Történelem: Veress Ferenc

0
274

Veress Ferenc Kolozsváron született 1832. szeptember 1-jén. Egész élete, és fotós tevékenysége is a városhoz kötődik. Itt végezte iskoláit, és itt tanulta ki a fotózás fortélyait is. Ahogy egyik életrajzában olvasható, Veres lényegében „együtt nőtt fel a fotográfiával”. Hét éves volt, mikor a világ megismerhette Daguerre közkinccsé tett eljárását, és alig kilenc éves, mikor a fényképezés első művelői hazánkban is megjelentek.

Talán nem meglepő, hogy ekkor még szó sem volt arról, hogy fényképész lesz, de igen fiatalon magával ragadta e hivatás. Ifjúként aranyművesnek tanult, és az alapokat fotóamatőr nagybátyjától, Budai Károlytól leste el, tizenhat évesen. Más forrás szerint Buda Elek földbirtokos volt első oktatója.

Ha kezdeti lépései már a múlt ködébe is vesznek, annyi bizonyos, hogy első fényképezőgépét édesanyjától kapja ajándékba 1850-ben. Mindössze három évnek kell eltelnie és a 21 éves fiatalember műtermet nyit Kolozsváron, mely az első volt Erdély szerte. Lelkes anyagi támogatói voltak gróf Kornis Zsigmond és gróf Mikó Imre is, akik műkedvelőként rajongtak a fényképészet iránt.

Konkurenciája közel s távol sem lévén, a Veress műterem hamar igen kedvelt találkozóhelye lett a korszak erdélyi elitjének. Politikusok, művészek, tudósok és az arisztokrácia jeles képviselői is gyakorta megfordultak itt. Járt nála többek között Jókai Mór, Munkácsy Mihály, Brassai Sámuel, és Debreczeni Márton is. Első saját albumát Erdély hírességeinek portréiból állította össze.

Az 1850-es évek második felében az akkoriban Kolozsvárra települt id. Vastagh György festőművésszel társul, és „photographiai és festészeti” műtermükben közösen készítenek színezett portrékat.

1858-ban az egyik helyi lap így ír a fotós és a festő együttműködéséről: ”Veress Ferenc és Vastagh György, e két név máris oly kedvezőleg ismeretes Erdélyben, és főleg Kolozsvárott /…/ egyesülésük óta, mely egyfelől a hazai festészetre nézve nem kis nyereség, már mindenütt találkozunk sikerült műveikkel. Közelebbről Stein János könyvkereskedésénél egész tárlatot látunk ily árny és színezett képekből.”

Az arcképek mellett nagy szerepet játszott nála a tájkép és városfotó is. Az 1860-as évektől a technika is tágabb lehetőséget biztosított ezen irányok művelésére, így a fényképészek a műtermek csendjéből kimerészkedtek a természetbe. Veress Kolozsvárról és Erdély nevezetes helyeiről készült felvételei történelmi jelentőségűek. Első ilyen jellegű fényképalbuma 1859-ben jelent meg, melyet a következő 14 évben még további négy város-, és tájképalbum követett. Ezek talán legismertebb munkái.

1861-ben született meg első gyermeke, Aranka. A következő 15 évben felesége még 4 gyermeknek adott életet, akik közül csak Zoltán fiuk folytatott rokon szakmát atyjával. Belőle festő és restaurátor lett.

Igen jelentős Veress Ferenc szakírói tevékenysége is. Ismert publikációinak száma 72, melyek nemzetközileg is ismertté tették nevét. 1862-ben például az Ország Tükre című folyóiratban a fényképek muzeális jelentőségéről és múzeumi elhelyezéséről értekezik, mely akkoriban még formabontó ötlet volt. Az első dagerrotípiák csak mintegy tíz év múlva, 1874-től kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Részlet Veress Ferenc felhívásából (Ország Tükre folyóirat, 1862.): ”Fényképészeink nagy szolgálatot tehetnének honunknak azáltal, ha a tudomány, művészet, ipar és kereskedelem mezején kitűnt kisebb-nagyobb nevezetes egyéneket levéve és összegyűjtve, albumalakban beadnánk a hazai múzeumokba. Én e gondolatot évek óta forgatom elmémben s létesítését az idén el is kezdem. Szándékom ugyanis… nevezetes egyéneket nemzet, vallás és nem különbség nélkül lefényképezni, kik szellemi és anyagi tehetségük(nél) fogva kitűntek, foglalkozzanak bár az irodalom, művészet, gazdászat és ipar mezején…”

1865-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület fényképészeként tevékenykedik, melynek kezdeményezője és fő támogatója a már említett gróf Mikó Imre volt.

1871-ben egy kisebb, sajtóban lezajlott vitája volt Koller Károllyal, annak chromophotográfiáiról, illetve színezési eljárásának tartósságáról. Veress a Magyar Polgár című helyi lapban arról értekezett a városban akkortájt kiállított Koller chromotípiákról, hogy azok színei nem tartósak. A polémiába Veress egykori üzlettársa id. Vastagh György is beszállt, mégpedig Koller pártján. A vita helyi sajtótörténeti mérföldkő, hiszen ez volt az első nyomtatásban megjelent nyilvános „szópárbaj”.

Abban az időben a fényképek zömében fekete-fehérek voltak, de bontogatták szárnyaikat a különféle színes eljárások is, melyek iránt Veress is élénken érdeklődött. Ettől függetlenül a színes képek előállításának legegyszerűbb módja a kézi színezésük volt, melyet maga Veress (és persze Vastagh) is alkalmazott. Veress a későbbiekben a heliochrómia nevű színes eljárás felé fordult, melyben világelső eredményeket ért el. Ezt a módszert már az 1800-as évek közepétől alkalmazták külföldön és ez volt az első direkt színes eljárás, de senki sem tudta fixálni a színeket. Veress 1866-tól kísérletezett, és több mint 500 emulziót próbált ki celloidin papíron. Huszonhárom évébe telt, de megoldotta a színek rögzítésének problémáját, és ezzel komoly szakmai elismertségre tett szert. A bemutatóra az 1889-es párizsi világkiállításon került sor, igen heves külföldi visszhangot keltve.

Találmányát azonban nem szabadalmaztatta, és sajnos továbbfejlesztenie sem sikerült. Az igazi sikerhez és az eljárás széleskörű elterjesztéséhez szükség lett volna az expozíciós idő lerövidítésére. Ezt a hiányosságot kellő anyagi támogatás híján már nem sikerült megoldania, de haláláig kísérletezett a heliochrómiával.

A fotómúzeum ügyét későbbi pályáján is támogatta. 1880-ban részt vett a budapesti Műcsarnokban tartott Műkedvelő Fotográfiai Kiállítás megrendezésében. A tárlat egyik célja a kiállított fotók későbbi múzeumi felhasználása volt.

1881-től fényképészetet oktatott a Kolozsvári Tudományegyetemen. A következő évben saját költségén megalapította a Fényképészeti Lapokat, mely az első magyarul megjelenő, fotográfiai lap volt. Az újságot 1888-ig, megszűnéséig szerkesztette. Támogatásában nagy szerepet játszott báró Apor Károly királyi kamarás, aki felesége révén távoli rokona, és maga is amatőr fényképész volt.

1890-re nehéz anyagi helyzetbe került, így műtermét kénytelen volt bérbe adni. Idejét jobbára kutatásai és különböző kiállítások, valamint a fényképészet múzeumi ügyének elfogadtatása kötötte le. A millenniumi kiállítás közeledtével ismét felhívást tett közzé az ország 400 fotósa számára, hogy örökítsék meg hazájuk neves tájait, épületeit és személyiségeit, majd a képeket adományozzák múzeumi célra. A fotósok számára vasúti szabadjegyet is kért (bár nem kapott), és a fényképész szakma is meglehetős közönnyel viseltetett a felhívás iránt.

1896-ban Kolozsváron rendezett kiállításokat, illetve részt vett a helyi Ereklye Múzeum berendezésében. A következő évre azonban anyagi helyzete már nem tette lehetővé, hogy iparszerűen űzze a fotózást, így visszaadta iparengedélyét és már csak hébe-hóba fényképezett. Haláláig jobbára a színes eljárással való kísérleteknek szentelte. Utolsó ismert fotóját 1911-ban készítette.

1916. április 3-án, szülővárosában hunyt el.