Kipróbáltuk: Huawei P40 Pro teszt

0
Hirdetés

A Huawei P sorozata kezdetektől a mobilfotózás élmezőnyében van, örömmel vettem hát tesztelésének lehetőségét – kíváncsian vettem kézbe a Huawei március végén bejelentett fotós csúcsmobilját.

Első benyomások

Manapság szemből szinte minden telefon egyforma: egy nagy kijelző – leginkább csak abban van eltérés, hova és mekkora bemetszést, avagy lyukat vágnak a szelfi kamerának, és esetleg egyéb érzékelőknek (de hamarosan ez is már a múlté lesz). A P40 Pro kijelzőjének bal felső sarkában sötétlik egy jókora kapszula alak, ami nem túl előnyös, ezt leszámítva viszont gyönyörű a dizájn: ugyan üveg a hátlap (is), de matt felülettel, így nem csak az ujjlenyomatokat gyűjti jóval kevésbé szorgalmasan a fényesre polírozott társainál, de utóbbiaknál tapintása is sokkal kellemesebb, és nem utolsósorban biztonságosabb fogású, hisz kevésbé sikamlós – az üvegszendvicset pedig egy szép ívű fém keret kapcsolja össze. A tetszetős formában legfeljebb a kijelzőt érheti két kritika: sajnos a P40 Pro is követi a divatot, és a hosszanti széleit ívesre faragták (szerencsére csak szolidan); sarkai pedig a készülék keretének vonalától eltávolodva, indokolatlanul hatalmas sugárral kerekednek, nem egyszer zavaróan megkurtítva a megjelenített tartalmat.

Viszont a számunkra legfontosabbakat, a hátlapon helyet kapó négy képérzékelőt sikerült szépen elrendezni.

Ám mielőtt elkezdeném a kamerák bemutatását, egy fontos hiányosságot meg kell említenem: a Huawei az amerikai szankciók következtében kénytelen volt szakítani a Google ökoszisztémával, így a Google Play Store helyett a Huawei AppGalleryből telepíthetünk alkalmazásokat a telefonra. Stock Android „hívőként” már előre tartottam ettől, és miután nem találtam az AppGalleryben a mozgáskövetésre általam használt Strava alkalmazást, el is határoztam, hogy ezúttal nem „költözöm át” a teszttelefonba, a Huawei P40 Prot kizárólag fotózásra használom, erre viszont csakis ezt. Így hát két héten át mindenhova két telefont vittem magammal.

Az összes cikkünkben szereplő fotó feldolgozás-mentes, és kattintásra megtekinthető eredeti méretében.

A főkamera

  • 50 MP felbontás (alapértelmezetten 4-4 pixel összevonásával 12,5 MP-es képek készülnek)
  • 1/1,28 inch-es érzékelő
  • 27 mm (ekvivalens) gyújtótávolság
  • f/1,9 fényerő
  • OIS

A Xiaomi Mi Note 10 után azt érzem, hogy sokkal könnyebb jó fotókat készítenem. A legfontosabb különbség persze a gyorsaság, de a lassúságot tudatosan bevállaltam, mikor a Mi Note 10 mellett döntöttem; viszont a Huawei képalkotó szoftvere ismét „mindent visz”. Azért fogom mindezt a szoftverre, mert a hardveres paraméterek a kamerákat illetően inkább még a Mi Note 10 felé billentik a mérleg nyelvét, hiszen az érzékelők közel azonos méretűek – a Xiaomi esetében több mint kétszer akkora, 108 MP-es felbontással –; a fényerő tekintetében pedig egyértelműen utóbbi áll nyerésre, 1,69-es értékkel. (Kíváncsi lennék, hogyan változna az összehasonlítás eredménye, ha a Xiaomi 108 MP-es érzékelője 4 helyett 9 pixel összevonásával végeredményül nem 27, hanem 12 MP-es fotókat készítene.

A képek dinamikatartománya többnyire kiváló, csak ritkán fordul elő zavaróan túlzásba vitt „HDR-hatás”; a fotók részletgazdagok; az autofókusz pedig többnyire gyorsan és pontosan dolgozik.

Kevés fénynél pedig újfent ámulatba ejt a Huawei – elképesztő, hogy kézből mi minden megörökíthető mobillal, minimálisan rendelkezésre álló fotonokkal is (még ha nem meglepő módon zajosan is). Az alábbi fotón csupán a telihold fénye világítja meg a házat (8 másodperces expozíció Este módban).

A nagylátó

  • 40 MP felbontás (alapértelmezetten 4-4 pixel összevonásával 10 MP-es képek készülnek)
  • 1/1,54 inch-es érzékelő
  • 18 mm (ekvivalens) gyújtótávolság
  • f/1,8 fényerő

Nagylátószögnél különösen nagynak számít egy ekkora érzékelő. Ahhoz, hogy egy kifejezetten nagy látószögű kép kerüljön rá, nagyobb optikára lett volna szükség, így a Huawei a képminőség (és a telefonkeskenység) javára lenyesett (jó) pár fokot a látószögből. Cserébe részletgazdagabb képeket kapunk, és kevés fénynél se kell kompromisszumot kötnünk a főkamerához képest. Zavaró viszont a kötelezően más (4:3 helyett 3:2) oldalarány.

Az alábbi fotó az előző fejezet végén szereplővel egy időben és helyen készült. A metaadatok szerint (és szemmel láthatóan) az alapoptikánál nagyobb látószöggel, ám a főkamera képeinek oldalarányával és felbontásával. Nem sikerült megfejtenem…

A tele

  • 12 MP felbontás
  • 125 mm (ekvivalens) gyújtótávolság
  • f/3,4 fényerő
  • OIS

A P30 Prohoz hasonló, periszkópos kamerához van szerencsénk, nagyobb felbontással és fényerővel, az előddel egyező 125 mm (ekvivalens) gyújtótávolsággal. És akárcsak az elődből, nekem most is nagyon nagy a „látószög-ugrás” az alapoptikához képest – ha már digitális zoom, akkor én a kamera szoftverében inkább egy 3x-os zoomra váltó pöttyöt szúrtam volna be az 1x-es és 5x-ös közé, mintsem egy 10x-est a végére. Mindenesetre a képek minősége nem okozott csalódást.

Este mód, 5 másodperc, kézből:

A kamera szoftvere

Az első, ami feltűnt: praktikus újítás, hogy a kamera nagy számokkal, betűkkel jelez vissza a módok és a kamerák közötti váltáskor. Gyorsindításra maradt a Huaweitől megszokott hangerő le gomb dupla megnyomása. A Továbbiak között hiányzik a P30-as sorozatban szereplő Szuper macro mód.

Összegzés

Ha nem zavar a Google ökoszisztéma hiánya (és a borsos ár), valamint nem hiányzik a kimondottan nagy látószög, és a makrózás nem preferenciád, ennél jobb „telefonba épített fényképezőgépe(ke)t” nem találsz.

Ami leginkább tetszett:

  • Általánosságban: a Huawei P sorozatától megszokott kiváló képminőség.
  • A nagylátószögű optika kifejezetten jó (az alapoptikánál is jobb) fényereje, és részletgazdagsága.

Ami leginkább nem tetszett:

  • A Google Play Store hiánya.
  • Átlagos makró képességek (9-10 cm-es közelpont).