A kezdet és annak buktatói
A digitális tükörreflexes, vagy becenevükön DSLR fényképezőgépek egykor egy meglehetősen szűk réteg munkaeszközei voltak. Azt már tudjuk, hogy a digitális fotográfia akár egy év alatt is képes jelentősen megújulni, így az „egykor” semmiképp sem jelenthet régmúltat. Elég mindössze 10-12 évvel ezelőttre visszamennünk, amikor a 3-6 megapixeles DSLR-ek uralták a placcot és szó sem volt még videóról. Az akkori csúcsgépek hazai áron 1-2 milliótól induló, kizárólag fényképezésre termett masinák voltak. Az átlag fotóamatőr nem engedhette meg magának a tükrös gépeket, a profik pedig nem igényelték (még) a videó képességet.
Nem az igény hiánya volt azonban az elsődleges probléma, hanem a technikai akadályok. A korai DSLR-eket zömmel meglévő filmes vázakból alakították át, azok minden előnyével és hátrányával együtt. Videós szemszögből ilyen hátrány volt maga a tükör, valamint a szenzort csak exponáláskor felfedő, mechanikus zárszerkezet. Meg kellett oldani tehát az élőkép, vagyis a szenzor folyamatos kiolvasásnak problémáját is, ehhez azonban el kellett távolítani az útból a tükröt és a zárat – persze nem végleg, hanem egyelőre csak ideiglenesen.
Az első élőképes kísérletek között olyan gépeket találunk mint az Olympus E-10 és utódja az E-20, melyek megfeleltek ugyan az angol DSLR jelzőnek, de a németből fordított „tükörreflexes” titulusnak már nem. A mozgó tükör helyett használt fix fényosztó prizmájuk lehetővé tette, hogy a keresőben optikai képet kapjunk, a hátsó LCD-n pedig élőképet., még ha elég gyengécskét is. Az élőkép funkció ellenére ezek a gépek még nem rendelkeztek videofelvételi lehetőséggel.
Az első valódi DSLR-es élőképet a 2004 elején megjelent Fujifilm FinePix S2 Pro produkálta. Igaz, a maximum 30 mp-es, fekete-fehér élőkép csak fókusz ellenőrzésre volt használható. Még exponálni sem lehetett ebben az állapotban, nem hogy videót készíteni. Ez gép azonban időlegesen kiiktatta az útból a tükröt és a zárat, szabaddá téve a fény útját a szenzor és a majdani élőképes/videós DSLR-ek felé.
Némi tétova kísérletezés, mint a hasonló funkciót felvonultató, csillagászati fotózásra ajánlott, Canon EOS-20Da után 2006-ban kezdődött az élőképes DSLR-ek kora, az Olympus E-330-cal, mely folyamatos képet biztosított az LCD-n, bár egyelőre csak képkomponálás céljára.
Az első lépés után lassanként következett a többi. Élőkép módban a tükör felcsapódik, elzárva a fény útját a keresőtől, ami nem probléma hiszen ott az élőképünk. A DSLR-ekben a tükörrel összeköttetésben lévő optikai fényosztó rendszer biztosított információt a fáziskülönbségen alapuló autofókusz rendszer számára is. Felcsapott tükörnél azonban ez alapból nem volt lehetséges. Be kellett tehát vezetni a kompakt gépeknél is használt kontraszt érzékelésen alapuló technológiát.
Komoly gondot okozott a folyamatosan működő képérzékelők problémája és a hatalmas adatmennyiség is. A DSLR-ek jellemzően sok adattal dolgoztak, de fotó módban ez másodpercenként 4-5 kép feldolgozását jelentette. Videó esetén azonban a kiolvasott teljes felbontású képeket azonnal 24-30 kocka/mp-es videóvá kell alakítani. Szerencsére az egyre fejlettebb feldolgozó processzorok és érzékelők megoldották a problémát. A tükrös gépek körében mára leginkább a gyorsabb kiolvasást lehetővé tevő CMOS szenzorok terjedtek el.
A DSLR videózás első fecskéje – mely úgy tűnik nyarat is csinált – a Nikon D90 volt, valamikor 2008 táján. Ekkorra érett be a technológia, és sikerült kiiktatni minden akadályt. Ez a gép már 720 soros (HD) mozgóképet rögzített mono hanggal, bár a videó közbeni élességállítás még nem volt megoldott. Az úttörő modell ennek ellenére megmutatta a tükörreflexes gépekkel való videózás legnagyobb előnyeit, melyek jobbára a nagyméretű szenzor adta előnyök. Megszületett a videós DSLR, azaz VSLR.
VSLR vs. kézikamerák
Az általánosan használt (házi) videokamerák ugyebár rendszerint nagyon apró, a kompakt fényképezőgépekéhez hasonló méretű szenzorral dolgoznak. Előnyük persze, hogy a videón nagyjából minden éles, ha sikerül élességet állítaniuk, azonban ez egyik hátrányuk is. Hobbi felhasználásnál nincs vele probléma, de igényesebb munkáknál már feltűnő a kis szenzor adta „nagyon videós” hangulat. A DSLR-ek – pont a nagyobb érzékelő miatt – szinte a 35mm-es mozifilmek nyújtotta látványt kínálják. Tetszőlegesen szabályozható a mélységélesség, és egész kis mélységélességi tartományt is elérhetünk, mely komoly előnyt jelenthet akár broadcast minőségű felhasználásnál is. Persze a kis szenzoros kamerákhoz is kaphatók különféle kiegészítők, adapterek, melyekkel megoldható a film-look látványvilág, de a tükrös készülékekkel mindez alapból adott.
További piros pont a DSLR-ek oldalán a cserélhető objektívek lehetősége. Egyrészt kiválaszthatjuk az adott célnak legmegfelelőbb objektívet (mondjuk egy extrém gyújtótávolságú telét, vagy akár halszemet), másrészt drága és bevált optikáinkat nem kell feltétlenül lecserélni a megunt vázzal együtt. A kamkorderek részéről ez a téma kimerül egy jó fényerejű de többnyire nem túl nagy látószögű, 10-20x-os zoomos „lencsében”. Mindennapos használatra elég lehet, de ha különleges látványvilágot szeretnénk, mindig az adott feladathoz szabott objektívvel, akkor lehetőségeink véget érnek a kényelmetlen és nem mindig passzoló előtét konvertereknél.
Az egyszerűbb videokamerák másik hátránya a kompakt fényképezőgépeknél is tapasztalható alacsonyabb dinamika átfogás és magasabb képzaj. Az újonnan alkalmazott 3 CMOS érzékelős kameráknál már azért sokat javult helyzet, de egy full frame DSLR adta képminőséget nem tudják túllépni. Az általunk nemrég tesztelt Canon EOS-5D Mark III és Nikon D800 vázak például ISO többezres érzékenységnél, mostohább fények mellett is meglehetősen zajmentes felvételt adnak.
Azért akadnak visszásságai a DSLR-eknek, akár egy olcsó videokamerához képest is. Ez a fajta kialakítás és látvány nem igazán alkalmas mozgalmasabb házi felvételek készítéséhez. Ebben nagy szerepe van az egyelőre kiforratlan, kontraszt alapú autofókusznak is, mely jobbára csigalassúságú, még a drágább tükörreflexes masinákban is. A szűkebb mélységélesség miatt nagyon számít hol a fókusz, így inkább a kézi állítás javasolt, előre megtervezett kameramozgással és jelenetekkel. Kevésbé alkalmasak ezek a gépek a homevideo jellegű improvizálásra. A közeljövőben azonban valószínűleg sokkal jobb lesz a helyzet etéren, hiszen modellről modellre érezhető az előrelépés.
VSLR vs. félprofi kamerák
A DSLR-ek minőségi előnye kezd eltünedezni a félprofi videokamerákkal összevetve, melyeknél már nem csak az az elsődleges szempont, hogy megörökítsük a kis trónörököst a napsütötte strandon, hanem szélsőséges viszonyok között, akár munkára is meg kell felelniük. Itt már több esetben adott a nagyobb méretű szenzor, vagy akár a cserélhető objektív is.
A fényképezőgépet, és jellemzően videokamerát is gyártó cégek néha keverik a rendszereket ebben a szegmensben. Itt van például a Panasonic AG-AF100 kamerája, mely a fényképezőgépeiknél bevezetett 4/3”-os érzékelőméret, és a MILC gépeiknél Micro 4/3”-os bajonettet használja, vagy mondjuk a Sony NEX-VG10 és VG20, mely a Sony gépekben általános APS-C méretű szenzorral és szintén a MILC-eikben elterjedt E-bajonettel rendelkezik. Fényképezőgép rendszerünket tehát ebben a szegmensben akár keverhetjük is kameránkkal, például közös optikákat használva, egy bejáratott fényképezőgép rendszerhez pedig rendszerint jóval több objektív érhető el a boltokban vagy a használtpiacon.
Ezen a szinten már komoly ellenlábasként jelennek meg a videokamerák, sőt szolgáltatásaikban túlléphetnek egy DSLR-en leszámítva a méretüket és az árukat. Egy APS-C, vagy full frame szenzoros, videós DSLR-től gyakran százezrekkel olcsóbban megkapjuk, ha nem is ugyanazokat a szolgáltatásokat, de ugyanazt a képminőséget. Ráadásul ezek komoly fényképezőgépek is, tehát ha visszatérünk a hobbi felhasználáshoz, akkor egy nyakban lógó DSLR tarsolyában ott lapulhat a TV minőségű útifilmek, és a magazin szintű természet, vagy városfotók készítésének lehetősége, ha van mögötte egy jó szemű fotós/operatőr.
VSLR a profi szegmensben
A televíziós műsorszórás és a mozi világa a drága professzionális kamerák terepe. Legalábbis így volt ez néhány évvel ezelőttig. Miközben a filmet itt is folyamatosan szorítja ki a digitális technika, a mozgókép szolgáltatással szerelt DSLR-ek ide is betették lábukat. Megvetni azért még nem tudták, bár akadtak és akadnak figyelemreméltó kísérletek. Ilyen például az első 4K (4096 x 2160 pixel) felbontásra képes DSLR, a Canon EOS-1Dc, mely amellett, hogy egy profi videokamera, felső kategóriás fényképezőgépként is megállja helyét.
A megfelelő minőségnek gyakran gátat szab a beállítások, például a képfrissítési sebesség szabályozásának hiánya, a kézi élességállítás pontatlansága – mely fényképezéshez optimalizált – valamint a gépek által használt tömörítések minőségromboló volta. Jellemzően 24-25 Mb/mp-es tömörítési rátával dolgoznak a készülékek, de például a Canon EOS-5D Mk II 38, a 7D pedig 47 Mb/mp-et teljesít. Az újabb, és főként drágább modellekben már többféle frissítési sebesség is beállítható, például a mozifilmeknél alap 24 kocka/mp, illetve a csúcskategóriában már RAW videó kimenetet is kapunk, így vágásnál érintetlen mozgókép anyaggal dolgozhatunk.
Ha valódi, kamera-szerű használatot szeretnénk nem árt komolyabb összeget belefektetni egy válltámaszos állványba/sínbe, egy nagyobb és kényelmesen forgatható LCD-be, nem is beszélve a lámpákról, valamint a finom kézi fókuszálást lehetővé tevő beállító rendszerekről. Ezek ára sajnos akár egyenként – de együtt mindenképp – elérheti, vagy sokszorosan meghaladhatja a fényképezőgép új vételárát, de ha komolyan gondoljuk a videózást ezeket rendszerint egy kamkorderhez is illik megvásárolni, egy profi rendszer árát pedig így sem közelítik meg.
Elsősorban az ár és a méret a legfőbb szempont, amiért a filmkészítők néhány esetben mégis a DSLR-ek mellett tették le a voksot, hogy részben, vagy teljes egészében kiváltsák a drágább, méretesebb kamerákat.
Már a DSLR videózás hajnalán – tehát alig 3-4 éve – a Nikon D90-et is megtalálták a filmesek, és több alacsonyabb költségvetésű, független kiadós játékfilm, sőt teljes filmsorozat is készült vele. Rendkívül népszerűvé váltak ezek az eszközök, a zenei videoklipek készítői között, mert kis költséggel és ráfordítással nagyon jó minőséget és kisfilmszerű hatást érhetnek el velük.
A Canon EOS-5D Mark II modellje az elmúlt évek egyik sztenderd DSLR videó masinája lett. Nem csak az olcsóbb produkciók, de nagy stúdiók és tévétársaságok is kipróbálták a képességeit, és mivel az általa készült végeredmény a nagyközönség elé kerülhetett arra következtethetünk, hogy be is vált. Kísérleti jelleggel teljes egészében ilyen géppel forgatták a Dr House (House M.D.) egyik szezonzáró epizódját, a hazai pályán pedig ezzel készült a Diplomatavadász és az Álomépítők című sorozat. A legújabb hír pedig az, hogy a jelenlegi mozifilm monstrum, a The Avengers egyes akciójeleneteinél is felhasználtak ilyen gépeket. Az alkotók többnyire a kísérletezést, a filmszerű látványvilágot (mélységélességi játék), az alacsony költségeket és fenntartást, valamint a pro kamerákhoz képest rendkívül kis méretet jelölik meg alkalmazásának okaként.
Korlátok
Minden előnye ellenére azonban számos hátrányát is tapasztalhatjuk, kezdve a meglehetősen kiforratlan hangrögzítéstől. Egy konzumer kamerával szemben a standard formavilágú DSLR vázakon elég korlátozottak a gyártó lehetőségei a beépített mikrofonnal kapcsolatban. Ezek jobbára mono, nem irányított, és a váz minden zaját rögzítő berendezések. Szerencsére az elmúlt években a felsőbb kategóriában már általánossá vált és lassan az olcsóbb DSLR-ek közé is leszivárog a külső mikrofon csatlakozás lehetősége. A gyártók a legegyszerűbb lehetőséget választották, egy sztereó jack bemenet formájában, melyre gyári, vagy más forrásból származó videó mikrofonokat helyezhetünk.
A már említett autofókusz nehézségek mellett a VSLR-eknek jellemzően ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeniük, mint hagyományos társaiknak. Ilyen például a CMOS szenzorokat rendszeresen sújtó kiolvasási anomáli, az ún. rolling shutter jelenségek.
Gondot jelent a készülék megfelelő stabilizálása, melyhez most már tucatszám – és a kínai gyártóknak köszönhetően egyre olcsóbban – kapunk válltámaszokat, sínes állványokat, vagy akár olcsóbb, kézi steadycam tartozékokat.
Sokszor meg kell szenvednünk az élőkép követésével is, így a kihajtható LCD-s modellek már fél sikert jelentenek videó szempontból, de aki komolyan gondolja, egy külső LCD-vel jár a legjobban.
A jellemzően full HD felbontással járó komoly adatmennyiség a tárolás szempontjából ró nehézségeket nem csak a gépre, de használójának pénztárcájára is. A másodpercenkénti 3-6 Mbyte-os adatfolyam nem csak nagyobb kártyakapacitást, de jobb írási sebességet is kíván.
Konkurencia a másik irányból
Alig született meg a VSLR technológia, máris komoly ellenlábast kapott a kompakt gépek irányából. Innen érkezett ugyanis a MILC fényképezőgépek özöne, melyek a kompaktok kis méretét, AF-rendszerét, keresőjét örökölték, de a tükör kiiktatásával használnak cserélhető objektívet és rendszerint nagyobb méretű, gyakran a DSLR-ekkel azonos – szenzort.
Az első ilyen gép a Panasonic DMC-G1 még nem rendelkezett videó szolgáltatással, de a GH1 modell már igen, és a japán gyártó GH sorozata azóta is etalon a MILC videózás terén.
A MILC-ek nagy előnye a jobb hordozhatóság, ami mindennapos használatnál, például egy nyaralás vagy kirándulás során döntő szempont lehet. Sokkal több kihajtható LCD-s modellt is találunk köztük, mint a VSLR készülékek között. Kényelmi szempontból mindenképp nekik áll a zászló.
Ugyanakkor a tükrös gépek, különösen a full frame szenzorral szereltek, a minőség terén egyelőre verhetetlenek, főleg ha gyengébb fényviszonyok között kell dolgozni. A MILC-ek legnagyobb képérzékelővel szerelt modelljei egyelőre „csak” az APS-C méretig jutottak. A képminőségi kompromisszumot nem kötő vásárlóknak mindenképp egy VSLR gép a jobb vétel.
Érdekes mellékága a VSLR palettának a Sony által szorgalmazott SLT sorozat, melyeket fix, félig áteresztő tükörrel és sok esetben EVF keresővel szerelnek. A nem mozgó tükör miatt folyamatos élőképet kapunk felvételkor, akár a keresőben is. A gép „prizmaházában” található AF szenzor pedig videózás során is gyors, fáziskülönbségen alapuló élességállítást tesz lehetővé.
A kezdet vége
Az állókép szegmensben is igen erős konkurenciát jelentő MILC gépek rohamos terjedése ellenére a DLSR videó előtt rózsás jövő állhat. Elsősorban a kreatív beállítottságúak számára jelenthet továbblépést a mindennapos élményvideózás útjáról. Azok számára, akik mernek kísérletezni, és néha nem szégyellnek nem csak fotós, de videós kiegészítőkre is költeni. A cikkben ezerszer hangoztatott mozis látvány pedig nem csak a kreatív fotósokat, de pusztán a videózás miatt DSLR-t választókat is vonzza, és vonzani fogja. Sikerének oka egyértelmű: minőség, olcsón.
Akkor sem omlott ránk az ég, amikor a digitális fényképezőgépek mozgóképet kezdtek el készíteni, és úgy tűnik a DSLR videó sem hozta el egyik technológia számára sem a világvégét. Ezúttal viszont a fotósok azon szegmensét is megfoghatja a videózás, akiknek kevés volt a kamkorderek által nyújtott minőség, viszont elérhetetlen volt a felsőbb kamera árkategória. Nyilvánvalóan a fotósok átcsábítása folyik az új média felé, amit jól illusztrál, hogy a profik is elkezdték beépíteni munkájukba a mozgóképet, az olyan média felületek pedig, mint a Youtube és a hasonló megosztók, bárki számára kiváló terepet jelentenek, hogy megmutassák művüket, és általa magukat a nagyvilágnak.
Sorozatunk következő részeiben profik segítségével ássuk mélyebbre magunkat a DSLR videózás rejtelmeiben.
