól ismert GR szériát is, ezúttal GR Digital néven. Az újabb modellek a 90-es években megismert minőségi filmesek színvonalát hozzák.
A cég legújabb, és valljuk be forradalmi újdonsága a 2009-ben bemutatott GXR-rendszer. Alapja egy kompakt váz, objektív és képérzékelő (!) nélkül. Ezt a két elemet egy külön megvásárolható modul formájában csatlakoztathatjuk a géphez. Ily módon a feladatnak megfelelően cserélhetjük az optikát és magát a szenzort is. Ha arra van szükség egy nagylátószögű zoomobjektívet használhatunk, a kompaktokhoz hasonló méretű szenzorral (S10 modul), ha viszont makrózni vagy portrézni szeretnénk, egy APS-C méretű szenzort tartalmazó modult tehetünk fel, fix 50mm-es, nagy fényerejű optikával (A12 modul). Ez az elképzelés példa nélkül álló a digitális fotótechnikában, életképességére pedig majd az elkövetkezendő évek adnak választ.
A Ricoh életképessége azonban nem kérdés. A több mint 75 ezer alkalmazottat foglalkoztató cég éves forgalma 2005-ben 1 814 milliárd yen volt. 2003-ban megvásárolták a torontói CNE jégkorong stadion névjogát, 2005-ben pedig a Coventry City F.C. stadionjába szálltak be némi tőkével. Ma mindkettő Ricoh Stadion néven fut. Ezen kívül szponzorálnak egy japán rögbi csapatot és fő támogatói az angol női golfligának. Az elmúlt évtizedben megvásárolták a Hitachi és az ISM nyomtatási üzletágát.
