2015. október 24-én, szombaton 18:00-kor nyílik meg
Atlantisz
című fotókiállítása.
Helyszín: Szentgotthárdi Templom Galéria,
Szentgotthárd, Széll Kálmán tér
Köszöntőt mond: Huszár Gábor polgármester.
A kiállítást megnyitja: Csomósné Boros Erika tanár.
A kiállítás megtekinthető: 2015. november 8-ig.
őszinte hittel indultam
fotográfusi pályámon;
láttam a világ tisztátalanságát,
az emberek gyarlóságát és ostobaságát,
s meg akartam változtatni őket.
Ideáimat fel nem adva
utam későbbi szakaszaiban beértem azzal,
hogy képeimet felmutatva megadjam
azok nézőinek a töprengés lehetőségét.
Atlantisz.
Elsüllyedt, mesés, kincses világ.
Túl földi életem nagyobbik felén
elmerülő emlékeim ellenállhatatlanul
kívánkoztak ki belőlem,
s álltak össze e ciklussá.
Megváltoztatni, netán jobbá tenni
senkit nem akarnak ezek a képek.
Legfeljebb egy kis szomorúságot,
fájdalmat hagynak bennünk,
hogy valamikor mindannyiunknak
el kell hagyni Atlantiszt.
Amíg lehet,
gyönyörködjünk abban,
hogy bent vagyunk.
A ciklus címe (Atlantisz) pontos leképezése ennek a szándéknak. A művész pályájának új fejleménye, a korábban alapvetően fekete-fehér képek színesre változása is ennek a törekvésnek a szolgálatában áll: nem esetleges technikai újításról van szó, hanem a koncepció lényeges eleméről. S nemcsak azért, mert ezek a színes képek is alapvetően fekete tónusúak, őrzik tehát a kapcsolatot Apáti-Tóth Sándor korábbi képeinek a hangulatával; a technikai kivitelezés perfekcionizmusa is, a digitális képszerkesztés fölényes, s éppen ezért szinte észrevehetetlen biztonsága is az emlékezés mechanizmusának láthatóvá tételét szolgálja. Mintha a művész úgy jutott volna a fényképezés új technikájának a művészi értelemben való meghódításáig, hogy felfedezte annak határtalan lehetőségeit: ezáltal nem azt rögzítvén, ami látható, hanem eljutván oda is, amely immár a szemnek láthatatlan.
Apáti-Tóth Sándor ugyanakkor nem csapja be a nézőt. Minden képének a tárgyi világa érzékletes és konkrét, s a kép készítésének története is pontosan felidézhető – ha erre módunk van, s megkérdezhetjük a művészt, el is tudja nekünk mondani a látvány megszületésének és rögzítésének a körülményeit. Ám ezek a narratívumok már nem tartoznak hozzá a ciklus születéséhez – helyettük állnak ott azok a rövid, hangulatos, szerzői szövegek, amelyek a képeket kísérik. Mindazonáltal a képek nem hazudnak, nem valamiféle stilizált és önkényes jelteremtés szándéka hozta őket létre – mindegyikükhöz a művésznek valóban személyes köze van. S ez akkor is fontos, ha ez a sajátosság nem része a műveknek, hanem csak a hátországához tartozik hozzá: mert Apáti-Tóth számára ennek is jelentősége van, mintahogy ahhoz a folyamathoz is, amelyet szintén eltakar a néző elől, hogy tudniillik a konkrét tárgyakról készült fotográfi ák miféle imaginárius módon válnak egy hosszú munkafolyamat révén képekké. Így válnak láthatóvá az emlékek.
A személyes emlékekből így lesznek a mi közös emlékeinké: megfogható módon mutatván meg azt, amit elveszítettünk, s amire még a vágyaink és fájdalmaink révén rátalálhatunk.
Szilágyi Márton
irodalomtörténész