Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art – teszt

0

Képminőség

Színhiba

A rengeteg alacsony szórású tag miatt azt gondolhatnánk, hogy sikerült teljes mértékben megszüntetni a (laterális) kromatikus aberrációt. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ha kis mértékben is, de mégis látható valamicske színhiba. Ez azonban leginkább nagylátószögre igaz, ott is csak igen kis mértékű: legrosszabb esetet nézve (24mm, teljesen nyitott blende) 60 cm széles nyomatnál 0,5 mm szélességűnek adódik a kékes elszíneződés a képsarkokban.
35 mm felett, már nyitott blendénél sem jelentkezik ilyen jellegű színhiba.

Összességében tehát szép munkát végeztek e téren a Sigma japán mérnökei.

Most is megvizsgáltuk az optikai tengely irányában ható axiális (longitudinális) színhibát, amely a lencsék hullámhossztól függő eltérő törési mutatójából adódik és nem csak a kép sarkában, de képközépen is ugyanúgy jelentkezhet. Nyomára főként a fókusz előtti és mögötti területeken bukkanhatunk zöldes illetve pirosas elszíneződés formájában. Gyakorlatilag ez a színhiba a különböző hullámhosszú fényeket különböző pontba fókuszálja az optikai tengely mentén, ezért alakulhat ki az éles, kontúros részek körül is színes aura, illetve a bokeh fényfoltok körül is megjelenhetnek ezek az elszíneződések.
A tesztképeken jól látható, hogy nyitott blendénél elég jelentős az axiális színhiba, amely a fókusz előtti részeknél pirosas, mögötte kék színben látható, a kettő között (közel a fókuszált ponthoz) pedig mindkettő hatás együttesen lilás elszíneződést okoz. Mértéke elég erős ahhoz, hogy akár egy 60 cm széles nyomaton is látható legyen (kb. 0,7 mm szélességűnek jelentkezhet).
Azt mindenképpen vegyük azért figyelembe, hogy a lenti (és fenti) kivágások 1:1 nézetben láthatók, ami a 42 Mpixeles tesztkép miatt úgy jelentkezik egy szokványos Full HD 24″-os monitor esetében, mintha 2,2 méter széles nyomtatot nézegetnénk. Azaz 60 cm-es nyomatnál az itt látottakhoz képest közel negyed ekkora méretű lesz a látható színhiba.
A rekeszt szűkítve a színhiba mértéke természetesen csökken, F5,6-tól már jelentéktelen.

A Capture One-nal megvizsgáltuk, hogy nem dolgozik-e a Lightroom beágyazott profillal, amely csökkentené valamely kromatikus aberráció mértékét, s noha a beágyazott profil megvan, a Capture One-nal Generic profilt használva (azaz a beágyazott profilt megkerülve) sem tapasztaltunk erősebb színhibát, mint a fenti és lenti képeknél látható.

Színhiba (axiális)

Bokeh

Az alkalmazott 9 lekerekített rekeszlamella elegendő ahhoz, hogy a mélységélességből kieső, hátsó fényfoltok még F5,6-ra szűkített rekesznél is körkörös formájúak legyenek és ne legyen észrevehető szögletesedés. F8-tól kezdenek kissé szögletessé válni a háttér fényfoltjai, amit még csak a vájtszeműek vehetnek észre. F11-nél nagy méretben nézve már látványosan sokszög alakúak a fókuszon kívüli fényfoltok formái, ám kisebb méretnél még ez sem feltűnő.

Geometriai torzítás

Tekintettel arra, hogy full-frame szenzornál a 24 mm-es nagylátószög esetében az A2-es tesztábránk már nem elegendően nagy ahhoz, hogy a teljes képkocka kitöltését távolról elvégezhessük (azt 60 cm-ről kellene fotóznunk, ami nem biztos, hogy valós képet adna az objektív általános jellegű felhasználásánál tapasztalható torzításról), ezúttal a szokásos tesztábránk mellett épületbelsőben is fotóztunk torzítás teszt gyanánt, amely alátámasztja, vagy üti a közeli tesztképeket. Esetünkben most alátámasztotta azt, azaz a távoli tárgytávolságoknál hasonló torzítást kapunk, mint a közelképeknél.

Fontos megemlítenünk, hogy az objektív firmware-e rendelkezik torzítás csökkentő profillal, azonban a Sony MILC gépen furcsa módon ez a profil nem kerül mentésre a RAW fájlba sem, ha kikapcsolt torzítás korrekcióval dolgozunk (a legtöbb gép a torzítás korrekció értékét csak a JPEG képek esetében használja, a beágyazott profilt akkor is belementi a RAW fájlba, ha a JPEG-re ezt nem igényeljük).
A kikapcsolt torzítás korrekció nem csak a lenti tesztképekre, de az összes tesztfotónkra igaz (mindig így dolgozunk), azonban tartsuk észbe, hogy bekapcsolt torzítás korrekcióval gyakorlatilag zéró torzítás érhető el (persze egy kis látószög vesztés árán, illetve a képsarkok képélessége is óhatatlanul romlik egy kevéskét).

A lenti képek tehát az objektív optikai képességeit szemléltetik, ez alapján pedig teljes, 24 mm-es nagylátószögnél elég erős a geometriai torzítás, amely köztes zoomállásnál jelentősen csökken, illetve átfordul hordótorzításba.

Peremsötétedés

A nagylátószögű és fényerős objektíveknél jelentős probléma lehet a sarkok vignettálása, vagyis a peremsötétedés.

A peremsötétedés itt annyira erőteljes, hogy teljes 24 mm-es nagylátószögnél még F8-nál is közel 20%-kal sötétebbek a képsarkok, mint a képközép.
Köztes zoomállásnál is észlelhető peremsötétedés nyitott blendén, de már jóval kisebb mértékben, mint teljes nagylátószögnél.

Makró, közelfényképezés


A Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art a tükörreflexesekhez készült változattal szemben nagylátószögű és tele végnél eltérő közelponttal rendelkezik. 24 mm-es gyújtótávolságnál ez 18 cm-t, 70 mm-nél 38 cm-t jelent . A leképezési arány továbbra is tele végnél a legjobb, ez esetben 142 mm széles témával tölthető ki a Leica képkocka, azaz a leképezési arány közel 1:4 (mint a DSLR-ekhez készült változatnál). Nekünk egyébként 34 cm-es közelpontot sikerült elérnünk kézi élességállítással, ekkor a munkatávolság (frontlencse-téma távolsága) 16,5 cm volt.

A legkisebb tárgytávolságon a maximális gyújtótávolsággal készült sík tesztábráról készült tesztfotónkon jól látszik, hogy ilyenkor még F8-as blendénél is kiesnek a képsarkok az élességből, amit vélhetően a kissé gömbszerű leképezés okoz. Emiatt reprókhoz nem igazán ajánlott ennek az objektívnek a használata (egyéb esetben, amikor a képsarkok élessége nem kritikus feltétel, természetesen továbbra is jól jön a kis közelpont, pl. portrék esetében).
A torzítás viszont alig észlelhető, csak egy nagyon minimális hordótorzítás tapasztalható.

Képminőség

A Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art objektívre gyakorlatilag ugyanazokat mondhatjuk, mint a DSLR-es modellre, leszámítva azt, hogy ott enyhébb a vignettálás (amit egyébként az eltérő szenzor is okozhat!), illetve közelfényképezésnél kicsit erősebb a geometriai torzítás.
A MILC-ekhez készült Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art nyitott blendén is remek részleteket rajzol még 42 Mpixeles felbontásban is. Természetes módon a rekesz szűkítésével a feloldóképesség javul (hiszen kiiktatjuk a lágyságot okozó, nagyméretű lencsetagok külső, problémásabb széleit a képalkotásból), de az eleve jó rajzolat miatt ez kevésbé érzékelhető, mint egy nyitott blendén lágy objektívnél.
A „sweet-spot”, vagyis a legjobb rajzolat nagyjából F4 és F5,6 között található, ennél szűkebb blendét használva a rekeszlamellák találkozásánál kialakuló diffrakció már kezdi rontani a képminőséget (persze látványosabban csak F8-tól). A képsarkok nagylátószögnél, nyitott blendén enyhe asztigmatizmust mutatnak, ami azt is jelzi, hogy a homogenitás nem lesz 100%-os, hiszen az asztigmatizmusból nem lehet éles rajzolatot kihozni. Emiatt asztrotájképekhez korlátozottan, a képsarkok tekintetében egy kis kompromisszumot vállalva lesz használható az objektív.
A rekeszt szűkítve, illetve a gyújtótávolságot növelve is kiüthetjük a képalkotásból az optikai kómát okozó lencsék széleit, így már a képsarkok is szebben mutatnak majd.

A homogenitás tehát nyitott blendén és nagylátószögnél nem tökéletes, inkább csak átlagos, de a tele vég felé közeledve javul a képsarkok leképezése, ami a rekeszeléssel tovább javítható.

A háttérelmosás szép, még F5,6-nál sincs jelentős szögletesedés, így aki nem akar túl kis mélységélességű képeket, de szereti a fényfoltokat, szűkebb blendével is nyugodtan dolgozhat. A nagylátószögnél kiváló közelpont miatt (gyakorlatilag 5 cm-es munkatávolságunk lesz) különleges perspektívájú makrókat is készíthetünk.

Értékelés

A Sigma jó időben jelent meg a full-frame szenzoros MILC-ek közül a Sony A, illetve Leica L bajonettel rendelkező gépekhez kínált 24-70mm-es tartományú riporterzoomjával, igaz, a régebbi Sony géptulajdonosok valószínűleg már megvették a gyári Sony FE 24-70mm f/4 OSS objektívet (a nagyobb büdzsével dolgozók pedig a Sony FE 24-70mm f/2,8 GM-et OSS). Előbbiek számára azonban nyújt előnyt cikkünk tárgya, hiszen egy egész fényértékkel jobb fényerőt kínál, igaz, tömege is duplája. Az f/2,8 fényerejű Sony objektívvel akkor tudja felvenni a versenyt, ha a Sony full-frame MILC rendszerébe újonnan belépő fotós kezd riporterzoom után nézni. A Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art ugyanis árban a két Sony verzió között foglal helyet.

Az L bajonett esetében más a helyzet, ott a méregdrága Leica objektívek mellett csak a Panasonic S Pro 24-70mm f/2,8 érhető el, na és persze a Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art. Viszont míg a Panasonic objektíve 900 ezer Ft, a Sigma mindezt kevesebb, mint féláron, 400e Ft-ért kínálja.

Sorolhatnánk tovább is, de egyelőre Canon RF és Nikon Z bajonettel nem érhető el a Sigma 24-70mm f/2,8 DG DN | Art, pedig mindkét rendszernél jó alternatívát adna a drága, gyári 24-70mm f/2,8 modellekkel szemben, amelyek 840 ezer, illetve 750 ezer Ft-ba kerülnek. Reméljük a Sigma mihamarabb ki tudja majd adni ezekhez a rendszerekhez is a kiváló fényerejű riporterzoomját.

A tesztfotók készítésénél most is igyekeztünk a lehető legtöbbféle témát előkeríteni, így a szokásos épületfotókon kívül éjszakai csillagos (fél holdas) asztrotájkép és portrék is kerültek a tesztfotók közé. S mivel a gyújtótávolság tartománya és fényereje alapján ez egy közkedvelt riporterzoom, egy gyors képriport készítésére is el tudtunk szaladni a közeli városban tartott rendezvényre (nagy szerencsénkre jó idő volt aznap, így nem vártunk B tervre, jelesül a március 15-i ünnepségre, hiszen az a koronavírus miatt országszerte elmaradt, így hoppon maradhattunk volna).
A tesztfotók galériája a képre kattintva, új ablakban nyílik meg!