Sigma 90mm f/2,8 DG DN | Contemporary – teszt

0

Felépítés

A Sigma elképesztő sebességgel ontja magából az újabb és újabb objektíveket, amelyeket a tükör nélküli fényképezőgépekhez készít. Jól tudják, hogy a MILC-re váltás folyamata hosszú időt vesz igénybe, nem egyik pillanatról a másikra tér át az összes fotós a tükrös rendszerről, ugyanakkor azzal is tökéletesen tisztában vannak, hogy ha már „induláskor” elérhetők a gyártó saját objektívválasztéka mellett a Sigma termékei is, akkor egy-egy objektívvel becsempészhetik magukat a fotósok táskájába.

Jóllehet, a Sigma is csak kétféle bajonettel kínál full-frame szenzoros MILC-re objektívet, méghozzá a kvázi saját L bajonettjére (az L bajonett szövetséget a Leica, a Panasonic és a Sigma hozta létre), valamint az egyelőre legnépszerűbb Sony E rendszerre. Ez alól nem kivétel a Tamron sem, bár ők már elkezdték az APS-C szenzoros Fujifilm X rendszer támogatását is.
Ahhoz, hogy a Sigmánál a fenti gondolatmenet teljesen megállja a helyét, szükség lesz arra is, hogy a Canon RF és Nikon Z bajonettek se maradjanak ki a támogatott platformok közül. Ez azonban egyelőre még nem következett be (a rossz nyelvek szerint pedig nem is fog, de erre azért ne vegyünk mérget).

A japán gyártó tehát komoly erőfeszítéseket tesz az egyre bővebb objektívkínálat kifejlesztésén, az egyik legújabb sorozata a „I” széria, amely a Contemporary vonal egyik szeletét adja, jelesül a kisfilmes képkocka méretű szenzorral szerelt MILC-ekhez készülnek (azaz DG DN jelölésűek). Közös jellemzőjük pedig a fém tubus, a közel hasonló méret (a nagy fényerejű modellek 70 mm átmérőjűek, az f/2,8 vagy gyengébb fényerejűek pedig eddig mind 64 mm átmérőjűek és 55 mm-es szűrőmenetűek), az ugyanott elhelyezett bordázott rekeszgyűrű, valamint az objektív elejére pozicionált szintén bordázott fókuszgyűrű. S ha e mellé még azt is hozzávesszük, hogy egyébként a dizájn is annyira azonos, hogy első ránézésre nehéz is felismerni egy-egy modellt, hogy az épp melyik gyújtótávolságban játszik, akkor még inkább érezhető a koncepció lényege.

Az „I” szériában jelenleg (cikkünk írásakor, 2021 novemberében) hat modell található, a 24mm f/3,5, 45mm f/2,8, cikkünk tárgya a 90mm f/2,8, valamint a nagy fényerejű 24mm f/2, 35mm f/2 és 65mm f/2.

A gyújtótávolságból és a fényerőből kiindulva teljesen egyértelmű, hogy a 90mm f/2,8 elsősorban az amatőr portréfotósoknak készült, bár akár a profik is használhatják, ha megelégszenek az f/2,8 maximális rekesznyílással (mell portré esetén ez elegendő is lehet, egész alakos portrénál előfordulhat, hogy kisebb mélységélességet szeretne a fotós).

A fényerő tehát portréfotós objektívek között nem tekinthető kifejezetten jónak, a tükörreflexesekhez készült sorozatokban az amatőröket célzó 85 mm-es objektívek is általában f/2, vagy f/1,8 fényerejűek. Persze nem mellékes, hogy ezek nyitott blendén meglehetősen lágy képet adnak, illetve a fókuszmeghajtás sem annyira precíz, hogy tökéletesen megbízhassunk bennük (személyes kedvencem egy 85mm f/1,8 objektív, amit azonban F2,5-nél nyitottabb blendén nem szoktam használni – de ez persze eléggé szubjektív). A lényeg, hogy nem kell megijedni első ránézésre az f/2,8-tól, hiszen ha az objektív már nyitott blendén is kiváló élességet ad, akkor teljesen jól használható lesz ez a fényerő is.

A Sigma nyilván nem is bízta a véletlenre, hogy jó leképezésű, optikai hibákat csak visszafogottan tartalmazó objektívet alkosson, ehhez pedig nem kevesebb, mint öt speciálisan alacsony szórású (SLD) lencsetagot használt fel, amelyek közül egy még aszférikus is (az emlegetett saját kedvencbe például nem került egyetlen alacsony szórású és aszférikus tag sem). Bízzunk benne tehát, hogy ez elég lesz az alacsony kromatikus aberráció és a nyitott blendén is jó leképezéshez.

Az automatikus élességállításhoz léptetőmotort alkalmaztak, amely ennél a modellnél is csendesen és kellően gyorsan mozgatja a fókuszcsoport tagjait. Az objektív támogatja az arc és szem felismerő AF-et is, valamint videofelvételeknél is jól használható. A belső élességállításnak köszönhetően az objektív hossza nem változik fókuszálás közben és a frontlencse sem fordul el, illetve a hátsó lencsecsoport sem mozog.
A frontlencse hasznos átmérője mindössze 32 mm, elé 55 mm-es szűrőt tekerhetünk fel.

Az új „I” szériás Contemporary modellekhez sem jár hordtáska, így a 90mm f/2,8-hoz sem kapunk. Az első és hátsó védőkupakon kívül azonban jár az objektívhez egy cső formájú fém napellenző, valamint egy különleges mágneses első kupak is.

A mágneses lencsevédő kupakot az új „I” szériával együtt mutatta be a Sigma tavaly december elején. A könnyedén fel és levehető kupakhoz opcionálisan egy karabineres tartót is vásárolhatunk. Pofon egyszerű ötlet, mégis sok fotós számára nyújt majd segítséget, akik eddig mindig elfelejtették, hova is tették az objektívsapkát. A mágneses rögzítés pedig a gyors fel/levétel lehetőségét kínálja. Persze csak akkor, ha nincs fent a napellenző, hiszen a mágneses kupakot nem úgy alakították ki, hogy könnyedén kivehető legyen a napellenző belsejéből – nem úgy a műanyag kupakot, amely rendelkezik középen benyomható fülekkel, ami a leemelést is segíti.

A napellenzőt fordítva is feltekerhetjük a tubusra, így szállítás közben is rövid maradhat az objektív. Visszafordított napellenzővel azonban sem a fókuszgyűrűt, sem a rekeszgyűrűt nem tudjuk elforgatni, így korlátozott lesz a használhatóság. A rekeszgyűrűnek azonban van egy „A” állása is, amely esetben a vázról vezérelhető a blende, így ez áthidalható. Egyedül tehát kézi fókusznál jelenthet csak problémát a visszafelé fordított napellenző (tehát ha hirtelen lenne szükség az objektív használatára, nem óriási gond, ha visszafordított napellenzővel kapjuk elő).

A specifikáció a Sigma 90mm f/2,8 DG DN C adatlapján tekinthető meg.

Használati tapasztalatok

Ahogy azt már korábban jeleztük, az „I” szériás objektívek fém tubust kapnak, még akkor is, ha ezek az objektívek jelenleg a kedvezőbb árú Contemporary vonalban találhatók. Az igazán szép külső mellett az sem mellékes, hogy az objektív részben időjárásálló is, így mostoha körülmények között is gond nélkül használhatjuk – erről egyébként a bajonett körül körbe futó gumi szigetelő csík is árulkodik. Méretét tekintve kellemesen kicsi, mondhatni kompakt, kb. egy 6×6 cm-es kockába fér el.

Súly szempontjából annyira nem visszafogott az objektív, első és hátsó kupakokkal, valamint napellenzővel 380 grammal növeli a fotóstáska tömegét, kupakok és napellenző nélkül viszont csak 290 grammot nyom.

A Sigma 90mm f/2,8 DG DN | C fókusz- és rekeszgyűrűvel is rendelkezik, utóbbin a szokásos módon 1/3 blendénként állítható a rekesz, de választható “A” mód is, amelynek során a gép vezérli a rekeszt (vagy a gépről vezéreljük mi).
Szabadon futó módra nem állítható a rekeszgyűrű, így a videózáshoz nem kapunk finomabb rekeszvezérlést, mint a szokásos 1/3 lépés…

Érdemes tudni, hogy a rekeszgyűrű nincs közvetlen fizikai kapcsolatban a rekesszel, csupán elektronikusan vezérli azt (közvetlen beállítást adó módban is, azaz van egy kis késleltetés a gyűrű elforgatása és a rekesz beállítása között).
Rekeszgyűrűt rögzítő kapcsoló nem került az objektívre, de az automata (A – vázról vezérelhető rekesz) és a gyűrű által beállítható rekeszértékek közötti ugrás kellően nagy ahhoz, hogy a fotós táskába elpakolás során ne állítódhasson el véletlenül a gyűrű.

A fókuszgyűrű 2 cm szélességű, felülete erőteljesen bordázott. Pozícióját tekintve az objektív végén található, mint az összes többi „I” szériés Contemporary modellnél. Ez alapvetően jó elhelyezés, kisebb meglepetés akkor érhet bennünket, ha a napellenzőt is az objektívre helyezzük, az ugyanis hasonlóképpen bordázott, így előfordulhat, hogy miközben a kijelzőt nézzük (vagy a keresőt használjuk) és kezünkkel csak kitapogatjuk a fókuszgyűrűt, az nem a gyűrűre, hanem a napellenzőre téved és azzal akarunk élességet állítani. Mivel a napellenző nagyobb átmérőjű, így előbb-utóbb azért megtanulható, hogy mit is tapintunk ki. Az egységes dizájn miatt persze érthető, hogy a napellenző is kapott külső bordázatot.

A fókuszgyűrű elektronikusan vezérli a fókuszcsoportot, nincs közvetlen fizikai kapcsolat a lencsetagok és a fókuszgyűrű között. A közelpont és a végtelen tárgytávolság közötti átfókuszáláshoz gyors gyűrűforgatás esetén kevesebb, mint háromnegyed fordulattal (225 fokkal) kell elforgatnunk a fókuszgyűrűt, de lassú forgatással finom beállítás is elérhető: így két teljes fordulattal (720 fok) járható végig a fókusztartomány, ami valóban precíz élességállítást tesz lehetővé!

Távolságskálát ugyan nem tartalmaz az objektív, de hozzávetőleges skálát a váz hátsó LCD-jén láthatunk.
Kapcsolóból egy került csak a tubusra, ez a szokásos AF/MF közötti váltást teszi lehetővé.

A fókuszlégzés problémája (azaz a közeli és távoli témákra fókuszálás során jelentkező eltérő látószög) általában a videósokat/filmeseket szokta zavarni, s mivel ez nem kifejezetten makró objektív, valószínűleg fókuszsorozatból senki se akar majd nagyobb mélységélességű képet összerakni, ahol szintén problémát okozhatna a tárgytávolságtól kis mértékben függő látószögek.
Mindettől függetlenül a videózás miatt most is megnéztük, hogy van-e, és ha van, akkor milyen mértékű a fókuszlégzés.
A Sigma 90mm f/2,8 DG DN | C esetében igazán minimális fókuszlégzésről beszélhetünk, itt végtelen tárgytávolságnál hajszálnyival nagyobb a látószög, mint közeli témáknál. Ezt a lenti mintafotókon a vájtszeműek észrevehetik, de a mintavideónk alapján szerintem senki meg nem mondaná, hogy itt van ilyen jelenség.
Gyakorlati oldalról nézve tehát elmondható, hogy nincs észrevehető fókuszlégzés.

Látószög változás a tárgytávolság függvényében