„Sima” kezdetek
A Sanyo megalakulása látszólag sima ügy volt, kikövezett úton indult el a vállalat. Megszületésénél az akkor már nagyvállalatnak számító Matsushita (később Panasonic) bábáskodott. A második világháború után a győztesek igyekeztek gyengíteni, feldarabolni a nagyobb vállalatokat. Ennek egyik eredménye volt a Sanyo, amely a Matsushitáról leválva kezdte meg működését és a korszak egyik sikertermékét, bicikli lámpákat és dinamókat gyártott. A vállalkozás vezetését Toshio Iue végezte, aki Konoshuke Matsushita sógora volt, és az első üzem is az említett nagyvállalat egyik kölcsönvett telepén alakult, 1947 tavaszán. A kerékpár alkatrészek forgalmazását is a későbbi Panasonic vállalta magára, National néven. A jó „hátszél” ellenére azonban az indulás nem volt zökkenőmentes. Egy gyártási hiba folytán az első szériából 10 000 darabot kellett javítani, ráadásul az év végén az üzem is leégett. A döccenők azonban nem akasztották meg a lendületet, így a Sanyo rövid időn belül a hazai piac 60%-át birtokolta – akkor még csak a kerékpár lámpák terén.
Az üzem 1950-ben önálló vállalattá alakult Sanyo Electric Company, Ltd. néven. A következő évben felépül a központi telephely Osaka egyik elővárosában, Moriguchiban. A cég főhadiszállása a mai napig itt található.
Bár a bicikli lámpák jól jövedelmeztek a koreai háború súlyos nikkelhiányt okozott japánban, márpedig e fém elengedhetetlen volt a bevált termék gyártásához. A cégvezetés ezért új piacok után nézett. A korszak az elektronikai ipar fellendülésének ideje, élén a rádiógyártással, így a Sanyo is erre adja fejét. Abban az időben többnyire faburkolatú rádiók készülnek, de a főmérnök javaslatára a Sanyo egy újítással áll elő: műanyagból készíti rádióit. Az 1952-ben megjelent SS-52 modell, japán első műanyagházas rádiókészüléke, mely a konkurenseknél olcsóbb árával világszerte ismertté teszi a cég nevét.
A következő évben a Sanyo a háztartási elektronika terén is újít. Piacra dobja az ország első dobtárcsás mosógépét, mellyel megalapozza hírnevét ezen a piacon is. Ugyanebben az évben elkészül első fekete-fehér TV készülékük, a 17-C231, 1956-ban pedig tranzisztoros rádiót kezdenek forgalmazni.
Az ötvenes években végre enyhül a Japánnal szembeni gazdasági nyomás, így sok más vállalathoz hasonlóan a Sanyo vezetői is külföldi – főleg amerikai – kapcsolatokat keresnek. 1958-ban a vezér és kísérete az USA-ba és Európába utazik. Ennek eredményeképpen néhány éven belül szinte az egész világon Sanyo képviseletek nyílnak, Hong Kongban felépül az első külföldi gyáruk, Tokióban pedig megalakul a Tokyo SANYO Electric Co., Ltd, leányvállalat mely hűtőszekrényeket, rádió alkatrészeket, félvezetőket gyárt. A cég ekkor már 8000 dolgozóval rendelkezik.
Szemek és fülek kora
A hatvanas éveket egy új magnetofonnal, az S-21MR-rel, valamint első színes televíziójával, a 21-CT5-tel indítja a cég. Ekkor kezdődik a Sanyo elemek és akkumulátorok terén elért tündöklése is. Bejelentik az első újratölthető Ni-CD akkumulátort, Cadnica néven, mely önállóan csak 1964-ben kerül boltokba. A kisméretű elemek és akkumulátorok a hordozható elektronikai eszközök korszakának kezdetét jelentik. Ennek egyik első képviselője a Sanyo 8S-P25 elemes rádió, mely az említett Cadnica akkumulátorokat használja.
1964-re a cég TV exportja eléri a 100 000 fekete-fehér és 6000 színes készüléket. Termékei világszerte kaphatók, de fontosabb célországai közé, főként az ázsiai térség és Észak-Amerika tartozik. 1966-ra a japán TV gyártás egy év alatt 2,5x-es ugrást produkál.
Ezen évtizedben a televíziózás mellett a videotechnika is fellendül, illetve kezdeti, tapogatózó lépéseit teszi. A Sanyo első videomagnója VTR-1000 néven kerül a boltokba, 1966-ban. A vállalat komoly kapcsolatokat ápol a japán Sonyval, és a videózás terén számos esetben együtt fejlesztenek.
Ez általában kifizetődőnek, néha viszont – ahogy látni fogjuk – hátránynak bizonyul.
1969-ben a Sanyo bejelenti a világ akkori legkisebb, színes televízióját, a 9”-os (~23 cm) képátlóval rendelkező 19-CT1000-et, két évre rá, pedig megjelentetik első távirányítós tévéjüket a Sanyo Zubacont. A következő évtized elején megalakul a vállalat saját fejlesztőközpontja, videomagnóik pedig már színes kép lejátszására is alkalmasak.
A Sanyo fejlődésén és termékkínálatán tökéletesen lemérhető a korszakok slágertermékeinek változása. A háború után a mindennapokhoz szükséges, egyszerű termékekkel kezdenek, majd az 50-es években a fellendülő háztartási eszközök adják meg az alaphangot. A hatvanas évek a rádiók és televíziók korszaka, az évtized végén némi videotechnikával fűszerezve. A hetvenes évek eleje a számítástechnika tömeges elterjedését hozza magával, amire a Sanyo is reagál. 1971-ben a japán kórházak számára fejleszt számítógép hálózatot, két évre rá pedig szállodai adminisztrációs rendszer kiépítésén fáradoznak szakemberei.
A cég 1972-ben több, különböző területre szánt videokamerát dob piacra. Az 1850 dolláros VCS-3000-at főleg vállalati, zártláncú TV-hálózatokhoz ajánlják, akár 24-órás működésre, és ilyen a VC-1155, és a tranzisztoros keresővel ellátott VCM-2000 modell is. A VC-1120 és a VC-1150 egy általános használatú TV kamera, gyenge fényben való videózáshoz. A VC-500-at otthoni felhasználásra szánják. A többiekhez hasonlóan 2/3”-os Vidicon képfelvevő csövet kap, valamint 1,5” méretű képcsöves keresőt és zoomos objektívet. A legnagyobb előnyének felhozott „hordozhatóság” ekkor még 2 kilogrammos méretet jelent.
Új energiával
Az 1973-as olajválság és az azt követő olajár robbanás, valamint embargó, az eddigiektől eltérő energiaforrások fejlesztésére és a megújuló energiák kutatására ösztönzi a japán nagyvállalatokat, így a Sanyot is. A cég már nem kezdő az energiapiacon, így a válság új lendületet ad az akkumulátor gyártásnak és megkezdődik a napelemes technológiák kutatása is.
1975-ben bejelentik a világ első (magnézium-dioxidos) lítium elemét, melynek sorozatgyártása 1978-tól veszi kezdetét. Az évtized közepén az amerikai Emerson cég biztatására felvásárolják az ismert német, hi-fi berendezéseket gyártó vállalatot a Fishert. A Sanyo és az Emerson 50-50%-os részesedést szerez a cégben. Két évre rá az Emerson eladja saját üzletrészét a Sanyonak, amely így a Fisher egyedüli tulajdonosa lesz.
A következő évben, vagyis 1976-ban ismét egy zártláncú hálózatba szánt, fekete-fehér kamera kerül bejelentésre VC-1600X néven, mely a korábbiaknál jóval olcsóbban, 300 dollárért kapható. Ebben az időszakban megújul a cég addigi emblémája is. Az évtized a Sanyo legnagyobb fejlődésének tanúja. 1978-ra a hat évvel azelőtti több mint tízszeresére nő a forgalom, amely közel 1 milliárd dollárt jelent.
A korábban megkezdett, megújuló energiaforrások iránti kutatás eredménye a ’75-ben kiadott, szilikon alapú napelem, az évtized végére pedig már hajlékony napelem cellákat is képes gyártani a cég.
1979-ben Fisher márkanév alatt jelenik meg a világ első, hi-fi autórádió rendszere, ’81-ben pedig szintén egy világújdonság, az első LED (light-emitting diode) lámpa.
A Sanyo tulajdonába került Fisher márkanevet 1982-ben vezetik be Japánban, a cég eredeti termékkínálatával, így ilyen emblémával főként videomagnókon, hi-fi berendezéseken, CD lejátszókon és televíziókon találkozhatnak a vásárlók.
Ahogy korábban említettem, a vállalat szorosan együttműködött a Sonyval, főleg a legerősebb szegmensében a videotechnikában. Éppen ezért a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején főleg a Sony által szorgalmazott Betamax rendszerben ad ki termékeket a cég. Ilyen például a VCS530 kamera, amely 700 dolláros árával az egyik legolcsóbb volt a konkurensek között. A készülék Saticon felvevő képcsövet használt és max. 50 luxig biztosított megfelelő képet. A Sanyo videolejátszói, felvevői, kamerái és TV készülékei ebben az időben Sears néven kerültek forgalomba az USA-ban. A Betamax-házasság nem bizonyult sikeresnek. A videó formátumháború győztese végül a VHS lett, így a Sanyo később kénytelen volt átállni erre a rendszerre.
A szintén a Sony által bevezetett 8mm-es rendszer azonban több lehetősséggel kecsegtetett. Az 1985-ös Photokinán a Sanyo, a Kodakkal, Polaroiddal és Fujifilmmel közösen jelentette be első 8mm-es videokameráját, amely végre a kamerák méretcsökkenését is elindíthatta.
A videokamerák egyik legújabb szolgáltatása ekkoriban a gyors-zár, azaz a lassú felvétel volt. Ezt az újonnan kifejlesztett elektronikus zárak tették lehetővé, melyek a korábbiaktól eltérően már nem tartalmaztak mozgó, mechanikus alkatrészeket. Az 1987-ben megjelent Sanyo VM-10 volt a világ első 8mm-es videokamerája, amely lassított felvételre is képes volt. Ebben az évben a Sanyo kínálatában már újraírható CD lemezt is találunk.
Jobb későn…
A bennünket leginkább érdeklő területre a digitális fényképezőgépek gyártásába és fejlesztésébe, meglehetősen későn fog a cég. A fejlesztés valószínűleg a 80-as évek közepe táján kezdődhetett, amikor az ismertebb gyártók már bemutatták saját prototípusaikat. A Sanyonak ez 1989-ben sikerült, a StillVision SVC-05 nevű modellel. A készülék egy VGA felbontású CCD szenzort kapott, automata vaku és fehéregyensúly szabályozással. Működése is jobbára automatikus volt, erre utal az egyetlen program-automatika mód, mely 1/2500 mp-es legrövidebb záridőt volt képes beállítani. Bár még csak prototípus volt, a gyártó tervezett árat is közölt (800 dollár, de a gép soha nem került sorozatgyártásba, és az első, bolti forgalomban is kapható digitális fényképezőgépére még hosszú éveket kellett várnunk. Legalábbis saját név alatt, hiszen a Sanyo a 90-es években a világ legnagyobb OEM digitális fényképezőgép gyártójává vált, és bedolgozott többek között az Olympus és a Nikon cégeknek is. 1989-ben egyébként a vállalat a világon elsőként dob piacra LCD-alapú videoprojektort, és hi-fi minőségű videofelvevőt.
1990-ben jelennek meg az első Ni-MH (nikkel-metálhidrid) cellák, Twicell néven, 1994-ben pedig megkezdik a lítium-ion akkumulátorok gyártását. Ugyanekkor a Sanyo beszáll a mobiltelefon üzletágba is, ahol – főleg az USA-ban – szép sikereket ér el. A mobilok gyártása közel tizenöt évig folytatódik, míg végül 2008-ban a Sanyo eladja az üzletágat a japán Kyocerának.
Egy 1995-ben megrendezett berlini bemutatón bejelentik a világ első 3D televízióját. A készüléken persze a Sanyo felirat díszeleg. Fontosabb azonban, hogy egyes források szerint ekkor kezdődik a digitális fényképezőgépek gyártása is, márkanevet azonban nem közölnek. A cég hivatalos honlapja szerint első saját nevű gépük a Sanyo DSC-V1 (kódnevén: Maltese) volt 1997-ben, mások viszont az 1996-os dátumot jelölik meg és a VPC-G1-et.
A Sanyo VPC-G1 egy VGA felbontású, fix 43 mm-es gyújtótávolságú optikával szerelt kompakt gép volt, mely F5,6 fényerővel bírt. Az érzékenység szintén fix volt, ISO130. A készülék automatikája 1/30 és 1/4000 mp között állította a záridőt.
A hivatalos honlap szerinti első Sanyo, azaz a DSC-V1, amely az USA-ban Fisher FV-DV1 néven jött ki, szintén 640 x 480 pixeles felbontásra volt képes, 37mm-es (ekv.), F2,8 fényerejű „lencsével” és ISO80-as érzékenységgel. Bevezető ára 1000 dollár volt. A gép nem keverendő össze az évekkel később szintén DSC-V1 néven kijött, 5 megapixeles Sony kompakttal!
Bár az első gép megjelenésében nem egyértelműek a források, annyi biztos, hogy 1996-97-ben a Sanyo már nem volt kezdő gyártó ebben a szegmensben. Nemrég említettem, hogy OEM megállapodások keretében több ismert és még több ismeretlen gyártónak készített gépeket és alkatrészeket. Így lehetséges, hogy az első saját modelljét követő években a Sanyo-t már a világ legnagyobb digitális fényképezőgép gyártójaként tartják számon, amely a piacra kerülő készülékek 30%-át gyártja.
1999 több világújdonságot hoz, mellyel kapcsolatban felmerül a Sanyo neve is. A nyár folyamán az Olympusszal és a Hitachival közösen bejelentik az iD Photo Disc-et, amely egy mágneses-optikai elvű, floppyhoz hasonló, adattároló lemez. Ezt szánják az akkor még gyenge kapacitású memóriakártyák leváltására. Az iD lemez 730 MB-os, ami kb. 20x-osa a korszak fotómemóriáinak. Ezt követően a Kodakkal együtt bejelntik a világ első aktív-mátrix OLED kijelzőjét, melynek prototípusa 2,4”-os. Következő év tavaszán már 5,5”-os 320 x 240 pixeles OLED kijelzőt mutatnak be.
Az iD lemez napvilágra kerülése utáni évben, vagyis az ezredfordulón kerül a boltokba a Sanyo máig legnagyobb digitális fényképezőgépe az IDC-1000Z. A komoly méretű optikával megáldott készülék 52 mm-es szűrőmenettel rendelkezik és természetesen 730 MB-os iD lemezt használ. Felbontása 1,5 megapixel, zoomátfogása 3x-os (38-114mm ekv.). Az EVF keresős gépet USB és Firewire aljzattal is ellátták.
Közben az előző években megindított és az új évezredben már szárnyaló mobiltelefon piacon sem tétlenkedik a cég. 2001-ben bejelenti a világ egyik legvékonyabb telefonját, az alig 1 centis SCP-6000-et, valamint egy vezeték nélküli képáttöltést lehetővé tevő szabványt, mellyel digitális fényképezőgépünket mobilunkhoz csatlakoztatva oszthatnánk meg fényképeinket. Ezt követően egy új elgondolást hoznak nyilvánosságra, a Wi-Fi kapcsolattal ellátott CompactFlash kártyát.
Az év végére a Sanyo-t Japán harmadik legnagyobb elektronikai termék gyártójaként tartják számon. Megnyitja első digitális fényképezőgép gyártó üzemét Kínában, mely terméket korábban Japánban, Dél-Koreában és Indonéziában gyártott.
2003-ban az amerikai Sprint céggel szövetkeznek és kihozzák az USA első VGA állóképfelvételre képes, 16x-os zoomos kamerás mobiltelefonját, az SCP-5300-at, melynek ára 400 dollár. A 2000-es évek elejére a Sanyo már a világ legnagyobb tölthető akkumulátor gyártója és fejlesztője, és komoly részesedéssel bír a napelemgyártásban is. 2005-ben Magyországon (Dorogon) nyit egy hatalmas gyárat, mely a mai napig napelemgyártással foglalkozik. Újszerű Eneloop akkumulátor sorozatát 2005-ben dobja piacra. A Ni-MH akkumulátor család az addig megszokottnál sokkal kisebb önkisüléssel rendelkezik, így használaton kívül szinte elenyésző mértékben merül.
Piacvezető szerepének köszönhetően digitális fényképezőgépei is jól kihasználják az apró energiacellák teljesítményét. A 2005-ös Sanyo DSC-S1 kompakt például két darab, 900 mAh-es, AAA miniakkuval több mint 650 felvételt készített.
A Sanyo mindig is a kompakt gépeiről volt ismert, de 2004-ben új területekre merészkedik, amikor csatlakozik a FourThirds szabványhoz. Az új technológiát az Olympus, és a Kodak (kiegészülve a Fujifilmmel) jelentette be 2003 őszén, a Sanyo pedig az ezt követő év februárjában egészíti ki a Csapatot a Panasonic és a Sigma társaságában. Bár a megállapodás részleteit nem tették közzé, a vállalat OEM múltját ismerve, valószínűleg a 4/3”-os fényképezőgépek több alkatrésze is a Sanyo gyáraiban készül(t).
2005-ben Vietnamban nyit digitális fényképezőgép gyártó üzemet a cég, de a 90-es évek végén jellemző lendület némileg alábbhagy. Az előző üzleti évben 20%-os visszaesést produkálnak, így gyártói kapacitását csökkenteni kényszerül.
2006-ban kerül boltokba a Sanyo VPC-HD1 hibrid fényképezőgép-videokamera modell, amely elsősorban az akkor még egyedinek számító HD (720p) videófelbontása és OLED kijelzője miatt kap figyelmet. Egyedi alakú, hibrid fényképezőgépei a mai napig termékkínálatának fontos részét képezik. A cég ezenkívül kompakt gépeket készít, melyek évek óta az Xacti (eXACT + ACTIve) termékcsaládot képviselik.
Vissza gyökerekhez
Sok más céggel együtt a Sanyo megszületésében fontos szerepet játszó Panasonickal is végig szoros kapcsolatot ápolt a cég. 2008 novemberében a két vállalat bejelentette a Panasonic megvásárolja a Sanyot. A tranzakció 2009. december 21-én zárult le hivatalosan. Ettől kezdve a Sanyo a Panasonic önálló leányvállalataként működik. Végül visszatért a nagy előd kebelébe.
A Sanyo Electric Co., Ltd. napjainkban világszerte több mint 320 üzem és gyáregység tulajdonosa, és 11 000 dolgozót foglalkoztat. A világ 27 országában vannak saját érdekeltségei. Termékeinek nagyjából a fele Japánban, 20%-a ázsiai piacokon, 17%-a Észak-Amerikában és 8%-a Európában talál gazdára. A vállalt a számos üzleti érdekeltség mellett egy rugby csapat – a Sanyo Wild Knights (Sanyo Vad Lovagok) – tulajdonosa is, mely 2008 japán bajnoka volt.
