Fotósuli: Fényképek készítése

0


A tapasztaltabbak cserélhető objektíves, tükörreflexes masinákkal szívták magukba a fényképezés tudományát, bíbelődtek állványokkal és derítőlapokkal, egy részük a fürdőszobában saját kezűleg hívta elő, nagyította felvételeit. Talán ez utóbbi csoportnak vannak leginkább fenntartásai az új technológiával szemben, hiszen ők már igazán ráéreztek a fotográfia szépségére és egyfajta eredményes gyakorlási módjára.


A legnyitottabbak a digitális technikára a gyerekek, és azok, akik még sohasem fotóztak (a felnőttek között kevés az ilyen). Rácsodálkoznak a kijelzőn azonnal megjelenő nézőképekre, kísérleteznek, játszanak a fényekkel, interneten elküldik barátaiknak a felvételeket. Nehéz eldönteni, hogy melyik csoport a szerencsésebb: akinek van “filmes” múltja, ezáltal összehasonlítási alapja, vagy aki előítéletektől mentesen tud belenőni egy új korszakba.


A “büntetlenség” előnyei és hátrányai
Büntetlenül, azaz nyersanyagköltség nélkül kísérletezni: ez bizony jó dolog. Kipróbálni különböző beállításokat, helyzeteket, színeket, fényeket: ezernyi lehetőség, amit az ezüstalapú hagyományos filmek korában csak súlyos költségek árán tapasztalhatott meg a fotós. Aki a hagyományos Leica filmes fényképezőgépe mellé vesz egy digitális gépet, rá fog jönni, hogy szerencsés esetben egy év alatt többet fejlődik a látásmódja, mint korábban akár öt év alatt. Ezt azért merem kijelenteni ilyen bátran, mert én is így voltam ezzel. De nincs olyan dolog, ami az előnyök mellett hátrányokkal ne bírna. Ennek a látszólagos könnyedségnek bizony megfizetjük az árát! Leszokunk a fénymérő használatáról, inkább készítünk egy sorozatot különböző expozíciókkal. Nem komponálunk olyan gondosan, inkább elpufogtatunk húsz-harminc felvételt feleslegesen. (Utána meg ott ülünk a számítógépnél órákat, hogy kiválasszuk és javítgassuk a hibákat.) Mire vigyázzunk tehát? A birtokunkban lévő technika kinyitja előttünk az alkotás korábban soha nem látott eszköztárát – de ha nem vigyázunk, könnyen a felületesség, a kellően át nem gondolt felvételek tömkelegének készítésének csapdájába esünk. Utána meg kiszórjuk munkánk nagy részét, sokszor olyan képet is, ami később (esetleg évek múltán) értékessé válhatna, ha egy filmszalag megőrizné az utókornak. A tanulság tehát: kevesebb, de jól átgondolt, megkomponált felvételt készítsünk, és inkább archiváljunk le mindent! Ne felejtsük: az írható CD ára manapság már töredéke a film árának.


Egy energiaigényes műfaj Amikor először kezünkbe vesszük az új digitális fényképezőgépünket, néhány óra használat után az első negatív tulajdonság, amit észreveszünk, az lesz, hogy viszonylag hamar kimerülnek a gép energiaforrásai.

A tölthető akkumulátorosok ma már elég jól bírják a strapát, de a ceruzaelemekkel meghajtható változatok között bizony van olyan, ami egy olcsóbb elemgarnitúrával el sem indul. Ennek az az oka, hogy a gép lelke, a látványt képpé alakító digitális szenzor, a CCD, nagyon nagy energiazabáló. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy általában minden felvételt visszanézünk a masina kijelzőjén, az LCD-n, motoros autofókuszt, esetleg beépített vakut használunk, akkor ezen a viszonylag rövid üzemidőn nem kell nagyon csodálkoznunk. A gép kiválasztásakor tehát nagyon fontos szempont, hogy kellően gondoskodni tudjunk a folyamatos energiaellátásról – akár egy hosszabb utazás esetén is. Ha akkumulátoros modellel van dolgunk, akkor sem árt egy külön tartozékként megvásárolható tartalék akkumulátor beszerzése, amit – a töltővel együtt – minden olyan alkalommal vigyünk magunkkal, amikor huzamosabb ideig fotózunk. Ma már a ceruzaelemekkel működő masinákkal sincsen gond: legjobb, ha beszerzünk minimum két garnitúra jó minőségű és minél nagyobb kapacitású ceruzaakkumulátort (legjobb az 1600-1800 milliamperes típus) és egy komolyabb töltőt, ami a gyorstöltési funkció mellett – egyenként figyelve – ki is süti az akkukat a hosszabb élettartam érdekében. Fontosabb eseményre el se induljunk két garnitúra teljesen feltöltött készlet nélkül! Amire még figyeljünk, hogy ezek az akkuk – az elemekkel szemben – néhány napos, hetes pihenés után használat nélkül, maguktól is lemerülnek. Célszerű tehát használat előtt közvetlenül feltölteni őket.


Ha nem filmre, akkor mire?
A digitális fényképezőgépek komoly gyermekbetegsége volt még – egészen a közelmúltig -, hogy a gépek legnagyobb felbontásában nagyon kevés képet lehetett rögzíteni. Ennek az volt az oka, hogy a CCD-k fejlődésével megjelentek a 2-3-4, sőt legújabban az ötmillió pixel felbontású fényképezőgépek az amatőr kategóriában is. Az ezekkel készült felvételek – tömörítetlenül vagy a legjobb tömörítésben – nagyon nagy adatmennyiséget jelentenek. Egy alaptartozékként adott 8 vagy 16 MB-os kártyára TIFF formátumban sokszor csak egy-két kép fér el. A legjobb tömörítésű JPEG állományokból is sokszor csak tíz alatti mennyiséget tárolhatunk. Szerencsére az utóbbi időben szinte robbanásszerűen növekedett az adathordozó kártyák kapacitása. A 64, 128 és 256 MB-os verziók után immár elérhető közelségbe került az 512 és 1024 MB-os típusok beszerezhetősége. Ezekre már több tucat tekercs filmnek megfelelő képet rögzíthetünk, akár tömörítés nélkül is.


Különböző felbontású digitális fényképezőgépek

SmartMedia, CompactFlash, SD stb.
E könyvnek nem célja, hogy valamennyi, a digitális fényképezőgépekbe beépített kártyafajtát bemutassa. Most csupán a legismertebb típusokat érintjük. A CompactFlash és a SmartMedia kártyák közös tulajdonsága, hogy mindegyik szilárdmemóriás, tehát nincsenek bennük mozgó alkatrészek. Bár vastagságuk és méreteik különbözők, egy ideig nagyjából fej-fej mellett haladtak a kapacitás fejlődését illetően. Napjainkban a Smart Media kártyát már egyre kevésbé használják, viszont hatalmas jövő előtt áll a mindössze bélyeg méretű SD-kártya,


amely pár év múlva várhatóan több gigabájtos változatban is készül majd. Azt semmiképpen se felejtsük el, hogy ezek a kártyák nem az adatok huzamosabb ideig történő tárolására valók, tehát rögzítés után minél előbb töltsük le őket. Némelyik típusuk azt sem szereti, ha fotózásnál “csurig” töltjük őket, érdemes tehát az utolsó egy-két kockányi helyet üresen hagyni. Amit még tudnunk kell, hogy ezeket az adathordozókat nemcsak fényképezőgépekben, hanem MP3-


as lejátszókban, menedzserkalkulátorokban és egy sor más készülékben is használják. Fényképezőgépünk típusától függően előfordul, hogy formáznunk kell őket, más esetben beillesztésük után egyben használhatóak. A CompactFlash, a SmartMedia és az SD-kártya mellett használatos még az IBM Microdrive parányi miniwinchestere, amely 1 gigabájtos tárolókapacitásával már minden amatőr igényt kielégít, és bejelentették a 6 gigás változat lehetőségét is.

Sajnos nem minden fényképezőgép tudja fogadni. A profi tükörreflexes digitális gépek (pl. Kodak DCS-sorozat) olyan PCMCIA-kártyát is tudnak fogadni, amelyet a korszerű laptopokban is használnak. Ezeknek a nagyobb változatai akár 5 gigabájtosak is lehetnek.


Az MMC-kártya a mobiltelefonok és menedzserkalkulátorok világából nőtt föl a fényképezőgépekhez. Néhány jelentős fejlesztésnek köszönhetően a maximális kapacitás és a sebesség növelése mellett a méret és a gyártási költségek lecsökkentek.

Emlékképek, vagy egy kicsit több
Leendő digitális gépünk megválasztásánál nem árt jó alaposan átgondolni, hogy mire is akarjuk használni új szerzeményünket. A gép több paraméterét is meg kell vizsgálnunk, nehogy a későbbiek folyamán csalódás érjen bennünket. Az első és egyik legfontosabb szempont: a CCD felbontása. Ne dőljünk be azoknak a mendemondáknak, miszerint minél nagyobb felbontású a gépünk, annál jobb minőségű képeket tudunk készíteni. Ez csak bizonyos értelemben igaz. A legfontosabb azt átgondolnunk, hogy mekkora méretű fotókat akarunk majd kinyomtatni vagy elkészíttetni a laborban. Ha ez a levelezőlap méretét nem haladja meg, akkor felesleges kétmillió pixel felbontásúnál nagyobb fényképezőgépbe beruháznunk. Ha A/4-es, részletgazdag fotókra vágyunk, akkor szükségünk van a három- vagy négymillió pixeles felbontásra. Ha A/3-as felvételeket szeretnénk produkálni, akkor az 5-6 millió pixeles kategóriát javaslom. Jelenleg (2003. november) a félprofi, tükörreflexes, cserélhető objektíves digitális fényképezőgépek felbontása 6 millió pixel.


A másik, nem kevésbé fontos szempont – a gép optikai paraméterei és minősége. Aki csak egyszerű tájképeket és csoportképeket készít, annak valószínűleg elegendő egy fix fókuszú modell beszerzése. Ezek a gépek nagyon hasonlítanak a filmes kompakt gépek egyszerűbb darabjaihoz. Aki közelebbi témákat, részleteket, netán portrékat szeretne megörökíteni, annak mindenképp szüksége lesz egy változtatható gyújtótávolságú típusra. Ezek a gépek arról ismerhetőek fel, hogy az objektívjük tubusként kiemelkedik a gépvázból, és a látószög változtatásakor (zoomoláskor) változik a hossza.


Az amatőr digitális gépek többségét általában 3x-os optikai zoommal látják el, ami a fotózási helyzetek többségénél elegendő. (Ezt még ki szokták egészíteni egy kétszeres digitális zoommal, de ennek használatát csak indokolt esetben javaslom, hiszen rontja a felvétel minőségét.) Azt sem árt tudni, hogy milyen fényerejű ez a zoomobjektív, főleg akkor, ha kedvezőtlen fényviszonyoknál vaku nélkül, kézből akarjuk használni. Ezzel az a kérdés is összefügg, hogy hány ASA-nak megfelelő érzékenységre lehet beállítani a gépet. Rossz fényviszonyoknál egyáltalán nem luxus a 400 ASA-s beállítási lehetőség.

A harmadik szempont több alkérdést ölel fel, és főleg a haladókat érinti: lehet-e a gépen manuális beállításban használni a főbb funkciókat (idő, rekesz) vagy csak automata módban működik? Ki lehet-e kapcsolni a beépített vakut? Lehet-e kézzel állítani az élességet, vagy ha nem, az automata élességállítás mennyire megbízhatóan működik kedvezőtlen fényviszonyok között? Mekkora a kézzel beállítható legkisebb rekesz?
(Ez utóbbi főleg azok számára fontos, akik nagy fényteljesítményű stúdióvakukkal dolgoznak.)


A sorozat első két része az alábbi linkeken keresztül érhető el.