Felépítés
Éljen a nagy fényerő!
A nagy fényerejű objektívek készítése mindig is nagy kihívás volt a gyártók felé. Nem csak azért, mert itt méretesebb lencsetagokat kell alkotni, hanem azért is, mert a fényerőt nem lehet „ész nélkül” növelni anélkül, hogy ne égetné meg a kezét az alkotója: magyarul hiába a nagy fényerő, ha a képminőség emiatt padlóra kerül. Ugyanis egy dolog a nagy és komoly lencsék beépítése és egy másik a rajzolat tökéletesre csiszolása, a diffrakció és az optikai hibák kordában tartása, valamint korrigálása.
Nem véletlen tehát, hogy extrém nagy fényerejű objektívből kevés létezik, a Carl Zeiss 40mm f/0,33 Super-Q-Giganter objektíve is csak egy erőfitogtatás volt, de képminőségben nagyon alul maradt.
Ha elkezdünk nézelődni a ma piacon lévő, azaz nagy felbontású szenzorokkal is jól használható fényerős objektívek között, akkor azt tapasztaljuk, hogy f/1,2 fényerővel 50 mm-es és 85 mm-es full-frame objektíveket találunk. Ennél feljebb azonban ilyen fényerővel nincs modern objektív. Ha engedünk a fényerőből 1/3 blendét és lejjebb lépünk f/1,4-re, akkor sem javul sokat a helyzet, de bejön a képbe a Nikon idén nyáron bejelentett 105mm f/1,4E ED AF-S objektíve. De csak ez, ugyanis más gyártónak még nincs ilyen gyújtótávolság tartományban ennyire fényerős objektíve (pedig a Sigma szeret a nagy fényerejű ligában játszani).
A Nikon tehát olyan fényerős 100 mm feletti objektívet alkotott, ami full-frame rendszerhez gyakorlatilag példa nélküli, így nincs is igazából közvetlen ellenfele, csak az f/2 fényerejű „százasok”.
Jöhet hát a kérdés: vajon itt az extra nagy fényerő nem ment a minőség rovására?
Tesztünk során pontosan erre a kérdésre is keressük a választ.
Az AF-S Nikkor 105mm f/1,4E ED igazán méretes darab. Amikor kibontottam a kis szütyőjét és kivettem belőle az objektívet, elállt a lélegzetem. Ekkora frontlencsét ritkán látni, pedig a 82 mm önmagában nem számít nagyon különlegesnek. Az ördög azonban a részletekben lakozik, amely ez esetben az arányokat jelenti. Egy Nikkor 24-70mm f/2,8E ED VR is 82 mm menetátmérőjű , de hossza 15 cm. A Nikon 105mm f/1,4E ED AF-S azonban csak 10 cm hosszú, maximális átmérője viszont 9,5 cm, szóval tömzsi egy darab. Ez azonban nem jelenti azt, hogy használhatatlanul nagy lenne, egy 85mm f/1,4 kis túlzással belefér egy kb. 85×85 mm-es kockába, míg a 105mm f/1,4 hasonlóképpen egy 105 mm-es kockába gyömöszölhető bele. Nem óriási hát a különbség, azt a 2-2 cm-t még bőven el lehet fogadni.
A nagy frontlencsét leszámítva első ránézésre más különlegesebb dolog nincs, ami szembeötlő lenne. A lényeg természetesen belül található. A tömeg nem látszik kívülről, pedig ez is egy fontos tényező lehet egy egész napos fotózás során. Míg a Nikkor 85mm f/1,4G AF-S alig 600 gramm, a 105 mm f/1,4E közel 1 kg-ot nyom.
Az optika összesen 14 lencsetagból épül fel, ezek között három extra alacsony szórású (ED – Extra Low Dispersion) tag hivatott a színi hibákat csökkenteni. A geometriai, illetve a szférikus hibák korrekciójára nem alkalmaztak aszférikus tagot. A szellemképek és a becsillanás csökkentéséért nano kristály bevonatot alkalmaztak a lencsetagokon, ezen kívül a frontlencse és a hátsó tag külső felületére fluroin bevonatot vittek fel, amely vízlepergető hatású és megkönnyíti a tisztítást is.
A rekesz 9 lekerekített lamellából épül fel, az E jelölés pedig az elektronikus rekesz vezérlést jelenti. Az automatikus élességállítást elviekben ultrahang frekvencián dolgozó SWM motor végzi, gyakorlatilag azonban egy csendes és gyors mikromotor, műanyag fogaskerekekkel.
Az objektív időjárásálló kivitelű, erről árulkodó a bajonett csatlakozó körüli gumicsík, igaz, a gyártó nem emeli ki külön a termék weboldalán ezt a képességet.
Az objektívhez egy puha szütyőt és egy cső formájú napellenzőt kapunk. A frontlencse elé 82 mm-es szűrőt tekerhetünk fel.
Használati tapasztalatok
Külsőben a szokásos profi minőséget kapjuk, a fémből készült tubus igazán masszív és minden bizonnyal jól óvja a bent megbúvó érzékeny optikát.
A fókuszgyűrű igazán kényelmesen széles lett, mintegy 3 cm-en bordázott. A teljes tárgytávolság tartomány – a várhatóan kis mélységélesség miatt – a fókuszgyűrű 120 fokos szögű elfordítással járható be, amely kellően nagy tartomány a pontos kézi élességállításhoz.
Mivel az objektív ultrahang frekvenciás SWM fókuszrendszerrel dolgozik, ennek sajátságát is örökölte, azaz a fókuszgyűrű az automatikus élességállítás során nem fordul el, viszont bármikor után állíthatunk a gyűrű elfordításával (Full Time Manual Focus). Mindez folyamatos fókuszmódban is használható, a nálunk járt Nikon D810 ügyesen átváltott MF módra, amint a folyamatos fókusz közben a fókuszgyűrűt elfordítottuk.
A látószög a tárgytávolság függvényében elég jelentősen változik (focus breathing), így videózásra kevésbé ideális ez a megoldás (bár a jelenség önmagában nem teszi arra alkalmatlanná, talán csak kissé zavaró lenne a téma változó mérete az átfókuszálás során).
A fókuszgyűrű mögött távolságskálát is találunk, amelyen lábban és méterben is feltüntették a legfontosabb tárgytávolságokat, úgy mint 1; 1,2; 1,5; 2; 3 és 5 méter, valamint végtelen.
Az objektív tubusán egyetlen kapcsoló található, amely az automatikus és kézi élességállítás közötti váltásra szolgál.
Amit hiányolhatunk, az az optikai stabilizátor. 105 mm-nél ugyanis igencsak jó hasznát vehetnénk, így azonban a nagy felbontású fényképezőgépeknél a reciprok szabály által adott zársebesség kétszeresét érdemes minimumnak választani, azaz kb. 1/200 mp-nél érezhetjük magunkat biztonságban. Stabilizátorral ez minden gond nélkül levihető lenne 1/100 mp-ig, ahol még a modellünk biztosan nem mozdulna be az expozíció alatt.
