Felépítés
Ergonómia
Ennek a retro-mániának akad egy komolyabb hátránya is. Ritkán kényelmesek ezek a gépek. Az ilyen készülékek többnyire gondosan megmunkált és összerakott, kis fém ékszerdobozok az 50-60-as évek stílusában, melyekről süt, hogy az „örökkévalóságnak” készültek, a használati kényelem azonban akkoriban még nem volt olyan fontos szempont mint manapság.
Ritka az olyan retro gép, melynél a szép vázat dicsérő szavak mögé ne kerülne egy „de…”. A Leica T nagyon ügyesen egyensúlyozik a szépség és a használhatóság vékony határmezsgyéjén. A gyártó megtalálta a középutat, hogyan legyen egyszerre modern és kissé a múltat idéző a váz. Végtelenül letisztult és elegáns a külső, nagyon gondosan kivitelezve. Egészséges kompromisszum ezen egyszerűség és a kényelem között is. A markolat a termékfotókon elég kényelmetlennek tűnik, de a valóságban széles és a tenyér számára jól kialakított. Persze egy nagy DSLR mély markolatával nem veheti fel a versenyt, de meglepően kézbe simuló. Ugyanez igaz a gép néhány kezelőszervére is, melyek többnyire a jobb kéz mutató és hüvelykujjával jól elérhetők és kezelhetők.
Az egy alumínium tömbből „faragott”, unibody vázat gondos kezek több mint háromnegyed óráig csiszolják tökéletesre. Külsején sehol nincs illesztési hely, vagy csavar. A nem túl sok él, a váz sarkai és a gombok működése is jól érzékelteti azt a nimbuszt, amit a világ német precizitásként ismer. Csak a gépet használva tudatosul bennünk, hogy milyen finoman mozdul és jár minden. Még a mechanikusan felpattanó vaku is viszonylag halkan bukkan fel.
A szilikongumiból készült nyakpánt csatlakozását egyedi módon oldották meg. Nem kell semmit fűzögetnünk, és azon aggódnunk, hogy a felfüggesztésnél miként csavarodik. A pánt végein egy mini-jack dugóhoz hasonlító fémvéget alakítottak ki, a gép két oldalán pedig egy-egy rejtett aljzatot. Egy mellékelt tűvel kipattintható az aljzatok fedele és helyére kerülhetnek a dugós végű pántvégek, melyek szabadon foroghatnak ebben az aljzatban. Úgy tűnik itt nem csak az egyediségre, de a használhatóságra is ügyeltek.
Fémből készült az alsó rész közepén elhelyezett állványmenet, valamint az akkumulátor fedél és ennek nyitókapcsolója is. Ami kicsit méltatlan ehhez az igényes összképhez az az egy szem csatlakozóaljzat és memóriakártya foglalat műanyag kihajtható fedele. Nem rossz minőség, csak a fent vázoltakhoz képest tűnik olcsó megoldásnak.
Kétféle színben, a képeinken is látható ezüstben, illetve feketében kapható.
Képérzékelő
A fényképezőgépbe APS-C méretű, egészen pontosan 23,6 x 15,7mm-es CMOS képérzékelő került. Felbontása 16,5 megapixel, mely valójában 16,3 megapixeles effektív felbontást jelent. A legnagyobb méretű kép 4928 x 3264 pixeles, vagyis 3:2 oldalarányú, és nincs lehetőség ettől eltérő arányú képek beállítására. Képméretből viszont kapunk még négyfélét 12 és 0,8 megapixel között.
Formátumként JPEG, valamint DNG (RAW) érhető el, utóbbi persze csak a fent említett legnagyobb felbontással. A RAW hátránya, hogy önálló formátumként nem választható, csak a kétféle tömörítésű (szuperfinom és finom) JPEG-gel együtt állítható be.
Az érzékenység ISO100 és 12500 között állítható egész értékenként. Kapunk Auto ISO módot is, melynél a gép maga dönti el mely érzékenységet használja, de a menüben lehetőség van a legmagasabb határérték megadására, valamint 1-1/4000 mp között beállíthatjuk az automata érzékenység melletti maximum záridőt is.
A gyártó semmilyen utalást nem tesz rá a használati útmutatóban, hogy automata szenzortisztást alkalmazna a gép, és mivel a beállításai sem utalnak rá, feltehetően nem kapunk ultrahangos tisztítást. Az érzékelő pucolására marad a régi manuális módszer.
Optika
Bár kívülállóként az is ésszerűnek tűnt volna, ha az első Leica MILC a jól bevált és seregnyi kiegészítőt, optikát kínáló Micro4/3-os rendszer részévé válik, a német gyártó mégis egy teljesen új, saját rendszer bevezetése mellett döntött. Az új L-bajonett tehát friss objektívcsalád kiadását is indokolta, melyből egyelőre két optika áll rendelkezésre: egyrészt egy alap zoomot kapunk Vario-Elmar-T 18-56mm F3,5-5,6 ASPH néven, másrészt a Summicron-T 23mm F2,0 ASPH fix optikát.
Bevallom a 18-56mm-es alapzoom csalódás számomra. Na, nem az építési vagy a képminősége a probléma, mert az a jobbak közül való, hanem az ára és az ezért kapott szolgáltatás. A jelenleg bruttó 460 ezer forintos ár minden hasonló zoom objektíven túltesz, és mindezért ugyanazt az 1:3,5-5,6 fényerőt kapjuk, ami a nagy átlagot jellemzi, bármilyen extra (stabilizátor, funkciógomb stb.) nélkül.
A fullframe méretnél, vagy stílusosabban, Leica képkockánál kisebb érzékelőméret miatt 1,52x-es gyújtótávolság szorzóval kell számolnunk, így a látószögünk a 18-56mm-es objektív esetén 27-85mm-nek, a 23mm-es esetén 35mm-nek felel meg.
A T-bajonetthez nyilván a jövőben külső gyártók is készítenek majd adaptereket, melyekkel más rendszerű objektíveket is használhatunk. A Leica egyelőre egy T-M adaptert kínál hozzá, mely külön beszerezhető és a távmérős M-rendszerhez forgalmazott kb. 20 optikát tehetjük fel a segítségével.
LCD és kereső
A T-modellen az átlagnál nagyobb, 3,7″-os TFT LCD található, mely kiváló felbontást kapott 1,3 millió képpontjának köszönhetően. Ez 854 x 480 pixelt jelent, vagyis kiváló részletességet. A 16:9-es oldalarányú kijelzőn persze a 3:2-es fotók élőképe csak mintegy 3,2″ átlójú területet fed le. A jobb oldal állókép módban a fő ikonok terepe marad. Videó módban viszont a teljes képernyőméret kihasználható.
Az LCD kiváló részletvisszaadása mellé nagyon jó dinamikát és színeket is várhatunk és kapunk. A színvisszaadás pontosnak tűnik, de ha nem vagyunk elégedettek vele egy külön menüpont alatt bármelyik főbb színtartomány felé (G-M, B-Y) 10-10 fokozattal eltolhatjuk. A képernyő világossága +/-5 fokozatban állítható, de rábízhatjuk az automatikára is. Mindenesetre külön is kiemelném, hogy a hátsó képernyő nagyon szépen adja vissza a végső kép várható világosságát és kontrasztját.
Az LCD kijelzőn gyakorlatilag bármilyen szögből színhelyes, és jó fényerejű képet kapunk, mely napsütésben, alap világossági fokozatot választva is jól látható marad. Sötétben némi zajosodást és szaggatást azért el kell viselnünk.
A kijelző további extrája az érintésérzékenysége. A Leica T kezelése lényegében 80%-ban ezen műlik, hiszen nagyon kevés kezelőszervet találunk rajta. Az érintéses vezérlés jobbára a menüre és a beállításokra koncentrálódik. Az élőképen csak néhány funkciót kapunk, így például ha külön engedélyeztük érintéssel jelölhető ki a fókuszpont vagy a bal oldali vezérlőtárcsa funkciója. A fontosabb üzemmódokat, és menüket az élőkép jobbján folyamatosan látható három ikonnal érhetjük el. Ide tartozik a képernyő információnak váltása is, melynél a felső és alsó részen felvételi adatok mellett harmadoló segédrács, vagy élő hisztogram is megjeleníthető.
A képek lejátszása is érintésvezérelt és nagyon hasonló a mobiltelefonokhoz. A lejátszást egy ujjmozdulattal aktiválhatjuk a kép tetejéről vagy aljáról behúzva azt. A kilépés ugyanígy történik, de elég hozzá megérintenünk az expo gombot is. A fotók és videók a jól ismert oldalra húzással, vagy a bal tárcsával lapozhatók. Nagyításukhoz a kétujjas technikát, vagy a jobb tárcsát használhatjuk, és ugyanígy érhető el a 9 nézőképes oldal is.
A visszajátszott képek mellett a szokásos felvételi adatokat, illetve RGB vagy színcsatornánkénti hisztogramot, és a kiégett területek kijelzését jeleníthetjük meg.
Saját keresővel nem rendelkezik a Leica T, de külön beszerezhető hozzá a Visoflex (Typ 020) nevű külső elektronikus kereső. Ez az EVF 2,4 megapixeles felbontású, 100%-os képlefedettséggel, és világosságát, színegyensúlyát ugyanúgy állíthatjuk, mint a hátsó kijelzőnél. A külső EVF-be +/- 3 dioptriás képélesség állítás, és GPS funkció is került. A kényelmesebb betekintés érdekében 90 fokban felhajtható.
Vaku
A bekapcsoló gyűrűvel felpattintható vaku viszonylag messze, kb 6,5 cm-re került az optikai középtengelytől. Sajnos a teljesítménye nem a legnagyobb, ISO100-on mindössze 4,5-es kulcsszámú, és bár a hasonló belső vakuk egyike sem atomvillanás, láttunk már ennél erősebbet is. Az automatikusan vezérelt vakuteljesítményt +/-3 Fé tartományban, 0,3 Fé lépésközökkel korrigálhatjuk.
Üzemmódjait a menüben, vagy akár a bal oldali funkciótárcsára programozva is válthatjuk. Megtaláljuk köztük az automata, a derítő, és a hosszú szinkron módokat, valamint ezek vörösszem csökkentő elővillanással kombinált változatait. Külön beállítható első redőnyre szinkronizált villanás is, mely az expozíció elején süti el a vakut. A legrövidebb szinkronidő 1/180 mp.
Persze nem vagyunk kizárólag a kis teljesítményű belső vakuhoz kötve. A gépen egy elegáns, fém fedél mögé vakupapucsot rejtettek, melyre külső villanókat csatlakoztathatunk. A Leica jelenleg a kompakt méretű SF 26 modellt kínálja a gép mellé, mely mozgóképfelvételnél folyamatos LED fényt is képes biztosítani.
Memóriakártya, akku, csatlakozók
Folytassuk akkor a vakupapuccsal, ami elektronikus kiegészítő csatlakozóként is szolgál, így ide került például a fent említett Visoflex külső kereső is. Ezen kívül mindössze egy USB 2.0 (Hi-speed) aljzat került a gépre, a markolati részen nyíló műanyagfedél mögé. A géphez USB kábelt mellékel a gyártó.
Az USB csatlakozóhely fölött található a memóriakártya foglalat, mely SD, SDHC, vagy SDXC (esetleg MMC) kártyákat fogad. Nem kell feltétlenül memóriakártyát használnunk, hiszen a gép tekintélyes méretű (16 GB) belső tárhelyet kínál a mentésekhez. Ekkora helyre közel 500 JPEG+DNG képpár elfér, de ha csak a legjobb minőségű, teljes felbontású JPEG-ben dolgozunk, több mint 1900 képet menthetünk.
Gyártója a BP-DC13 típusjelű lítium-ion akkumulátort mellékeli a készülékhez. A 7,2V-os áramforrás 985 mAh-es, és a mellékelt hálózati töltővel kb. 160 perc alatt tölthető fel teljesen. Egy töltéssel kb. 400 kép készítéséhez elegendő energiát tárol.
Az akkufedél egy biztonsági kapcsoló segítségével nyitható és egybeépítették az akkumulátorral. A véletlen kicsúszást egy ügyes zárómechanizmus gátolja, de elég egy kicsit visszatolnunk az akkumulátort és egy halk kattanást követően kivehető a foglalatból.
