Kipróbáltuk: Panasonic Lumix DMC-L10 teszt

Felépítés I.

Hazai és nemzetközi digitális fotós fórumok gyakori ábrándja, a kompakt-tükörreflexes hibrid fényképezőgép. A hiányzó láncszem napjaink fotóevolúciójából. Az első hallásra naiv álomnak tűnő dolog nem is annyira lehetetlen. Alapja egy jól bejáratott rendszer lehet, már meglévő objektívparkkal és kiegészítőkkel. És melyik rendszer lenne erre alkalmasabb, mint a filmes tojásból kikelt DSLR világ kedélyeit alaposan felborzoló 4/3” rendszer. Az első, valóban digitális alapokból építkező tükörreflexes családot az Olympus, Panasonic és Leica képviseli saját modellekkel. Közülük a Panasonic döntött úgy, hogy megvalósítja a nagy álmot. Vette hát népszerű kompakt szuperzoom modelljét a Lumix DMC-FZ50-et és szépen „átfaragta” tükörreflexessé. A faragvány DMC-L10 néven került be a köztudatba, néhány hónappal ezelőtti bejelentésekor. Merész teória? Nézzük akkor a tényeket!

A Panasonic Lumix DMC-L10 a japán elektronikai óriás első, belépőszintű digitális tükörreflexes fényképezőgépe, bár nem az első a DSLR palettáján. Másfél évvel előzte meg őt az L1-es modell, ami az ára és kialakítása folytán inkább a középkategóriát erősítette. A két gép ugyan egy család tagja, de nem tekinthetők egymás egyenesági leszármazottjának. Röviden kitérnénk főbb különbségeikre, de előtte – formabontó módon – tegyük inkább az FZ50-nel egy ringbe.

Változások

Bár az L10 egy cserélhető objektíves tükörreflexes, az FZ50 pedig egy szuperzoomos „kompakt”, külső és belső tulajdonságaikat tekintve egyáltalán nem állnak olyan messze egymástól. Amiben igen, azok a két kategória alap ismérvei, a DSLR-ekben található sokkal nagyobb érzékelő, keresőjük felépítése, a mozgókép felvétel lehetősége, valamint a cserélhető objektív vs. beépített szuperzoom objektív eltéréseiből fakadó különbségek. A 4/3”-os szabványt erősítő Panasonic DMC-L10 közel 6x akkora érzékelőt kapott, mint kompakt társa, amely nem csekély képminőségbeli előnyhöz juttathatja, de erről majd később.

A keresőt tekintve ugyebár nagyok a különbségek. Itt eddig mindig a DSLR gépek vitték a prímet. Bármekkora méretű és lefedettségű keresőképet kínál az L10, az optikai úton alkotott kép sokkal jobb felbontású, így például manuális élességállításra alkalmasabb, mint az EVF kereső 235 ezer képpontja. Videofelvétel terén azonban a kompaktoknak áll a zászló, lévén ezt az L10 nem tudja, bár nem lennék meglepve, ha rövid időn belül a DSLR gépek is a szolgáltatásaik között tudnák.

A tükörreflexesek legfontosabb előnye, hogy egy komplett rendszerhez tartoznak. Számos kiegészítőt használhatunk hozzájuk, míg a kompakt gépeknél ez korlátozott. Az FZ50 objektívét úgy alakították ki, hogy szélesebb felhasználói igényeknek is megfeleljen. A makrofotózástól a vadfotózásig szinte bármire használhatjuk egy bizonyos igényszintig. És itt lép be az L10 (és a DSLR-ek) előnye. A cserélhető objektív ugyan adott esetben korlátozott használatot jelent egy szuperzoomhoz képest. Minőségben és a sok optikás rendszer szabadságában viszont utolérhetetlen. Az L10-re mindig az igényeinknek megfelelő célszerszámot, vagyis objektívet csatlakoztathatjuk, feltéve, hogy győzzük pénzzel.

Komoly különbség, hogy az L10-be nem szereltek stabilizátort, pedig ez szinte a Panasonic védjegye. A legolcsóbb kompaktjától kezdve, majd minden gépében ott figyel a MEGA O.I.S. Rendszer, az L10 azonban kivétel ez alól. Az elsődleges ok talán az, hogy a cég hagyományosan az objektívbe építi stabilizátorait, itt pedig cserélhető objektívekről beszélünk, amelyek nem minden esetben tartalmazzák a kézremegésgátló funkciót. A DMC-L10-hez adott 14-50mm-es kitobjektív mindenesetre rendelkezik ezzel a szolgáltatással.

Az LCD kijelző ugyanúgy kihajtható és elfordítható, mint az FZ50-nél, de nem lefelé, hanem a megszokott irányban, balra. Felbontása mit sem változott, mérete viszont kissé megnőtt, a kompakt unokatesóhoz képest. A kihajtható LCD lényege ugyebár a kényelmes, élőképes képkomponálás. Nos, a Panasonic DMC-L10 ezt is tudja.

DSLR mivoltából adódóan az L10 fázis érzékelésen alapuló élességállítást használ, ami gyorsabb fókuszt ad a kompaktok hagyományos kontrasztérzékelős metódusánál. Utóbbit is megtalálhatjuk a gépben, mégpedig élőkép módban, mely szinte semmiben nem különbözik az FZ50-ban megszokottól.

A különbségek nagy része innentől szoftveres finomítás, jobbára az L10 javára. Ilyen a pontosabb lépésekben beállítható fehéregyensúly, vagy a képfeldolgozási beállítások, de ilyen a RAW+JPEG formátum lehetősége és az új, arcfelismerő szolgáltatás is.

A két gép külső jegyeinek különbségét az alábbi kép mutatja:

Panasonic DMC-L10 és DMC-FZ50

Ígértem egy L10 <> L1 összevetést is. Itt elsősorban a magasabb kategóriás L1, komolyabb építésű fémváza, „retro” kialakítása és porro-tükrös keresője, valamint jobb kitobjektíve a legfőbb különbség. Az L1 felnyitható vakuja két állásban használható, míg az új modellé csak egyben. A Panasonic L10 újabb kiadású, ennek megfelelően már egy 10 megapixeles szenzort kapott, az L1 7,5 megapixelével szemben. Az L10 számos, inkább kompaktokra jellemző szolgáltatással is bír, mint a témamódok, az arcfelismerés, a kihajtható LCD, vagy a kontraszt érzékelésű AF rendszer.

Panasonic DMC-L10 és DMC-L1

Képérzékelő

A 17,3 x 13 mm-es, 4/3” szabványú Live MOS képérzékelő teljes képpontszáma 11,8 millió pixel, de tényleges képalkotásra ebből csak 10,1 milliót hasznosít a gép.

A Panasonic L10-ben ugyanazt a Venus Engine III feldolgozórendszert találjuk, ami az FZ50-ben debütált, és azóta számos Panasonic modellben helytállt. Az érzékenységtartományt elég szűk keretek közé szorította a gyártó. Az ISO érték lehet automatikus, vagy a 100-1600 közötti, 1 Fé lépésenként állítható. Átemelték a kompakt gépekből már jól ismert Intelligens ISO állítást, amely élőkép módban használható és annyiban különbözik az automata módtól, hogy nem csak a megvilágítást, de a főtéma elmozdulását is érzékeli, majd ezek függvényében határozza meg a szükséges érzékenységet. Mozgalmas témaválasztás esetén tehát magasabb ISO értéket állít be, mint például egy statikus tárgyfotónál.

Az L10-nél is alkalmazhatunk zajszűrési beállításokat. A szűrés +/-2 érték között, vagyis 5 fokozatban állítható és a Film üzemmód beállításai közé rejtették.

Szenzortisztítás

Az L10-ben is megtaláljuk a 4/3” rendszerű gépekben szinte kötelező SSWF (Super Sonic Wave Filter) szenzortisztítást. A gép azonban olyan diszkréten hallgat róla, hogy az adatlapon kellett utánanéznem, vajon tudja-e. Igen, tudja, bár még a gép 160 oldalas kezelési útmutatója is csak egy szűk mondatot szentel a funkciónak. Eszerint a fényképezőgép bekapcsolásakor a szennyeződés eltávolítás automatikusan aktiválódik és leráz minden porszemet a szenzor előtti részről. Mindezt annyiban érzékeljük csupán, mintha valaki a szomszéd szobában kettétört volna egy apró ropit. Semmi nagyzoló felirat a gépvázon, semmi beállítási lehetőség a menüben. Létezik és kész. Az automata szenzortisztítás a Panasonic L10-zel mindennapos funkcióvá degradálódott. Bevallom, ez a fajta diszkréció nekem nagyon imponál.

Sorozat fényképezés

A gép menüjében beállíthatjuk, hogy gyors (H), vagy lassú (L) sorozatot szeretnénk készíteni. Mivel a gyors sorozat 3, a lassú pedig 2 kép/mp, ennek nem sok értelmét látom. Főleg, hogy az adatlap szerint RAW módban elég korlátozott a puffer kapacitásunk. Mindössze 3 kép készíthető így egyfolytában, ami a konkurenciát tekintve is szerény érték. Azért kárpótolhat valamelyest a JPEG sorozat, ami a kártya beteltéig ígéri a fényképezést.

Ennek utána kellett járnunk, így hát megmértük a gép sorozat teljesítményét. A teszthez a SandDisk Extreme III 4 GB-os SDHC kártyáját használtuk, így ez nem jelenthetett szűk keresztmetszetet.

Mindhárom kártyára 3 RAW, vagy RAW+JPEG képet sikerült készíteni, és a sebesség is elég jól megközelítette az ígértet. JPEG-ben valóban igaz a „végtelen” számú kép. A sebesség pedig szinte század másodpercre 3 kép/mp volt. Kicsit lassul a gép, ha emeljük az érzékenységet, így ISO1600-nál már bármilyen formátumban csak 2,5 kép/mp körül teljesít és a készíthető JPEG képek száma is 5-re csökken. Az L10 ezután is folytatja a sorozatot, de jelentős lassulással. Mért eredményeinket az alábbi táblázatban összesítettük.

Készülhet automata expozíció sorozat is, amit előzőleg a Felvétel menüben állíthatunk be. Legfeljebb 3 kép készülhet, az expo lépéseket pedig 6 fokozatban állíthatjuk be: 1/3, 2/3, 1, 1 1/3, 1 2/3 és 2 Fé. Lehetőség van az egymás után készíthető képek sorrendjének meghatározására is. Alul egy skálán ellenőrizhető a képsorrend és a lépésköz. Ezután már csak a módválasztó tárcsa alatti kapcsolót kell a harmadik állásba (a sima sorozat után) kattintanunk és indulhat a fényképezés. Az expozíció sorozat JPEG és RAW módban is elérhető. Ugyanezzel a kapcsolóval válthatunk önkioldóra, ami a kapcsoló negyedik állása. Az exponálási idő késleltetése szintén előzőleg állítható be a menüben, 2 vagy 10 mp-re, illetve 10 másodperces és három képes sorozatra. Utóbbinál 10 mp-et kell várnunk az első képig, a továbbiak között pedig 2 mp telik el. A visszaszámlálást hangjelzés és az AF segédfényként is funkcionáló kis lámpa vörös felvillanásai jelzik.