Felépítés
Ergonómia
Nagy meglepetés nem éri a külsőt tekintve azt, aki FZ200-at vásárol. Őszintén szólva kicsi sem. Így van ez már generációk hosszú sora óta, mindig egy picit faragnak az újabb modelleken, de rájuk pillantva azért azonnal rávágható: „Ez egy Panasonic FZ!”.
Tesztalanyunk ezúttal egy hajszálnyival nagyobb vázat kapott, mely így tömegében is tekintélyesebb az elődnél. Ez egy kompaktnál nem feltétlenül előny, de egy bridge-kompaktnál az, hiszen itt nem elsősorban a méret és könnyűség számít. Nagyon fontos például a jó és biztos fogás is, amivel itt nincs semmi probléma. A gép markolata nem a legnagyobb, de kényelmesen kialakított, csúszásmentes gumiborítású, és elég mély a stabil fogáshoz. A hátlap hüvelykujji részére is került egy apró gumihatású műanyagbetét, mely az elődökön fent kiugró volt, így kicsit körülményesebben fértünk hozzá a sokat használt vezérlőtárcsához. Ennél a modellnél elegánsabban megoldották a dolgot, és stabilitás is megmaradt.
Az FZ150-nél sarkosabb kialakítású váz az eddigiekhez hasonlóan kiváló anyagminőségű (főként műanyag), és szintén jó összerakási minőségű. Gombjait jórészt ugyanott találjuk mint a korábbi típusoknál, de mintha egy picit nagyobbak lennének azoknál. Bár helyük a megszokott, elrendezésükön, funkcióikon több helyen változtattak. Többek között három funkciógomb is került a vázra a korábbi egy helyett. Nem túl gyökeres, de azért megemlíthető változás a megújult bekapcsoló kar. Némileg faragtak a négyirányú/navigációs gombon is, melyet ezúttal sem sikerült megszeretnem. Aprócska volta miatt túl gyakran nyom az ember rossz irányt, arról nem is beszélve, hogy elég zörgősre sikeredett. Nálam jobban bevált a Panasonic négy különálló iránygombja, amit az FZ sorozat régebbi modelljein használt.
A memóriakártya és akkumulátor foglalatának ajtaja ugyanott, a markolat alján kapott helyet, ami azt jelenti, hogy a gépet állványra erősítve ezek cseréje kizárt, már csak azért is, mert a fém állványmenet közvetlenül az ajtózsanér mellé került.
Optika
A DMC-FZ200 egyértelműen legnagyobb dobása a teljesen megújult optika. Na jó, teljesen azért nem, hiszen ez is egy Leica DC Vario-Elmarit 4,5-108mm-es gyújtótávolsággal, és ennek megfelelően 24x-es optikai zoommal. Kisfilmes értéken mindez 25-600mm-nek megfelelő látószöget jelent. Eddig minden ugyanaz, mint a korábbi típusban, újdonság viszont az objektív felépítése, hiszen itt a 14 lencséből 5 db aszférikus kialakítású a régebbi modell 2 ugyanilyen lencsetagjához képest. Maradt a 3 ED (extra alacsony szórású) lencsetag és a nano bevonat is.
A nagy dobás pedig? Igen, a már említett fényerő. A teljes gyújtótáv tartományban 1:2,8-at kapunk, mint a drága DSLR teleoptikáknál (mellesleg ott nem is létezik, ilyen átfogású, hasonló fényerővel), vagy a legendás FZ elődöknél. A 150-es modell nagylátószögnél ugyanezt nyújtotta, tele végállásban viszont 1:5,2-re romlott a fényereje, mely csaknem 2 egész fényértéket jelent.
A zoomot az exponáló gomb körüli gyűrűvel, vagy ha engedélyezzük az objektív oldalán lévő tológombbal állíthatjuk két sebességben. Óvatosan húzva lassabban, jobban elfordítva gyorsabban szabályozható. Állása az élőkép alján megjelenő skáláról olvasható le, ahol autofókusz esetén a gyújtótávolságnak megfelelő fókusztartomány is kijelzésre kerül. Az optikai mellett 4x-es digitális zoom is használható, mely intelligens zoom használatakor az előd 1,5x-es értéke helyett 2x-es nagyítást ad, a tartomány így 48x-osra hízik.
Választhatunk digitális képkivágást is, mely a Panasonic gépeiben EZ néven fut, és alacsonyabb felbontásoknál mindenképp használható. 3 megapixelnél ez már 46,9x-es zoomátfogásnak felel meg, képminőség romlás nélkül.
Optikai és digitális zoom
Az objektív egyetlen tubusa bekapcsolás után 2 cm-rel növeli a gép hosszát, maximális zoomnál pedig 5,5 cm-re nyúlik ki a vázból. Külsején bajonettet találunk, melyre a mellékelt, virágszirom alakú műanyag napellenző helyezhető fel. Belső peremén 52mm-es szűrőmenet található. Kikapcsolt állapotban egy szintén mellékelt objektívkupakkal védhető a frontlencse.
Képérzékelő
Az FZ200 adatlapját áttanulmányozva semmi újat nem találunk a szenzor adatai terén, ezért jogos a gyanú, hogy ugyanazt kapjuk, mint az FZ150-ben. A készülék weboldala azonban rácáfol erre a feltételezésre, és „új” képérzékelőt hirdet. Leírása szerint a megújult szenzor jobb jel/zaj viszonnyal rendelkezik, így – különösen a magasabb érzékenységi tartományokban – kevesebb zajjal és jobb képminőséggel számolhatunk.
A száraz technikai adatok szerint ismét 1/2,3″-os MOS érzékelőt kapunk, 12,8 megapixeles felbontással, melyből valódi képalkotásra 12,1 megapixel jut. Ez maximálisan 4000 x 3000 pixeles fotókat jelent majd, a megszokott formátumokban. Először is JPEG-ben, melyből kétféle (finom és standard) tömörítésűt választhatunk, másodsorban pedig RAW-ban, mely önmagában, vagy bármilyen tömörítésű JPEG-gel együtt választható. A kép oldalarányunk 4:3, vagy ebből vágott 3:2, 16:9 és 1:1 lehet. A natív képarány esetében 6, a továbbiakban 5-5 felbontás közül választhatunk. A fotók és videók feldolgozását, most is a Panasonic által fejlesztett Venus Engine VII FHD LSI végzi.
Az érzékenység ISO100 és 3200 között állítható, 1, vagy akár 1/3 fényérték lépésekben. Állóképeknél újdonság a kiterjesztett érzékenység engedélyezése, mely ISO6400-as értéket ad. Az automata érzékenység állításba is lesz némi beleszólásunk, hiszen a maximuma beállítható. Adott továbbá a jól ismert iISO, vagy intelligens érzékenység beállítás, melyben szintén automata módot kapunk, de mozgó témát észlelve a szokottnál nagyobb érzékenységre törekszik a gép, hogy az így rövidített záridővel megfogható legyen a mozgás.
LCD és kereső
A „régi” modellben már szinte mindent megkaptunk, amit egy mai LCD-től elvárhat az ember. Jó felbontású és képminőségű, kihajtható és forgatható, szóval szép és kényelmes. A gyártó nem akart ezen változtatni és megtartotta a 3″-os, 461 000 képpontos kijelzőt. Így 2012 vége felé azért már elvitatkozhatunk azon, hogy ez a felbontás mennyire naprakész az egyre sorakozó millió képpontos LCD-k mellett, de a szokásos, sötétben való belassuláson kívül nem nagyon lehet panasz a hátsó képernyőre. A Panasonic fejlesztési trendjeit figyelve valamelyik következő modellben úgy is megkapjuk majd a nagyfelbontású LCD, valószínűleg érintésérzékenységgel.
Na de a találgatásokból térjünk vissza a valóságba! Az LCD 180 fokban kihajtható és 270 fokban elforgatható. Ezzel gyakorlatilag bármilyen pozícióból jól látható, melyre rátesz még egy lapáttal, hogy laposabb szögből sem változik kontrasztja és színei. A 100%-os lefedettségű képernyő világosságát hét fokozatban szabályozhatjuk, de rábízhatjuk az automatikára is, erős napsütésben pedig extra fényerő többletet is bekapcsolhatunk a Power LCD mód segítségével. A világosság mellett külön menüben állítható a kép kontrasztja, valamint a vörös és kék árnyalatok erőssége is.
Kikapcsolni most sem tudjuk az LCD-t, de az energiatakarékos beállítások között megadható az automatikus kikapcsolás ideje. A kép kijelzés kétféle stílusú lehet: hagyományos kompaktos kinézetű, az élőképre vetített adatokkal, és DSLR-szerű, külön státuszsorral. Újdonság, hogy ezt a két stílust külön állíthatjuk az LCD és külön az elektronikus kereső esetén. Mindkét „kereső” adatai a DISP gombbal válthatók, vagy tüntethetők el. Ezek között engedélyezhetünk élő hisztogramot és háromféle kompozíciós segédrácsot is.
Az FZ150-nél épp eleget szapultuk az idejétmúlt, gyenge felbontású elektronikus keresőt (EVF), és úgy tűnik nem csak mi éreztük ezt problémának, mert egy megújult EVF került a gépbe. A megújulás a felbontást érintette, hiszen az új EVF-re ötször annyi képpont (1,312 millió) került mint a régire. Képe így sokkal részletesebb mint elődjéé, szinte pixelmentes látványvilággal. Azért a felbontásnövekedés miatt érzett örömbe kis üröm is vegyült, hiszen a 0,21″-os keresőkép semmivel sem lett nagyobb a korábbinál. Képpontszámban hiába vetekszik a G-szériával, maradt az „alagútnézet”.
Az EVF-en ugyanazok az adatok jeleníthetők meg, mint az LCD-n, a kijelző stílust kivéve, ami mint említettem külön állítható. Lefedettsége ennek is 100% , a bal oldalán lévő dioptriakorrekciós kerékkel pedig +/-4 dioptria fokozat között állítható a kép élessége.
Vaku
A beépített vaku a gépkategóriánál elterjedt felnyitható fajta, melyet a tőle balra található tológombbal pattinthatunk fel, akár a gép kikapcsolt állapotában is, ha nagyhirtelen neki akarunk készülni egy „akciófotónak”. A nyitott villanó kb. 7 cm-re magasodik az optikai középtengely fölé, mely mint jól tudjuk, a vörösszemek elkerülése miatt minél nagyobb távolság, annál jobb. Ez ellen persze a jó öreg elővillantással is védekezhetünk, sőt kapunk szoftveres szűrést is, amit letilthatunk a menüben.
Egy nem elhanyagolható különbség az elődhöz képest a villanási teljesítmény. Kulcsszámban ezt nem köti az orrunkra a gyártó, viszont Auto ISO beállításban nagylátószögnél 0,3-13,5m, tele állásban 1-13,5 méteres villanási tartományt ad meg, mely jobb az elődnél közzétetthez képest. A teljesítményt +/-2 fényérték között szabályozhatjuk ezúttal a menüben, hiszen az ésszerűbb kezelés jegyében minden vakufunkció is egy csoportba került.
A fényképezőgép tetején most is megtalálható a szabvány Panasonic (FourThirds és Micro FourThirds) rendszerhez igazított vakupapucs, így elsősorban a gyári külső vakukat ajánljuk hozzá. Ha fontos, hogy maradjon a kompakt méret, akkor a kis FL220-at, ha a teljesítmény a döntő, akkor az FL500-at, ha pedig a kettő között keresgélünk, akkor az FL-360 lesz a nyerő.
Memóriakártya, akku, csatlakozók
A felbontás nem változott, így a belső memória kapacitásának növelésével sem törődött a gyártó. Azért a 70MB-nyi saját memória nem sok mindenre lesz elég, így be kell vetnünk a markolat alján nyíló kártyafoglalatot is, ahová SD, SDHC, vagy SDXC memóriakártyák helyezhetők, szóval a gép bőven kész a 32 GB fölötti memóriakapacitásúakra is. A Full HD AVCHD 2.0 videókból egyébként 4 perc fér 1 GB-ra, a legjobb felbontású és minőségű JPEG-ekből pedig alig 200 db.
Szintén a markolat alatt a kártyanyílás mellett kapott helyet a géphez mellékelt lítium-ion akkumulátor. A Panasonic ezúttal javított a kapacitásán, 1200 mAh-es akkut kapunk, mely így közel negyedével több (540 db) képet jelent egy töltéssel. Az áramforráshoz egy hálózati töltő is jár, mellyel kb. 2,5 óránkba kerül majd a töltés.
Az FZ200 mindkét oldalán találunk csatlakozóhelyeket. Jobbra, a markolatra került például a HDMI kimenet mini-C aljzata, alá pedig a kombinált USB-A/V kimenet. Mindketten egy között gumiajtón osztoznak. Mindössze egy USB kábel jár a géphez, a többit külön kell beszereznünk. A fényképezőgép bal oldalán, vagyis a csatlakozók szokott helyén, mindössze egyetlen kis gumifedél árválkodik, alatta egyetlen kis aljzattal. Ide került az elődben debütált sztereó mikrofon kimenet minijack csatlakozóhelye, mely ráadásként kábeles kioldót is fogadhat.
