Egyből a mélyvízbe
A vállalatot 1988 júniusában az Egyesült Államokban alapította Dr. Eli Harari és Sanjay Mehrotra, a nem-felejtő számítógépes memóriák területén komoly tapasztalatot szerzett szakember. Mindketten a mai napig a SanDisknél dolgoznak. Dr. Harari huszonkét éve az elnöki, Mehrotra pedig az alelnöki tisztet tölti be. A vállalat székhelye egy 60 ezer lakosú kaliforniai városban Milpitasban található, nem messze San Franciscótól.
Az izraeli származású Eli Harari régóta ismert név volt a szakmában. A rangos Princeton Egyetemen szerzett Ph.D minősítést szilárdtest fizikából, de a Manchesteri Egyetem fizika fakultását is elvégezte. 1973 és 1983 között számos félvezető gyártó cégnél töltött be vezető tisztséget, így például dolgozott az Intelnél, a Honeywellnél és a Hughes Aircraft Microelectronicsnál. Az Intelnél ismerte meg Mehrotrát, későbbi alapító partnerét. 1983-ban saját félvezető gyártó vállalatot alapított Wafer Scale Integration néven, melynek a SanDisk megszületéséig maradt elnöke. Nevéhez több mint 100 szabadalom és levédett eljárás fűződik.
A huszonkettedik életévét most betöltő SanDisk megalapításánál újfajta flash memóriák kifejlesztése és gyártása volt a cél.
A flash memóriák a nem-felejtő számítógépes adattárolók közé tartoznak, ellentétben például a gépekbe telepített SRAM, vagy DRAM memóriákkal, melyek tartalma a kikapcsoláskor elveszik, így csak ideiglenes tárolóként használhatók. A nem felejtő memóriák egyik fajtája az úgynevezett EEPROM, vagyis „elektronikusan törölhető, programozható, csak olvasható memória”. A hagyományos EEPROM-októl eltérően, egyik válfajuk a flash memória nagyobb blokkokban törölhető és programozható, amely gyors és költségkímélő megoldás. Nem csoda, hogy hamar elterjedt és mai napig a legnépszerűbb adattárolási fajta a hordozható eszközöknél.
A flash memória feltalálása a Toshibánál dolgozó Dr. Fujio Masuoka nevéhez fűződik, aki először az 1984-es san-francisco-i International Electron Devices Meetingen mutatta be ötletét. Több nagy gyártó, többek között a Toshiba és az Intel is lehetőséget látott a flash memóriák fejlesztésében. 1987-re a Toshiba kifejlesztette a NAND flash achitektúrát, egy évre rá pedig az Intel jelentette be saját NOR elnevezésű technológiát, melyen később a CompactFlash kártyák is alapultak.
A SanDisk irányítói jó érzékkel csaptak le az újdonságra és már az első flash chipek megjelenésének idején a hordozható elektronikai eszközök és a számítógépes piac megreformálását tűzték ki célul. Ezek egyike volt az akkor még igencsak gyerekcipőben járó „digitális” fényképezés is, mely akkoriban többnyire mágneses adattárolókat használt, mint a floppy lemez, melyek sokszor gyártónként eltérőek és persze nagyok voltak. A flash memória biztosította digitális adattárolásnak köszönhetően jött létre a valódi digitális fényképezőgép, hisz a nyolcvanas évek gépei még inkább állókép rögzítő videofelvevők voltak (Still Image Camera).
Nyitó lépésként a SanDisk az Egyesült Államok legnagyobb fotográfiai gyártóját a Kodakot kereste meg ötletével, a flash memóriák elektronikus fényképezőgépekben való alkalmazásával kapcsolatban. A Kodaknak tetszett az ötlet, és felajánlotta anyagi segítségét a „digitális film” fejlesztéséhez és gyártásához. Volt azonban egy kikötésük: három éves exkluzív szerződést kínáltak, mely kezdetben csak a Kodak számára tette volna elérhetővé a technológiát. A SanDisk vezetői jó érzékkel visszautasították az exkluzivitást, belátva, hogy a kiélezett piaci versennyel sokkal többet tehetnek a flash memóriák fejlődéséért, na és persze piaci pozíciójuk bebetonozásáért.
Kicsi, kisebb, legkisebb
A flash memória első felbukkanása a 90-es évek elejére tehető. Ekkor jelent meg a PCMCIA (vagy PC Card) szabvány, melyet hordozható számítógépes adattárolónak és bővítőnek terveztek. Az újdonság komoly lökést adott a mobil számítástechnika fejlődésének.
A Kodak kezdetben a PC Card felé fordult és akkori komolyabb gépeinél ilyen adattárolókat alkalmazott. PC Cardot használ például a Kodak DCS 315 és 330 digitális tükörreflexes fényképezőgép.
A SanDisk azonban valami mobilabb, akár kompakt fényképezőgépekben is kényelmesen használható eszközt szeretett volna a ~86 x 54 mm-es PCMCIA kártya helyett, így annak alapjait megtartva 1993-ra kifejlesztették a jóval apróbb CompactFlasht. Az első darabokat szintén a Kodak profi DSLR fényképezőgépei mellé kínálták, sőt a kártyák címkéjén is Kodak Picture Card felirat szerepelt. 1994 októberében a SanDisk saját címkés, bolti változatokkal is megjelent.
A CF kártyák ugyanolyan vastagok (3,3 mm) voltak mint a PC kártya és csatolófelületük is megegyezett, de egyéb méreteikben harmad akkora helyet foglaltak (43 x 36 mm), tömegben pedig mindössze 10 grammot nyomtak. A CompactFlash az első flash memória generáció máig legnépszerűbb kártyájává vált, hisz megjelenése a 90-es évek közepére lehetővé tette a kommersz digitális fotográfia elterjedését. Ennek és az LCD kijelzők megjelenésének volt a legnagyobb trendformáló hatása az új típusú fényképezésre.
Az első kereskedelmi forgalomba kerülő CF kártyák 2 – 24 MB kapacitásúak voltak, ami manapság már semmire sem lenne elég, de a korabeli fényképezőgépek QVGA-VGA felbontásához jól passzolt. Ez volt az első szabványosított flash memória, melynek 1.0-ás változatát 1995-ben fogadta el a fontosabb gyártókból alakul CompactFlash Association. A szabvány azóta 5. generációját éli. A legutóbb elfogadott már a 48-bites címzést is lehetővé teszi, amely 128 Petabyte-ra emeli a kapacitás limitet. A jelenleg kapható legnagyobb kapacitású kártyák 128 GB-osak.
1999-ben az IBM a CompactFlash Type-II (5mm vastag) szabványnak megfelelő saját kártyát hozott ki, mely külsőre mindenben megegyezett egy CF memóriával, belseje azonban egy, 170 MB-os mini HDD-t rejtett. Az új eszközt Microdrive-nak nevezték el és kompatibilis volt lényegében az összes CF-II kártyát támogató készülékkel. A Microdrive a 2000-es évek első felében még népszerű memóriaegység volt, és az utolsó években már 8 GB-os darabokat is gyártottak. Az eredeti CF-ekhez képest nagyobb sérülékenysége és fogyasztása (100 mA – 500 mA) miatt azonban szép lassan kikopott a piacról.
Üzleti sikereinek köszönhetően a SanDisk a 90-es évek közepére már az iparág meghatározó gyártója volt. 1995-ben az amerikai tőzsdére is bejegyezték.
A vállalat persze nem ült meg a CompactFlash-sel aratott babérjain. Még kisebb flash memória kifejlesztését tűzték ki célul, melyben a Siemens AG volt partnerük. Az új modulhoz már nem az Intel -féle NOR architektúrát, hanem a Toshiba NAND rendszerét vették alapul. A fejlesztés kézzelfogható eredménye az 1997-ben bejelentett MultiMedia Card lett. A rövidebb nevén MMC memória kevesebb mint fele olyan vastag (1,4 mm) és mindössze 24 x 32 mm-es, tehát közel ötöd akkora mint a CF kártya. Az MMC volt a manapság leginkább elterjedt SD memóriák őse.
A SD, vagy hivatalos nevén Secure Digital kártyák kifejlesztésénél a SanDisk 1999-ben szövetséget kötött a Matsushitával (ma Panasonic) és a Toshibával. Nem titkoltan az előző évben bejelentett Sony Memory Sticknek szerettek volna konkurenciát állítani. Az SD-t a 2000-es CES kiállításon jelentették be, a szabványt megalkotó Secure Digital Association megalakulásával együtt. A kártya az MMC-hez hasonló méretű lett, kicsit vastagabb annál (2,1 mm). Csatlakozó sorára 7 helyett 9 érintkező került, és az elődhöz képest javult a kártya sebessége és biztonságossága is.
Az első darabok 2001-ben jöttek ki, még 1 MB kapacitással, de gyorsan népszerűvé és „nagyobbá” váltak. 2006-ban a Secure Digital Association elfogadta a 2.0-ás szabványt, mely lehetővé tette a 2 GB fölötti, SDHC (Secure Digital Hight Capacity) formátum bevezetését. A következő lépcsőt a 2009-ben bemutatott SDXC szabvány, amely már 32 GB fölé emelte a kapacitás limitet. A jelenleg kapható legnagyobb kapacitású példányok 64 GB-osak és akár 60 MB/mp-es adatátviteli sebességre is képesek, de az SDXC szabvány 2 TB-os kártya elkészítését is lehetővé tenné.
Az SD egyébként annak is köszönheti népszerűségét, hogy teljesen nyílt szabvány. Bármely gyártó készíthet ilyen terméket, licenszdíj megfizetése nélkül. Az olcsón előállítható terméket ma már több tucat cég gyártja. Költségei folyamatosan csökkennek, együtt a többi forgalomban lévő memóriatípussal. A költségcsökkenés olyan ütemű, hogy a SanDisk vezetője Eli Harari 2009-es nyilatkozata szerint 2013-ra már nem éri meg flash memóriát csinálni, mivel az áruk olyan nyomott lesz, hogy nem marad vállalat, aki ilyen áron legyártsa őket.
A SanDisk által kifejlesztett CompactFlash és MMC/SD memóriakártyák népszerűsége a világ vezető gyártójává emelte az amerikai céget, de ezen felül egyéb formátumokkal is foglalkoznak. Beszálltak például az Olympus és Fujifilm által kifejlesztett xD memóriakártyák gyártásába is. Egy a Sonyval kötött megállapodás szerint a SanDisk a japán elektronikai cég Memory Stick kártyáinak gyártására is jogosult, sőt 2006-ban együtt mutatták be ennek legfrissebb, nagy kapacitású változatát a Memory Stick PRO-HG Duo-t. Ezen kívül vezető gyártója és szabvány alakítója az SD-ből leágazott, és kisebb hordózható eszközökben elterjedt miniSD és microSD formátumoknak is. A 20×21,5×1,4 mm-es miniSD kártyát 2003-ban mutatta be a SanDisk, a 15 mm × 11 mm × 1 mm-es microSD-t pedig 2005-ben. A Sandisk az összes általa gyártott kártyatípushoz kínál megfelelő kártyaolvasót is.
Közeli vidékeken
Az ezredforduló környékén a SanDisk úttörője volt az USB Flash Drive-ok kifejlesztésének és gyártásának is. Az első ilyen eszközt a szingapúri Trek Technology és az IBM mutatta be 8 MB-os változatban. Az első szériákat az izraeli M-Systems kezdte el fejleszteni, mely céget később felvásárolt a SanDisk.
Nem sokkal ezután a SanDisk is előállt a Cruzer sorozattal, melyből a mai napig több tucatnyi változat készült, mini, mikro méretben, vagy akár titánium tokozásban.
Az új évezredben a vállalat a flash memóriás, hordozható audio (MP3) és videó lejátszó eszközökre is ráállt Sansa márkanév alatt. Ezek jó része beépített flash memóriát, másik felük SD, microSD kártyákat vagy éppen Wi-Fi kapcsolatot használ, ha a vásárló erre vágyik.
A cég egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a növekvő népszerűségű SSD (Solid-State Drive) piacon, mely úgy tűnik kezdi felváltani a sérülékeny és kevésbé megbízható HDD-ket. A mozgó alkatrész nélküli SSD-k világában már jóval a SanDisk megalakulása előtt is volt élet. A hetvenes-nyolcvanas években is történtek lépések ez irányban, például a Sharp, az Amiga, az Apple, az IBM, vagy a Macintosh részéről.
Az első flash-alapú SSD kifejlesztése az előbb említett M-Systems nevéhez fűződik, mely 1995-ben állt elő termékével. A SanDisk úgy jutott a technológiához, és a konkurens felhalmozott tudásához, hogy 2006-ban felvásárolta a céget. Az SSD-k elterjedését a mobil számtech eszközök, például a laptopok indokolják, bár áruk egyelőre sokkal magasabb a hasonló kapacitású HDD-éknél.
2007-ben, 170 millió dolláros beruházással új gyárat hoztak létre a kínai Sanghajban, mely 700 dolgozót foglalkoztat. Jelenlek kb. 3400 embert foglalkoztat a vállalat, akik a fentin kívül még 9 ázsiai, 6 európai és 3 izraeli SanDisk gyáregységben tevékenykednek. 2009-re a cég üzleti értéke elérte a 6,5 milliárd dollárt és közel 3,5 milliárd dolláros éves forgalmat bonyolít.
