Kipróbáltuk: Panasonic Lumix DMC-L10 teszt

Mért értékek

Az angolnak van ilyen esetekre egy frappáns szókapcsolata – „mixed-bag” – nekem azonban nem jut eszembe semmi ide illő magyar kifejezés. A lényeg, hogy a Panasonic L10 bizonyos területeken gyorsnak bizonyos területeken talán átlagosnak, vagy az alattinak mondható, sebesség terén. A dorgálást elsősorban a manapság már lassúnak számító bekapcsolás utáni készenléti idejéért és a lejátszás módba kapcsolás idejéért kaphatja. Az elsőre van mentsége, szenzort pucol közben, így az 1 mp-es idő nem is olyan sok. Csak az a baj, hogy a szenzortisztítás nem kapcsolható ki, ha úgy akarnánk, hogy még se eddig… A szintén egy másodperces lejátszásba váltás sem a világvége, csak kicsit komótos így a XXI. században. Aztán itt a két felvétel közötti várakozási idő, amelynek 0,87 mp-es eredménye egy kicsit magas egy DSLR-től.

Átlagos tempót diktál az L10 a kártyaírási sebességek terén. 2-3 évvel ezelőtt még elégedetten dőltünk volna hátra eredményei láttán, de hát szalad az idő. Manapság már 7,45 MB/mp egy villámgyors SanDisk Extreme III SDHC kártyán, nem mondható sebesnek, átlagosnak annál inkább. A Panasonic Super High Speed kártyán másfél megabájttal mértünk lassabb értéket, míg további 0,5 MB-ot esett a tempó egy 60x sebességre datált A-Datával. Nem mindegy tehát milyen kártyát használunk a géphez, de a jelenlegi leggyorsabb modelleket nem tudjuk majd kihasználni vele.

A Panasonic L10 bekapcsolása után már 0,3 mp múlva aktív LCD-t kapunk, már az első fotó csak további 0,7 mp múlva készülhet el. Szintén jónak mondható a képek közötti lapozás sebessége, ami ugyanennyi és villámgyors a már emlegetett vakutöltési idő, a maga 1 mp körüli átlagával.

A gépet használva sosem kapott el az unalom, nem voltak kínosan hosszú mentési és működési idők, a fentiek eredmények csak gyorsuló korunk tükrében tűnhetnek néha komótosnak.